Felsőbányai Hírlap, 1901 (6. évfolyam, 1-26. szám)

1901-08-25 / 17. szám

Felsőbányái Hírlap.

mondotta minden fentartás nélkül. Ez néha rosszul esett egyeseknek, de azért haragudni senki nem tudott reá.

Társadalmi életünknek egyik kimagasló oszlopa dóit ki az ö halálával, ö mindenütt ott volt, ahol valami nemes eszme megvalósításáról volt szó. Midőn mindenki elcsüggedt, ö még remélt és bízott a jó ügy diadalában. Nem hitte, hogy rosszak az emberek. Bár életpályája az egyszeregy rideg törvénye szerint szabta meg munkássága körét, ö ideálista volt a szó legnemesebb értelmében. Mint városi képviselő is, gyakran felemelte szavát a közjó érdekében. És ilyenkor nemes lelke nem tűrt megalkuvást. Sohasem azt nézte: honnan származik valami, hanem mindig a belső értéket/ mérlegelte. Nem óhajtott sütkérezni a hatalom fénysugarában, bár társadalmi állása szerint inkább a hatalmasokhoz húzódhatott volna. Szeretett mindenkit érdeme szerint, rangjára és hivatalára való tekintet nélkül.

Ezen jellemvonások szinte pótolhatatlan veszteséget jelentenek közéletünkben. Ilyen emberekre nagy szükség- van korunkban, midőn minden cselekménynek rugóját úgyszólván az önérdek képezi. Méltán siratjuk azért ö benne a nemes érzésű, önzetlen polgárt, az igaz emberbarátot.

Bár ő elköltözött, nem hagyott bennünket árván. Szelleme tovább fog élni közöttünk. És ha lábaink talán valamikor el akarnak térni az igaz útról, ez a szellem megdorgál és megigazít.

Családi életét a kölcsönös tiszta szeretet aranyszálakkal szőtte keresztül, de annak rózsafáján bimbó nem fakadt soha. Két togadott gyermeke volt, kik hivatva lettek volna osztozni a jó Sziits bácsi nagy szeretetében, kik a valóban édesapai érzelmeket édes-gyermeki vonzalommal és ragaszkodással viszonozták. Józsit elragadta a halál pályája kezdetén. Mint akadémiai tanár-segéd halt meg Selmeczen, legszebb ifjú korában, 1899-ben, gyászba borítva az öt rajongásig szerető sziveket. Emma a jó anyával most zokogva sir a legjobb apa elvesztése felett . . . A minden vigasztalások Istene csepegtessen gyógyít ó balzsamot fájó szivetekre ! . ..

Kedves, jó Sziits bácsi, Isten veled! Emléked legyen áldott közöttünk! . . .

Imre Károly.

Budapesti levél.

Budapest, 1901. aug. 12.

Tekintetes Szerkesztő Ur!

Távol vagyok ugyan festői hegyekkel körülvett testvér-városainU'tól, de azért képzeletem sokszor elém varázsolja e tájat. Látva a lelkesedést, melylyel e városoknak — néha évtizedek óta — idegenbe szakadt lakói beszélnek az idegennek városunk, vidékünk szép helyeiről, engem is elragad a lelkesedés és ha idegen emberrel beszélve, szóba jön városunk, vidékünk, felemelt fővel beszélhetek rólok. Kies vidékünk szép, áinyas, erdeivel s erdökoszoruzta bérczeivel, zugó-kristály- tiszta vizű patakjaival csalogatja magához az idegeneket messze tájakról, hol szűkölködnek jó levegő, árnyas erdő, szomjúságot oltó tiszta forrás nélkül. És mégis . . ! Habár a természet két

kézzel szórta ajándékait e vidéken, az ember nem használja ki a természet nyújtotta előnyöket, megelékszik vaczkorral, mikor nemes gyümölcsöt szedhetne, megelékszik fillérnyi haszonnal, mikor csekély megerőltetésével, nagyobb élelmességgel, aranyokat szedhetne munkája béréül s nemcsak a föld mélyében való nehéz munka után, de könnyebb s szabadban való munka után élhetne. Egyik kassai hírlapban olvastam a tavaszon, hogy Felsőbányán mintegy 40—50 nyaraló épült (bár igy lenne!) s ezzel buzditja a kassaiakat, hogy ők is építsenek nyaralókat. Nyilvánvaló, hogy a természet kincsei édes hazánk sok vidékén, igy nálunk sincsenek kiaknázva eléggé. Már pedig a jövő harczait gazdasági téren fogják vívni s amely nemzet elbukik abban, elvész.

De én tulajdonképen Budapestről akarok Írni. Bajos ezt elkezdeni, hiszen alig van ember, aki meg ne fordult volna Budapesten. Nem is Írok én e város szépségéről. Már Hurabold Sándor, a nagy természettudós, a világ legszebb fekvésű fővárosai közt harmadik helyen említi.

De mikor örömmel irhatok Magyarország székesfővárosa,nak bekövetkezhető szép jövőjéről, szomorúság fogja el lelkemet, ha a jelenre gondolok. Lehet-e biztos alapja a jövő haladásnak ott, hol ezer meg ezer jóravaló munkás nem kap munkát. Azután az a nagyobb erkölcsi romlottság, mely kivált a nagy városok sajátja, sem töltheti el valami édes reményekkel az embert a jövőre nézve. De vigasztal az a tudat, hogy talán lesz idő, mikor a bűnben leledzők nagyobb része megtér és belátja, hogy kár neki a bűnök fertőjében fetrengenie s kizáratnia magát a be- csületés emberek közöl.

Ahol nagy a fény, nagy ott az árnyék is. Sok dolog van, ami elkeseríti az embert, ha szép székesfővárosunkat vizsgálja. De a jobb jövőben való remény vigasztal meg. így vagyunk Felsőbányával is, évek óta való hanyatlása busit bennünket, de ne nézzük ezt összetett kézzel. Lónyay magyar miniszter az 1870/7 l-iki porosz-franczia háború után künn járt Francziaországban és kérdezősködött egy gyárban a munkásoktól, hogyan fogják kifizethetni a francziák a németeknek a több milliárdnyi hadisarezot. A munkások azt válaszolták: Minden munkás naponkint egy órával tovább fog dolgozni a frarczia állam javára. Ez aztán hazaszeretet! így szeretném én, ha mind elismerjük, hogy Felsőbánya városa hanyatlik, ségitsük jobb útra mind tehetségünkhöz képest.

De visszatérek tárgyamhoz. Ha az ember B. Pesten sétál, annyiszor megüti fülét a német szó, hogy bizony rosszul lehet tőle, aki azt nem szereti hallani. Már pedig melyik jóravaló magyar ember szereti hallani az idegen beszédet, kivált ha az olyantól jön, akinek tulajdonképen magyarnak kellene lennie, hiszen ennek az országnak zsírjából él. Nem elfogultság ez. De azt minden állam joggal megköveteli polgáraitól, hogy tudják az állam nyelvét, beszéljék is nyilvános helyeken. A svábhegyen, a főváros közelében levő nyaralóhelyeken, pl. Nagymaroson, Visegrádon a nyaraló közönség ajkáról egyátalában nem hangzik magyar szó, hanem ékes német. Ha az ember nem tudná, azt hihetné, hogy csak álmodja azt, hogy Magyarországon van. De ilyen a magyar birkatürelem gyümölcse. Szívesen elhallgatnám

én is az idegen szót, ha azt külföldi, nálunk sok pénzt hagyó, vendégektől hallhatnám. De igy csodálkozom azon s kérdem, gondolkoznak-e ezek az egyének, ha godolkoznának, rájönnének, hogy ez csúnya hálátlanság a nemes magyar nemzet ellen.

Kétnyelvűség (német-magyar) dívik a budapesti üzletek feliratain. A legutolsó sörcsarnok tábláján is kigvan írva németül is, különben jó, ha magyarul is ki van Írva, hogy mit árul. Mintha a magyarul nem tudó nem ismerné meg a ezég- táblára mázolt sörös poharat német felírás nélkül. Kár akkor a német felírás. A világtalan pedig úgysem látja meg, ha a világ valamennyi nyelvén kiírja is.

Azt hiszem, nem lesz érdektelen az egyetemről szólanom. Hiszen az idén oly hírhedtté lett a budapesti egyetem és minden józanul gondolkozó, modern, felvilágosodott ember előtt ke- vésbbé becsültté. Hogy lehet az ifjúság ilyen, nem magasröptű sas, mint illenék, hanem porban csúszó féreg, a budapesti egyetemi ifjúság az idén megmutatta. Oh! Nem ilyen volt a márcziusi ifjúság! De nem ilyen a budapesti sem. Az a néhány, ki a felekezeti türelmetlenség hive, sokat szenvedett hazánkat még jobban izekre akarja tépni, az nem az egész ifjúság, anDak csak csekély töredéke. Hiszen a budapesti egyetemi ifjúság 2/b-része zsidó, ez felvilágosodott, Vs"0 protestáns, ez is az, sőt a más vallásuak legnagyobb része szintén. Nem kell kétségbe esnünk a jövő felett, hogy mi lesz, ha már az ifjúság ilyen gondolkozása Jólesik azt megemlítenem, hogy milyen nagy az egyetemi tanszabadság. Mindenki azt hallgatja, akit akar s addig, amig neki tetszik, akkor megy előadásra, mikor kedve van. Nem parancsol neki senki sem, csak saját jól felfogott kötelességérzete. Eszembejut, hogy hogy volt a gimnáziumban. Vidékünkön 1898-ban márczius 15-én sztrájkolniok kellett a diákoknak, hogy méltóan megünnepelhessék márczius 15-ikét, mert előadást akartak tartani, hiszen ez nem iskolai szünnap, nem is egyházi ünnep, csak nemzeti.

Rideg a budapesti egyetemi élet, nincs összetartás, 8 ezer egyén között bajosan is Ehetne ezt létrehozni. Nehány pénzesebb egyén szerepel az egész ifjúság nevében.

A budapesti egyetemen a legutolsó félévben 76 nő-hallgató volt, köztök 2 asszony, 50 a bölcsészeti, 10—12 orvosi karon s nehány vegyész. A bölcsészet-kariakat >>philosoptricesek«-nek is nevezzük. Gólya*) koromban meg-megéljeneztük a tanterembe lépő nő-kartársakat, miként a tanárokat szoktuk, de később egészen megszokottá váltak és zajos csevegésükkel betöltvén (10—15-en) a termeket, gondolkozóba ejtenek minket, hogy vájjon megváltozik-e majd a világ rendje, a nők szerepet fognak-e cserélni a férfiakkal? Legyen bárhogy, nem volt helyes ez eszme kivitele. Talán érdekelni fogja bájos olvasónöimet az, hogy a szépnemü egyetemi ifjúság (nem mind az) igazán mind szép-e nagyon? Vannak köztök olyanok is, hogy rajta felejti az ember a szemét, tehát ebből is láthatni, hogy nem helyes, ha nők is járnak az egyetemre. Mulatságos dolgok történnek kollokválások alkalmával. Az egyik kis*) így nevezik Budapesten az elsőéves egyetemi hallgatókat.

sem kért és nem is fogadott el senkitől semmit, — hanem a philanthropia és a könyörüle- tesség nevében, páratlan jósággal, tapintattal, szelídséggel, — azok számára, akik igazi szegények, igazi szükölködők voltak, akiknek rétegéből maga is önerejéből kiemelkedett, felküzdvén magát arra a kiváló állásra, melvet nemcsak elfoglalt, de nálánál önzetlenebbül, hasznosabban nagyon kevesen töltöttek még be.

Igen, — a szegény ruházatlan iskolaköteles gyermekeket, akiknek nyomorát nálánál jobban senki sem ismerte és érezte át, kívánta ő felruházni, azzal a nemes emberbaráti czél- zattal, hogy azok nemzetiségi és felekezeti különbség nélkül iskolába járhassanak és a közművelődés áldásának részesei és mint ilyenek, az állam, az egyház és társadalom hasznos polgárai lehessenek. Szent Márton a köpenyegének felét adta oda a didergő koldusnak. O, aki tudta, hogy a nyomor hangos, a hála néma, odaadta az egészet. Nem csak hirdette, hogy jót kell cselekedni, hanem maga is jót cselekedett, anélkül, hogy hálát várt volna viszonzásul. Sok karácsonykor, mikor a ruhadarabok kiosztattak, sok szegény szülőnek és gyermeknek örömkönnyeket varázsolt ő a szemeibe. | Erre a nemes szívből fakadó jótettére, közre- [ működésére való visszaemlékezés sok szegény szülőnek és gyermeknek sajtolta k; izeméből temetésekor a fájdalom igaz könnyeit. És méltán.

Fenkölt gondolkodását, nemes szivének jóságát semmi sem tükrözi vissza jobban és szebben, mint az a ténye, — hogy miután egyébként boldog házasságukat nem áldotta meg az Isten gyermekkel, — magához vette és adoptálta szegény sorsú rokonának gyermekeit, kiket sajátjaiként felnevelt és kiképeztetek.

Oh, hogy a kaján sors, mely oly fukarul osztja az élet örömeit, nem engedte meg, hogy a jeles tehetséggel megáldott, szép reményekre | jogosított, immár bányászati akadémiát végzett ! fiú, kit mintha saját életének folytatása lett volna, oly forrón szeretett és akit pár évvel : ezelőtt vesztett el — a nagy- és nemesszivü apának legalább ezideig zavartalan öröm-forrása lehetett volna!. ..

Oh, hogy a mostoha sors megtagadta tőle, hogy a szintén szeretett növendékleányt, öröme és boldogsága tárgyát — szárnyára bocsáthassa!

Midőn városunkban a hitelszövetkezet négy évvel ezelőtt életbelépett, legott ottan találjuk őt, mint a szövetkezeti eszmének igazi ügy- | buzgó apostolát, aki jár-kel és nem szűnik meg szóval és tettel a közjó érdekében élénken agitálni, sikeresen cselekedni. Mint a szives szolgálatkészségnek, hogy ne mondjam: önfeláldozásnak jellemző vonását, emelem ki azon nemes tettét, hogy az anyagi haszonra való kilátás legkisebb reménye nélkül, csak hogy jó példával, buzdításul szolgáljon — teljesen ingyen — elvállalta akkor, midőn arra még fizetés mellett sem akadt vállalkozó: a szövetkezeti pénztárnokságot és a könyvelői állást egy személyben ő maga és — habár egyszer- másszor a szokatlan és lépten-nyomon zaklatott viszonyok között el is fizette magát egypár forinttal, lankadatlan buzgalommal vitte a szövetkezet terhes ágendáit csaknem egy teljes éven át.

Oly nemes, önzetlen tett ez, amely nem szorul dicséretre, amely önmagában bírja dicséretét.

Éltető eleme volt munka erejét, idejét a közjó és az egyesek javára önzetlenül értékesíteni . Büszke és boldog volt, ha valaki valamiért hozzáfordult és ha valakinek valami szives szolgálatot tehetett.

Oly szép eszü és ügyes kezű ember, aminő ő volt, igazán kevés volt és van. Valóságos ezermester volt a fém- és famunka minden ágában. Nem tanulta szakszerűen azokat senkitől, mégis a genie elméjével elsajátította a kézmü-ipar körébe vágó empirikus ismereteket. Műhelye valóságos gyűjteménye a különféle fém- és faszerszámoknak,-.melyeknek értéke — szakértők véleménye szerint — egész kis vagyont képvisel.

Szívességében nem isméi t határt; sőt még örvendett, ha valakinek szívességet tehetett, anélkül, hogy viszontszolgálatot várt volna.

Nem volt az a subtilis, filigran munka, amelyet — ha látott — meg ne csinált volna.

Mint mondá: szerszámainak nagyrészét ő maga csinálta.