Felsőbányai Hírlap, 1901 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1901-01-27 / 2. szám
VI. évfolyam. S3_ szám. 1901. jsziuLétr Ff FELSŐBÁNYÁI HÍRLAP TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁG! ÉS VEGYESTARTALMI] LAP. Szerkesztőség: Felsőbánya?i. MEGJELEN NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK VASÁRNAP. Kiadóhivatal Nánásy István könyvnyomdásznál Nagybányán. Előfizetési ára: Egész évre 4 K. — Fél évre 2 K. — Egyes számok 20 fillérért kaphatók. HIRDETÉSEK OLCSÓ ÁRAK MELLETT KÖZÖLTETNEK. Minden a lap szellemi részét illető közlemények és előfizetések Felsőbányára a szerkesztőhöz küldendők. Nyiltter soronként 20 fillér. Társadalom: érdekszövetség. Megalkudni a körülményekkel! Ez a jelszava mindenkinek ma, aki élni akar. És ezen csudálkozni nem lehet, legfeljebb: megbotránkozni. Utóvégre is élni mindnyájunknak kell, minél kényelmesebben, annál jobb. Már pedig a jó, kényelmes és nyugalmas életnek egyik elengedhetetlen előfeltétele a körülményekkel való megalkuvás. Aki manapság elveket hangoztat, azokért küzd, nélkülöz, sőt talán koplal, ne féljen, nem éri jutalom, kitüntetés, még csak elismerés sem; az eredmény, mit esetleg évek hosszú során kifejtett becsületes munkával elérhet, pillanatnyi lelkesülés szalmalángja lesz, mely egyesek szivében ideig-óráig fellobog, a legtöbbször pedig egy-egy szánalmas vagy gúnyos mosoly lesz a jutalma. . . . ■ Ha igy áll a dolog, már pedig tények bizonyítják, hogy e sötéten rajzolt kép az életnek csak halvány másolata, talán nem is érdemes ma a nemes ügynek szolgálni?! Igaz, nem érdemes. De azért vannak és lesznek fénnkölt gondolkozásu emberek, kik nem az anyagi, hanem az erkölcsi jutalomért küzdenek, ezt a jutalmat pedig nem a törmeg »hozsánna«,-kiáltásaítfan, hanem első sorban saját lelki-ismeretök megnyugtató öntudatában találják fel. — Az ilyen emberek kevés számmal vannak, lelkesedésük is kialszik az idővel, de mindig mások lépnek helyűkbe ujult erővel, ujult lelkesedéssel. Ne féljünk tehát, a társadalomnak mindig lesznek önzetlen tagjai, kik nem a húsos fazekak körül forgolódnak, nem a gyönyöröket, a világi javakat, kitüntetéseket hajhászszák, hanem embertársaik érdekeiért küzdenek, s ezen küzdelmükben nem fogja őket feltartóztatni sem a hatalmi pressió, sem a méltatlan gyanúsítás, sem a gyalázat sarával dobáltatás, tűrni fognak szükséget, nyomort, megaláztatást mindaddig, mig a mérték be nem telik. . . . S mi lesz, ha a mérték betelik? Talán az önző társadalom bűnhődni fog? Nem. Annäk egyes tagjait megvédelmezi az érdektársak összetartása, tehát bünhödésről szó sem lehet. Hanem ha egyik bajnok kidől, másik lép helyébe, s tovább folyik a hála- datlan küzdelem, mig a társadalom zöme keresztre feszíti az igaz ügy bajnokait s babérkoszorút fűz a hóhérok homlokára. . . . Pedig a társadalom egyénenként nem hibás csak egyetemlegesen. Úgyszólván minden egyes ember szivében, lelkében megvannak a jóra való hajlandóság csirái, csakhogy elfojtja azokat az érdek szennyes lehelete. Minden embernek meg van kötve a keze, ha akarna, sem bir vagy nem mer önnállóan cselekedni szabad elhatározása szerint. Az egyik anyagi előnyöket, előnyös vállalatokat, a másik ajánló levelet, protek- cziót vár; egyik egy, másik más téren remél előnyöket elérhetni; egyik hivatalért, méltóságért eseng, másik kitüntetésre vágyik ; egyiket leköti a gyermeke jövőjéért való aggódás, másikat felebvalóinak önkényes zsarnoksága. Légió azon eszközök száma, amelyekkel a hatalom polczán ülök sakkban tudják tartan’-az emberiség egyes tagjait. Az emberek pedig, mint lelketlen páriák, engedelmesen hajtják meg fejőket a hatalom bűvös vesszeje előtt, mert élni, jól élni, kényelmesen élni felette ingerlő valami; azért fel lehet áldozni még az önérzetbőlis valamit. Avagy nem kényelmesebb-e a házőrző ebnek élete, habár lánczra van is kötve, mint az erdők rengetegében szabadsága mellett éhkinjában ordító' fajrokonáé, a farkasé!? És ha ez a felfogás hódítani kezd napjainkban, ha nem igazolható is átalában, de legalább magyarázható. A mi népünkről ország világ tudta ezelőtt félszázaddal, hogy saját zsírjába fül a bőség miatt, ma elértük ennek ellenkezőjét; a nemzet testén gyilkos féreg foga rág, az elszegényedés, a tönkrejtitás szelleme kisért a régi virágzó kúriákon, a nemzettest minden faktora csak vegetál, de nem él. Nincs gazdasági jóllét, enélkül pedig függetlenség nem is képzelhető. Országunk vezérférhai mindent elkövetnek ugyan, hogy az »ember-anyag« elégedett legyen, de a betegség oly nagy, hogy még az ő hatalmas munkájok sem bir kellő sikert felmutatni. Az éhségtől megkínzott munkás-család képzeletében mesebeli »Eldarádó« gyanánt él az Amerikáról alkotott fogalom, s hiába ügyeimeztetjük őket, hogy itthon is meg lehet úgy élni, még talán jobban, mint az idegenben, hiába óvjuk a kivándorlási ügynökök lelketlen kapzsisága ellen, nem hisznek nekünk, mert nincs hatalmunkban, hogy kenyeret adjunk az éhezőknek, . . . Amely nemzetnek fiai jobb napokat éltek a közelmúltban, ahol az apák hideg tűzhely mellett letűnt jóllétről, boldogságról regélnek gyermekeiknek, ott nem lehet állandó lakozása a megelégedésnek. Ha azután a kislelkü emberek erkölcsileg kifogásolható utón ügyekeznek megszerezni a »mindennapi kenyeret«, és bérbe adják elveiket, meg- győződésöket, áruba bocsátják jellemüket, ez az eljárás nem igazolható ugyan, de menthető. Akinek erkölcsi intelligentiája kellő magaslaton áll, annak kell fellépnie a társadalomban pusztító eme kóros tünetek megszüntetésére, nem pedig egyesek kétségbe esett helyzetéből tört kovácsolni, létrát készíteni a maga előnyeinek kiaknázására. Ha valaki őszintén feltárja előttünk a maga függő helyzetét, midőn a jó ügyhöz keresünk küzdő társakat, lelketlenség volna öt továbbra is erőszakolva, anyagi károsodásnak kitenni. De sokkal nagyobb lel— ketlenség felhasználni egyesek rászorultságát s azáltal szerezni hűbéreseket olyan eszme támogatására, mely a lelkek mélyén viszhangra nem talál. Mert a testet békLajos bátyánk, meg a gőzös. — A Felsőbányái Hirlap eredeti tárczája. — Jó nép a mi népünk, de van egy erős gyengéje: nagyon szeret gúnyolódni. Nagy-Magyar- országon alig van város vagy falu, melyre szomszédai rá ne fogtak volna valami badar históriát, ezt aztán a zápor sem mossa le róla. Ismeretes a keresztbe vitt létra, a pityegö f. . e, az ablak nélkül épült templom, a tatárka-vetés keresztül- uszásának meséje; mindegyiknek megvan a maga gazdája, s bármennyire szeretnének is, a tulajdonjogtól nem szabadulhatnak, mert örökidőkre rá- jok kebelezte azt a szóhagyomány. .. A mi fenntisztelt Lajos bátyánk is egy ilyen mende-mondákkal megrágalmazott község lakója volt. Valahol a Tisza partján ringott a bölcsője abban a nevezetes városban, melynek tanácsbeli emberei az árvíz által elsodort komp keresésére indulva, hogy hamarabb czélt érjenek, úgy osztották meg egymás között a terhes munkát, hogy mig az egyik csoport a vízfolyás irányában indult, a másik egész ellentétes utón kísérletté meg szerencséjét. Azt is beszélik e város lakóiról, hogy midőn határukon keresztül akarták kiépíteni a vasutat, erősen tiltakoztak e veszedelmes szándék ellen, mivelhogy az ördöngös masina eltapossa a kis libákat, meg aztán ők nem nyitogatják neki szüntelen a csür-kaput! (Bezzeg nyitogatnók mi ...) A város polgárai sem menekülhettek holmi rosszakaratú ráfogásoktól s minden typikusabb alaknak megvolt a maga külön története, melynek czáfolgatása közben olykor-olykor még a büntető bírósággal is ellentétbe keveredett; oi- zonyságai ennek az egyes irattárak poros aktái között mai napig is feltalálható, bevert fejekről, kivert fogakról szóló látleletek. No de hát aki ilyen módon könnyithetett a maga sérelmein, az még szerencsésnek tartotta magát. Sokkal nagyobb baj volt az, ha valaki egy kis parázs verekedés utján nem szerezhetett elégtételt magának, az ilyet aztán egész életén keresztül emésztette az elfojtott keserű indulat. Könnyebb megérthetés szempontjából kénytelen vagyok a városnak nevet adni, melyhez történetem szálai fűződnek. De mivel nem vagyok felőle bizonyos, vájjon a végzet által kimért utam nem vezet-e valaha annak polgárai közé, eltagadom a valóságot és nevezni fogom Verebes-nek. így ha kikapok is az elmesélendő históriáért, azzal vigasztalom magamat, hogy ártatlanul ért a megtiszteltetés. Tehát Verebes város tiltakozásának meg- I lett a kívánt eredménye: elkerülte határát a vasút, De mivel a közlekedés érdekei azért csorbát nem szenvedhettek, kiépült az túl a Tiszán, a szomszéd Bagolyvár határán keresztül, melynek kép- viselö-testülete, mint hitelt érdemlő okmányok bizonyítják, igen tekintélyes kedvezményeket nyújtott az építkező vállalatnak. Megvolt hát a vasút, melynek a verebesiek csak csufondáros füttyentéseit hallották s arról tudták idővel megállapítani azt a csalhatatlan idöjóslatot, hogy «megváltozik az idő, eső lesz, idehallik Bagolyvárról a gőzös dohogása.« Verebesen becsületbevágó kérdés volt: vasútra nem ülni, s dicséretökre legyen mondva a derék polgároknak, ezen elvök mellett egyértelmüleg kitartottak kerek 10 esztendeig. Ne mondhassák a bagolyváriak, hogy rászorultak arra, amit egyszer eldobtak maguktól. Úgyis eleget bosszantották őket a »cstirkapu-nyitogatás«-sal, amely a verebesiek szerint csak »légbölkapott koholmány« volt, amelyet csak a bagoly váriak találtak ki, hogy őket annál jobban kunérozhassák. Hanem a tizenegyedik esztendőben olyasvalami történt, ami a vasutellenes várost arra kényszeritette, hogy egy keveset, habár egy haj- 1 szálnyit is, engedjen megcsontosodott elvéből. Sokszor a végzet kis-szerü eseményekből nagy dolgokat müvei. Úgy történt itt is. Egy szürke, l hétköznapi dolog vetődött felszínre : a negyedévi
