Felsőbányai Hírlap, 1903 (8. évfolyam, 1-26. szám)

1903-05-31 / 11. szám

Felsőbányái Hírlap.

hazánk és nemzetünk egységének, szilárdságának, hatalmának megbontását czélozza. ..

Vegyetek Szent Lelket, a munkának és szorgalomnak lelkét! Ez a lélek buzdítson küzdelemre a szegénység, nyomor és csüg- gedés ellen.

Vegyetek Szent Lelket, önállóságnak, függetlenségnek lelkét! Ez a lélek tegyen bátrakká az anyagi és erkölcsi erőszakkal szemben s tegyen mindnyájunkat a magunk uraivá, akik csak a szépnek, jónak és nemesnek szegődünk zászlótartóivá . . .

Vegyetek Szent Lelket, hazaszeretetnek lelkét ! Ez a lélek vezessen, védjen, buzdítson, támogasson bennünket minden igaz törekvésünkben : Hogy ne rettegjünk semmi veszedelemtől, bátran szembeszálljunk minden küzdelemmel, mely hazánk és nemzetünk boldogitásának nagy munkájában várakozik reánk. Ez a lélek egyesítsen mindnyájunkat, ha nehéz felhők tornyosulnak fejünk felett.

Jövel, iövel azért áldott Szent Lélek Isten, gyengék, kicsinyek, elhagyottak hatalmas pártfogója, szállj a mi szivünkbe is e Pünköst ünnepén !

»Oh, mi édes vigasztalónk,

Légy kegyes megoltalmazónk !

Hogy maradjunk utaidban,

Ne csüggedjünk háborúnkban.

Erőddel elménket készítsd,

Gyenge hitünket, erősítsd,

Hogy halál és élet által Hozzád siessünk nagy vágyással!«

Alakítsunk állatbiztositó szövetkezetét.

»Ott döglik ahun van!« mondotta nagy büszkén a czigány, mikor az első malacza megdöglött. »Jut is, marad is!« vágta ki ismét nagy hangon, midőn a második is beadta a kulcsot. Mikor pedig a harmadik is néhaivá lett, megkönnyebbülve sóhajtott fel: »Na, hála Istennek, megszűnt a dög !«

Nem hiszem azqnban, hogy valaki ilyen czigányhumorral térne napirendre azon csapás felett, mely valamelyik jószágának elhalálozásával éri. Mert bizony, valljuk meg az igazat, még módos embernek is megfájdul a feje, ha egy 100—200 korona értékű barma elhullik, hát még aztán a szegény embernek!

Jól mondta a czigány, hogy ott döglik, ahol van. Épen azárt minden marhatartó gazda el lehet készülve a csapásra, azért nagyon bölcsen cselekszik, ha ellene jóelöre felvértezi magát.

De hát hogyan ? fogják sokan kérdezni.

Nagyon egyszerűen. Meg kell alakítani az állatbiztosító szövetkezetei.

A biztosítandó állatok lehetnének : tehenek, ökrök, lovak. A sertéseket és juhokat, tekintve a köztök gyakran fellépni szokott pusztító járványokat, egyelőre mellőzni kellene, mert érettök

oly nagy biztosítási dijat kellene fizetni, mely rövid időn elérné az állat valódi értékét.

A szövetkezet úgy alakulna meg, hogy pl. minden biztosított állat után bizonyos meghatározandó felvételi dijat fizetne a tulajdonos. Ezen dijak képeznék az alaptőkét. Meg kellene határozni továbbá, hogy hány darab állat felvétele kivántatnék meg a szövetkezet megalakításához. Mert a szövetkezet a kölcsönösség elvén alapulna.

Pi tegyük fel, hogy 500 drb marhát jelentenének, illetve íratnának be a tulajdonosok hiz- tositás végett. Ezekért befolyna beiratási dij czimén, csak egy koronával számítva is 500 korona. Az esetleg elhulló állat árát a kárvallott tulajdonosnak a többiek fizetnék meg. Ha az alapszabály szerint pl. egy drb marha utáni fizetség 40 fillérben volna megállapítva, akkor befolyna 499 drb után 199 K 60 f. Ebből térülne meg a kár.

Természetesen azt is meg kellene határozni, hogy bizonyos értékig mennyi legyen a gazdák által fizetendő hozzájárulás. Mert ha valakinek pl 200—400 K értékű barma hullana el, annak megtérítése által 40 filléres hozzájárulás mellett a szövetkezet nagy kárt vallana, amely ismétlődés esetén tönkretehetné rövid időn, alaptőkéjét is felemésztvén. Csak természetes tehát, ha nagyobb értékű jószág után nagyobb hozzájárulási összeg kivántatnék. Leghelyesebb volna természetesen csak annyi értékig fogadni el bármely állat biztosítását, amennyit a megállapított egyetemes hozzájárulási összeg kiad. Ez volna 500 darabra terjedő állomány után 200 K, ebből levonva legalább 20°/0-ot az alaptőke gyarapítására és tagcsökkenés ellensúlyozására, maradna 160 K.

Az állattulajdonosoknak érdekükben állana minden egyes elhullott és biztosított állat helyébe másat szerezni az állomány pótlására, mert megtörténhetik, hogy akinek kárát a szövetkezet megtéríti, nem vesz elhullott barma helyett másat s igy a szövetkezet kevesebb összeget tudna előteremteni a hozzájárulási összegekből egy újabb elhullás esetén.

Szóval: arra kellene törekedni, hogy a létszám soha ne csökkenjen. Ezt esetleg alapsza- bályszerüleg is lehetne biztosítani pl olyformán, hogy akinek biztosított jószága elhullik, köteles helyette záros határidőn belül másat szerezni. És ez nem is volna terhes a károsra nézve, mert feltehető, hogy mindenki csak annyi jószágot tart, amennyire szüksége van.

Szabályozni kellene még azon kérdést is, hogy az eladott állatok hdyett vett állatok után szedessék-e biztosítási dij stb. Több apróbb mozzanat merülhet fel, melyekre egy rövid czikkben kiterjeszkedni nem lehet, azt azonban senkisem fogja tagadni, hogy egy állatbiztosító szövetkezet áldásos működést fejtene ki városunkban.

Különfélék.

Boldog ünnepeket! Lapunk olvasóinak és munkatársainak boldog Pünköst ünnepeket

k‘v^n a szerkesztő és kiadó.

Csodás, meseszerü dolgok ezek s annál inkább magukkal ragadnak bennünket, mert valóban megtörténtek.

Amaz első Pünköst óta tizenkilencz század merült a múltak tengerébe, de a Szent Lélek nem szűnt meg működni soha. Es ha figyelemmel kisérjük áldásos munkáját, azt tapasztaljuk, hogy mindig a kicsinyek, az erőtlenek, az elhagyottak voltak azok, akikben megdicsöitette a maga hatalmát.

Avagy nem ez az isteni lélek vezérelte haza a tatár csordák által letarolt hazába a bujdosó nagy királyt, hogy elárvult nemzetének második honalapítója legyen? Nem a Szent Lélek tette lankadatlanná Hunyadi János eszét, erejét, bátorságát és cselekedte, hogy rettegett réme lett az egész Európát elboritással fenyegető ozmán áradatnak ? Nem ez az isteni szikra tette örökre dicső emlékűvé Hollós Mátyás nevét? Nem ez vezérelte Kemény Simont, Zrínyit, Dugovicsot, Bocskait, Bethlent, a Rákócziakat, Széchenyit, Kossuthot, hogy e sokat szenvedett hazának oly sok vihartól megrongált hajóját az el- sülyedéstől megmenthessék ?

Igen! Ez mind a Szent Lélek munkája volt! A Szent Lélek öntött erőt a csüggedők szivébe, midőn az ármány és erőszak feltámadt ellenök. A Szent Lélek vezette, buzdította, lelkesitette történelmünk oly sok hősét, vértanúját a csaták mezején, a börtönök fenekén, a bitófán és a vérpadon. A Szent Lélek munkálta, hogy midőn a soknyelvű ellenség, mint egy százfejü hydra, feltámadt ellenünk, gyermekek és vének, férfiak és nők szivében fellobogott a halált megvető hazaszeretet és küzdöttek és meghaltak a szabadságért.

A Szent Lélek adott erőt és bátorságot a Tizenháromnak, midőn meghaltak az aradi Golgothán !

A mai Pünköst ünnepén is, mintha hallanék a sebesen zugó szélnek zendülését! Mintha látnok ama kettős tüzes nyelveket, mintha megihletné szivünket, lelkünket a Szent Lélek hatalmas ereje, mintha hallanók, a Mester szavait: »Vegyetek Szent Lelket.» Vegyetek Szentlelket, az erőnek és bátorságnak lelkét! Ez a lélek törje meg szerte e hazában a szolgai meghunyász- kodásnak, a vásárra hurczolt meggyőződésnek lelkét, mely eltipor mindent, ami a közjóllét és boldogság megvalósítására törekszik . . .

Vegyetek Szent Lelket, a szeretetnek és egyetértésnek lelkét! Ez a lélek kapcsoljon össze mindnyájunkat egymással, ez adjon erőt minden áramlattal szemben, mely

Ibink. Én igen szerettem volna a jó Istent látni, és nevelőnöm megígérte, hogy ha jó leszek, megláthatom, mert hozzá csak a jólelküeknek lehet bemenni. S én most már annyira szerettem Natáliát, hogy jó akartam lenni, hogy egyszer majd együtt mehessünk a jó Istenhez. Mert én tudtam, hogy Natália oda mehet, hisz ö olyan nemes volt.

Két év múlva újra láttám atyámat, ki hosz- szasabban itthon maradt. Atyám sokszor és sokat foglalkozott velem, tréfált, s nem egyszer mondá, hogy pajtása leszek. S mi valóban igen hamar jópajtások lettünk. Atyám megtanított lovagolni, hajtani, s néha egész délutánokon becsavarogtuk a vidéket.

Natália is velünk volt, csak azt sajnáltam, hogy ö nem lovagolt. De ö azt mondta, az nem neki való mulatság. Nem értem, miért ne lovagolhatna Natália? Meg is kérdeztem az atyámat, ki azt felelte, hogy Natália hivatása sokkal komolyabb, hogysem ezt tehesse. Micsoda értelme lehet a »komoly hivatás«-nak, sehogysem tudtam elképzelni.

így telt el életemből ismét pár év. Natáliától sok szépet és hasznosat tanultam, s atyámat mindjobban szerettem. Atyám egyszer avval lepett meg bennünket, hogy miután azt látja, hogy nekem kiváló tehetségem van a festészethez, induljunk Drezdába, Münchenbe és Rómába, hogy ott tanulmányozhassam is a festészet remekeit. Micsoda világ tárult itt szemeim elé! Vázlatkönyveink telve voltak azok másolataival s különben is az utazás előttem ismeretlen varázsa

egészen megittasulttá tett. Utazásunk két évig tartott; de végre is haza vágytunk, abba a kedves otthonba.

Mire megérkeztünk, tavaszi varázsában kérkedett a természet. Milyen bájoló volt most a mi kastélyunk az erdő lankás oldalán, tornyocs- kái messze kilátszottak a százados fák közöl. A hosszú akáczfasor. mely oda vezetett, a virágok özönétöl mintha hóval lett volna borítva. Megérkezésünktől fogva, miután már nagy lány lettem, társaságot fogadtunk. Az egész vidék családjai jártak hozzzánk. kivált közölök az ifjú gróf Berey Feri, ki rendkívül gyakran időzött körünkben.

Egyizben atyámnak valami halaszthatatlan dologban a fővárosba kellett utaznia, és én jól hallottam, amint azt mondá Bereynek: »Feri, maradj itt, s vigyázz reájok, kik életemnek oly drágák.« No hiszen Feri szépen vigyázott ránk! Amint este kint ültünk a verandán, s élveztük az andalító esteli Lvegöt, s Natáliának — kinek mindenre van gondja —- a kulcsárnéval volt valami fontos megbeszélni valója, Feri — jaj, még most is zakatol a szivem, amint az ő édes, lágy hangján fülembe susogta:

—- Alice, édes aranyos gyermek, epekedve szeretem magát. Ha érez szivében csak egy parányit abból, mit szerelemnek neveznek, szóljon, hadd legyen e gyönyörű estén egy ember boldog, mint aminö csak egy oly nemes lény szerelme által lehet, mint maga.

Szólni nem tudtam, de mit is mondtam volna? Csak egy édes, fájó érzés járta át egész

valómat. Sírni akartam, vagy odahívni Natáliát, ő bizonyára igen okosan megfelelt volna. De én olyan ügyetlen, talán nevetséges lettem, amint mondám:

— ön igen nemes, igen jó, Berey, sokkal nemesebb, mint a többiek. . .

Valami kétségbeejtő módon nézhettem ki, amint berohantam Natáliához. Nem tudom miből, de ö mindjárt kitalált mindent. Oh, milyen anyai szeretettel szorított keblére. Nem szólt, de annyi jóság, annyi szeretet sugárzott szemeiből. Az a szerelem, mikor szeretnénk meghalni, mert azt érezzük, hogy a szivünk kettépattan! Oh, én szerettem Bereyt. Szeretünk, de nem halunk meg, a szivünk se szakad ketté, sőt épen ezen szent érzelem által válik még nemesebbé, tartalmasabbá.

Fölmentem a szobámba, olyan fáradtnak, olyan gyengének éreztem magamat. Natália odaült ágyam szélére s beszélt nekem az ö kedves, nyugodt hangján egy szép világról, melyben azok igen boldogok, kik szeretik egymást, kik érdemesek egymásra. Ekkor támadt fel emlékemben az én szüleim különös helyzete.

— Natália, az én szüleim nem voltak boldogok, hát ők nem szerették egymást, nem voltak érdemesek egymásra ?

— Alice, erre a kérdésre csak atyja tudna felelni. S talán jobb, ha öt nem kérdezi. Az a seb, mit a házastársak szivén bármely csalódás üt, bármennyi idő múljék is el, ha megérintjük, újra fölsajog. Tisztelje édesanyja emlékét s szeresse édesatyját, hiszen ö olyan jó ember.