Felsőbányai Hírlap, 1902 (7. évfolyam, 1-16. szám)
1902-02-09 / 3. szám
Felsőbányái Hírlap. forgatta az óriási messzelátót, hogy megmutassa, milyen könnyen kezelhető. A tetőzet egyrészét ezalatt kinyitották s a tudós tanár a Marsnak irányította a gépet. Alig pillantott a távcsőbe, lehangoltan mondá:-— A levegő nagyon reszket. Lássa kérem, tette utána a gép mellől felállva, ez a mi bajunk. Egy éven át alig van száz olyan éjjeli óránk, melyben az égboltozatot tisztán láthatjuk. A levegő rendszerint igen mozog s ez hátráltat a munkában. Egyébiránt szíveskedjék a gépbe nézni, a Mars előtt átlátszó fehér ködfoltok úsznak, közbe-közbe kivehet valamit a csillagból. Leültem a gép elé s összefojtott lélekzettel néztem a csőbe. Néztem és csodáltam a látottakat. Egy óránál többet töltöttem a gép előtt. A Siriust, a Venust és több apró bolygót akartam megnézni, de a levegő mindjobban szürkült és reszketett ezeket nem láthattam. Vártuk az ég tisztulását, hanem hiába. Nekem másnap Rómába kellett utaznom. — Mikor jön ismét Milanóba ? kérdé Schia parelli. — Az a jövő titka, felelém. — Ne mulassza el s jöjjön a mikor teheti. Soha sem felejti el, amit a tiszta időben láthat. Schiaparelli . karonfogott és a képcsarnok főlépcsőjéig lekisért. Itt »Isten önnel a viszontlátásra!« szavakkal vált el tőlem. Gondolatokba mélyedve, ballagtam a villamos fényben úszó Dom-térre, s végig sétáltam a Viktor Emanuel galleriát. A galleria kávéházai elé kirakott asztalok mellett nyiizsgött a sok ember. Hangos beszélgetés, pajkos nevetés, poharak és kávéházi tál- czák csörömpölése töltötték be a levegőt. Nem törődtem a mulatozó emberáradattal; nem kötötte le figyelmemet a milánói hölgyek fényűzése és hangos fesztelen társalgsa sem. Pedig ugyancsak kiöltözöttek és hangosak voltak. Az én eszem ott járt a Schiaparelli observatóriu- mában, szemeim előtt még mindig az ég csodái lebegtek: Merengésemből kellemes és tiszta csengésű tenor-hang ébresztett fel. A kávéház ellőtti asztalok egyikénél sápadt arczu, szegényes öltözetű fiatal ember állott és harmonika kiséret mellett énekelt. Oh de micsoda dal, micsoda fenséges hang volt az. Minden szava minden hangja szívhez szólt. Az utczai énekessel szemben leültem az egyik asztal mellé és gyönyörködve hallgattam az énekes bámulatos erejű hangját. Hangja a tágas Dom-tér utolsó végére is elhallatszott, mert még abból az irányból is sietve jöttek át a sétálók s rövid öt percznyi idő múlva a Victor Emanuel galléria minden útja el volt állva hallgató és bámészkodó emberek által. A második dal eléneklése után az énekes fogta a kalapját és körüljárta az egyes asztalokat. Vagy ezer-ezerötszáz ember hallgathatta mégis igen gyéren gyűlt kalapjába a cetisimi. Az olasz szereti a dalt, de ingyen, — mondá a Metropol-szálloda üzletvezetője, midőn másnap reggeli alkalmával erről említést tettem neki. Magamhoz intettem a bűvös hangú népénekest és egy frankot dobtam a kalapjába. Egy frank, utczai népénekesnek Milanóban, a hol olyan olcsó a nóta, oly ritka és feltűnő ajándék, mint Kotyikletten száz pengő a czigány- primásnak, ha ugyan Kotyikletten 'czigányprimá- sok muzsikálnak. Nagyot nézett a fényes pénzdarabra az én énekesem és mélyen meghajolt. — Hogy hívják önt ? — kérdeztem tőle csupa kíváncsiságból. — Magisre Robertonak hívnak uram. — Miért nem szerződik valamely színházhoz, hiszen önnek kitűnő hangja van? Magisre Roberto felnézett a galléria nagy üveg kupoláján keresztül világló csillagos égre. — Hangját iskoláztatta ? — Soha sem tanultam iskolát.-- Valóban kár a hangját igy elforgácsolni és tönkretenni. — A Scala színháznak nincsen olyan művésze akit úgy szeretne a nép, mint engem. Tapsban és elismerésben csakugyan nem volt hiány. I A harmonikus azalatt eljátszott egy darabot s az énekes visszasietett helyére. Mielőtt elment előlem azt kérdé ? — Angol ön ? — Nem, felelém, magyar vagyok. — Magyar? — szólt az énekes látható örömmel. Oh én nagyon szeretem a magyar nemzetet. Ismertem egy magyar leányt. ... Ezzel nagyot sóhajtva s jobbjával még nagyobbat szelve a levegőben, mint, mikor gesztus kíséretében azt mondjuk: »Ejh, elmúlt jobb hallgatni róla!« visszament a harmonikus mellé. Ott a közönséghez fordult, reám mutatott és hangosan e szókat ejté ki:-— Ungherasa ! A közönség rám bámult, egyrésze tapsolni, másik éljenezni kezdett. Mit tehettem ? Felállottam, kissé meghajtottam magamat s nem csekély zavarral visszaültem helyemre. A harmonika újra megszólalt és a tapsoló, kiabáló néptömeg lecsendesült. Mély csendben és általános figyelem közt Magisre Roberto ismét dalolni kezdett. Ezüst csengésű hangja azonban alig zengett fel, szivem nagyot dobbant, szinte remegni kezdtem a meglepetéstől s szemeimből kicsordult a köny. Magisre Roberto arczczal felém fordulva, mély érzéssel — a magyar szózatot énekelte. Aki utazott már külföldön és hetekig nélkülözte az édes hazát, az tudni fogja mit tesz az idegen földön magyar dallamot hallani. Azt hittem kiugrik helyéből a szivem olyan sebesen lüktetett. Könnyekig meghatva az egyszerű népénekeshez rohantam és átölelve megcsókoltam a homlokát. Leírhatatlan és előttem örökké emlékezetes jelenet következett erre. A hallgatóság tapsolt, kiabált, tombolt lelkesedésében. Száz és száz ajakról viharszeriien hangzott fel a hazámnak szóló tisztelet. — E’vival, Ungheria! (Éljen Magyarország.) A »Hotel Metropol«, ahol szállva voltam, a Victor Emanuel galleriával szemben a Dom tér túlsó oldalán áll. A további tüntetések elől menekülni akartam, miért is kalapomat magasra emelve, köszöntem a közönségnek és távoztam a kávéház elől. Magiore Roberto azonban a Szózat két strófáját vágig énekelve jött velem, utána pedig legalább is 300 főnyi kiváncsi. Vörösmarty szózatát énekelve és hazámat éltetve kisértek egészen a szálloda kapujáig, hol meg kellett Ígérnem, hogy még az éjjel a római kapunál levő Monte Tabor nyári szinházbau megjelenek és végig nézem a csárdástánczot, melyet az én tiszteletemre a balett tagjai bemutatnak. Megígértem és szavamat be is váltottam. Éjjeli 12 óra után megjelentem a Monte Tabor nyári színházban. A bejáratnál a színház igazgató-tulajdonosa és Magiore Roberto fogadtak. Mikor a nézőtérre léptem, a zenekar Berlisz átiratában a Rákóczy-indulót zenditette rá s hogy a laikus közönség is tudja mit játszanak, a zenekar előtt jókora táblára e két szó volt krétával felírva : »Marsche Hongroise«. A színház publikuma harsány »eviva« kiáltásokkal fogadott, amit én meghajlással és »eviva Italiac kiáltással köszöntem meg. Alig foglaltam helyet, a függöny felgördült s mintegy 30—40 tánczosnő lejtett a színpadra. Rendkívüli pontossággal egy majdnem félóráig tartó balettet mutatott be, melynek utolsó ütemeinél nyolcz hölgy kivételével valamennyi a szinfalák mögé lebbent. A zenekar igen furcsa czifrázatokkal a körösi lányra emlékeztető nótát játszott s a színpadon maradt nyolcz hölgy négy párnak fogódzva, ellejtette a tiszteletemre rendezett csárdást. . , . Mire Olaszországból hazaérkeztem, már otthon találtam Magiore Roberto levelét és e mellett Vörösmarty szózatának olasz fordítását. És megújult lelki szemeim előtt az az este, mikor Milano utczáin a világhírű székesegyház előtt elterülő hatalmas piaczon a »Hazádnak rendületlenül« zengett és Olaszhon derék polgárai lelkesülten éltették Magyarországot. J. ö. Felelős szerkesztő: Imre Károly. Kiadótulajdonos: Nánásy István. Nánásy István könyvnyomdász Nagybányán vállalkozik mindenféle könyvnyomdái unkáknak úgymint: naxi-vek:., folyóiratok, eljegyzési és lakodalmi értesítések, meghivók, számlák. üzleti körlevelek, étlapok, stb. stb. :----- gyors, csinos és hibátlan elkészítésére. -2- -TV NYOMTATTA NÁNÁSY ISTVÁN NAGYBÁNYÁN.
