Felsőbányai Hírlap, 1900 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1900-09-23 / 19. szám
Felsőbányái Hírlap Levél a szerkesztőhöz. Szatmár, 1900. szep^. 16. Kedves Barátom! Rajtam is beteljesedett az a régi közmondás, hogy: »Szólj igazat, betörik a fejed«. — Én is igazat szólottám, és ime: a szeretett szülővárosom után magát »Felsőbányá«-nak nevező csecsemő-lapocska — alig hathetes zsenge korában — kicsinyke erejét túlhaladó vehementiával már is hatalmas ütést mér ártatlan koponyámra, mikor szeptember 8-diki legutóbbi*) számának a »Felsőbányái Hirlap«-hoz intézett válaszában — alkalmasint a »ki mint él, úgy itél« elvének tapasztalataiból indulva ki — azt mondja, hogy a »Felsőbányái Hirlap« — 17. számában — »két levelet is íratott magátiak« — s minthogy a kérdéses két levél egyikét én írtam, az én legdrágább jogomat, egyéni önállóságomat is kétségbevonja s ezáltal kimondja, hogy toliamat nem a tiszta meggyőződés ereje vezette, tehát hogy tudva valótlanságot irtain levelemben, — ami aztán a becsület kérdését is erősen érinti. Ezellen pedig én a leghatározottabban tiltakozom, mint olyan méltatlan gyanúsítás ellen, melylyel csak a sarokbaszoritott tehetetlenség szokott magának kibúvót keresni, mikor saját állításait érvekkel támogatni — vagy mások állításait érdemileg megczáfolni nem képes. Mert én — kedves Barátom! — becses lapod 17-dik számában közölt előbbi levelemben igazat mondtam, midőn afölötti megütközésemnek adtam kifejezést, hogy a »Felsőbányái Hirlap« 14-dik számában a részvét-hiánynyal okolván meg a lap szándékolt megszüntetését s a lap 15. számában uj életre ébredvén, a 16-dik számban már azt olvastam, hogy Felsőbányán már nem csak egy, de két lap is arro- gál magának létjogosultságot, s igy ha szó lehet részvét-hiányról, az csakis bizonyos körben a »Felsőbányái Hirlap«-pal szemben érzett azon ellenszenvnek lehet nyilvánulása, mely a sorok közöl nagyon könnyen kiolvasható; s mely, előttem — és meg vagyok róla győződve, hogy összes olvasóközönségünk előtt -- érthetetlen ellenszenvnek okát kutatva •• állítottam fel helyes logikai következtetéssel az alternatívát, melylyel — úgy látom — legalább is megközelítettem a valóságot. S a »Felsőbánya« ezt az alternatívát, nem tudja vagy legalább nem igyekszik megdön- teni, hanem megelégszik avval, hogy az én kijelentéseimet szembeállítva a Te szerkesztői nyilatkozatoddal, az egész Felsőbánya intelli- gentiája közöl saját maga által legtekintélyesebbnek deciaráit 5 kiváló polgár mesteri logikájának is dicséretére váló következtességgel bizonyítja, hogy Te ő velők szemben kétszínű szeredet játszol, mert Te és mi ketten: Justitia és én az ő létjogosultságuk kérdésében ellentétes álláspontot foglalunk el. Vagyis : Baculus in an- gulo, ergo pluet! Hogy ezekre és még némely más kérdésekre nézve megadjam érdemleges válaszomat, — igen kérlek — légy szives a »Felsőbánya« módjára helyt adni következő nyiltlevelemnek : * * * Tisztelt »Felsőbánya«! Szíveskedjék tudomásul venni, hogy én a pennámat nem használom váltómunkák készítésére; én nem szoktam megrendelésre dolgozni; én szeretek gondolkozni és szeretem gondolataimat papírra tenni: de ilyenkor csak szivem érzelmeit s lelkem meggyőződését szokta toliam tolmácsolni; s szerény szobácskám ablakából ki-kitekintve a Deák-térre, az ott magasló szobor által személyesített halhatatlan lánglélektől szerezek munkám közben ihletet, aki képes volt kényelmes életet biztositó állásától tolla függetlenségéért megválni: de valótlant és bérért soha nem irt. Szíveskedjék tudomásul venni, hogy egy lap szerkesztőjének ép úgy lehet valamely kérdésben önálló egyéni nézete, mint ahogy külön- bözhetik az olvasó-közönség többségének egyéni nézetétől, s hogy én is az olvasó-közönség egyik tagja vagyok, aki hiszem, hogy levelemben a többség nézetének, tehát a közvéleménynek adtam kifejezést. Szíveskedjék tudomásul venni, hogy a sep*) Talán helyesebb kifejezés volna, hogy: »legutolsó.« Szedő. regetés — bár hálátlan foglalkozás — nem a szemét felhalmozását, hanem a tisztaságot czé- lozza, s ha én a journalistica egyik fő czélját abban találom, hogy a közügyek terén a hibákra és hiányokra, rámutasson s azokat eltávolítani segítsen, azzal a közügynek csak jó szolgálatot teszek; s ezt a jó szolgálatot ne tessék az »érdekek kiegyenlítésének s az erők egyesítésének minden személyes támadás kizárásával való óhajával« összetéveszteni; mert az érdekek kiegyenlítése s az erők egyesítése nekem is jelszavam, csakhogy nem minden személyes támadás kizárásával, mert közügy kérdésében a tárgyat a személytől elválasztani ritkán lehet. Vagy talán rossz néven veszik önök, ha valaki pl. a városháza előtt sepregetl jobban szeretnék ott a járdán a szemetet felgyűlni látni? Szíveskedjék tudomásul venni, hogy én — és azt hiszem: többi elvtársam is — ezt a hálátlan sepregetést is kötelességnek tartjuk, de semmi esetre sem szándékunk — pláne csecsemőket — fojtogatni; hanem azt a sepregetést aztán kérlelhetetlen szigorral fogjuk űzni továbbra is és még akkor is, ha a szemét pora sérteni találná is valakinek a szemét. Szíveskedjék tudomásul venni végül, hogy én egyátalában nem áhítozom szerkesztői »babér«-ra; de ha mégis meg talál valamikor éngem is lepni a lapszerkesztési viszketeg, soha sem fogok a feltétlen létjogosultság vesszőparipáján a verseny terére törni, hanem a szükségesség által felhívott kisebb vagy nagyobb fokú létjogosultság kérdését mérlegelve fogom csekély erőmet mindig a közönség és a közügy — de soha sem »minden személyes támadás kizárásával az érdekek kiegyenlítésének s az erők egyesítésének« bő palástjába bujtatott machiavellisti- kus elvek — szolgálatára szentelni. ~{cz) — * * * Ennyit tartottam szükségesnek elmondani a »Felsőbányá«-nak, — neked pedig azon szi- ' vességedért, hogy levelemnek lapodban másodízben is helyet engedtél, köszönetét mondva, ígérem, hogy jövő alkalommal majd átaláno- sabb érdekű szatmári dolgokról is fogok Írni kedves lapodnak. Őszinte barátod —(c*)— ■ Kirándulás a hegyekre. Szép, veröfényes délután elindult a tizenkét tagból álló karaván a Rozsály tündéreinek laka felé. Épen 3 óra volt, s a nap igen forrón sütött. Mindegyikünk jól fel volt tarisznyázva, kezében hatalmas dorongot, sót egyik-másik fejszét is hozott arra az esetre, ha netalán valami talpashoz lenne szerencsénk. A rekkenő hőségben csak úgy vonszoltuk magunkat a »Rettegi« csurgó felé, ahonnan — miután a kitűnő friss víztől felüdültünk —j ujult erővel indultunk kitűzött czélunk felé. A nyugati árokhoz érve, a szép sétányon kényelmesen folytathattuk utunkat. Fél öt óra volt, mikor a kisbányai templom elé értünk. Épen temetésre harangoztak; a babona rossz kimenetelűnek vélte volna kirándulásunkat, de mi azért, félelmet nem ismerve, nem riadtunk vissza a következményektől. Kisbányán egész terjedelmében tárult elénk a hatalmas hegy-óriás. A látvány oly elragadó volt, hogy feledve a kiállott fáradságot, pihenés nélkül akartunk tovább haladni; de mivel már innen az utat nem ismertük, kalauz után kellett néznünk. Ezt fel is találtuk egy öreg erdő-kerülő személyében, aki szívesen ajánlkozott vezetőnek. Most kezdődött meg igazán a valódi kirán*) Készséggel közöljük e leirást, mint egy törekvő ifjú első irodalmi szárnypróbálgatását, buzdításul a jövőre. Szerk. dulás, elejénte csak virányos réteken, de aztán meredek hegyeken vezetett utunk. Midőn az erdőbe értünk, már mindenkin óriási szomjúság vett erőt. — De mi ez f — Egyszerre csobogó patak partján találtuk magunkat, ahonnan fáradt tagjaink felüditése után tovább folytattuk utunkat. Mind meredekebb és meredekebb hegyeken kellett fölmásznunk ; igy tartott ez egészen a Rozsály tetejéig, de azért utunk nem volt unalmas, útközben ugyanis szép sziklákat, gyönyörű vízeséseket láttunk. Este 7 óra volt, amikor a Rozsály mohos és ruganyos talajára léptünk. Egyszerre hatalmas »éljen« reszkettette meg az ozon-dus léget. Mindenki örült, mivel czélját elérve látta. Most alkalmas éjjeli tanyáról kellett gondoskodnunk, amire az erdő szélében levő kis pázsitos területet jelöltük ki, azonban itt nem volt viz; a leszerelés után tehát a karaván egyik része elindult a tetőn vizet keresni, mig a másik része tűzifa után látott. Érdekes volt nézni, mint estek a fahordók az egyik gödörből a másikba! De azért, bármily keservesen is, összehord- tunk annyi fát, hogy reggel 3 óráig kényelmesen melegedhettünk a vígan pattogó tűz mellett. A famennyiség összehordása után megérkezett a vizkeresés végett elindult karaván egyrésze is, s felváltották őket azok, akik eddig fát hordtak. Végre mi is — ezek közt voltam jó magam is — megtaláltuk a nagy kőszikla alatt csörgedező üde forrást. Mint a fenevadak zsákmányukra, úgy rohantunk mi is a forráshoz, hogy száraz torkunkat friss vízzel mossuk le. Mire a tanyára visszatértünk, már vigan pattogott a tiiz. Pokró- czalnkat a tűz köré terítettük le és rájok heve- redtünk. Miután a sült szalonának még ropogós héját is elköltöttük és frissítőül néhány kortyot fölhajtottunk a geberduszból (csípi) felhangzott az édes-bus dallamu magyar nóta a hűvös éjszakában. Alvásról tehát szó sem lehetett. így virasz- tottunk hajnali 3 óráig, amikor is mindenki fölkelt fekvőhelyéről, magára vette pokróczát s kezében tartá batyuját. Ily állapotban alig ismertünk egymásra. Búcsút véve a barátságos tűzhelytől elindultunk az óriás legmagasabb pontja felé, hogy a napfelkeltét, ezt a fönséges tüneményt, megláthassuk és szépségében györnyörködhessünk. Körülbelül 20 pereznyi gyaloglás után elértük a nagy sziklákkal behintett Rozsály legmagasabb pontját. A legmagasabb sziklákra másztunk föl, hogy onnan gyönyörködhessünk a napfelkeltében. Nyugtalan várakozás között végre a látóhatáron piros felhő tűnt elő, amely mind-nagyobb és nagyobb tért foglalt el az égen. Hirtelen, mint a vulkánból, úgy csaptak elő a felhőből a tüzsugarak, amelyek rezgő tánczukkal ritka-szépségű látványt mutattak. Az arra levő erdők tüz- lángban állottak. Egyszerre csak villámgyorsasággal, mint ébredő istenség, előpattan a lángtenger- böl a nap, eltűnt a sötétség a tüz-isten egyetlen tekintetére. A távoli fák ezer s ezer szint öltének. Mindez pillanat müve volt. Végre a nap teljesen kibontakozott a vérvörös lángtengerböl, aranysárga s bíborvörös sugarai bearanyozták a földet, jótékony melegével elűzte a hajnali levegő fogvaczogtató frisseségét, sőt még talán a szivekbe is bevitte a maga életre pezsditö varázs-erejét. . . De nem sokáig gyönyörködhettünk a nap kápráztató szinpompájában, mert nyugat felől sürü fekete felhő jött, amely teljesen elborította a napot; sürü köd ereszkedett le, melyben egymást is alig láthattuk, a fűszálakon levő harmat- cseppek sem csilloghattak többé. Megeredtek az ég csatornái s menekülnünk kellett. A közeli sziklák alá bújtunk, de az esőt itt sem kerülhettük el, — úgy látszik, nekünk volt szánva, — a sziklahasadékokon becsurgott a viz és mi bőrig áztunk. Innen is menekülnünk kellett tehát s eszeveszetten rohantunk le a Rozsály tetejéről, s mert kalauzunknak inába szállt a bátorsága: ő is inkább a meneküléssel, mint a kalaulozással törődött. így a nagy ködben természetesen elvesztettük utunkat, s ha egy juhász meg nem szán bennünket, akkor bizony mi szépecskén lejutunk Firizára; ez pedig nem valami kellemes meglepetés lett volna reánk nézve. A helyes ut az erdőbe vezetett, hol csörgedező patak partján tele edtünk le. Mig itt időztünk, szépen kiderült az ég. Megmosakodtunk jól friss vizzel aztán pedig tüzet rakván, megreggeliztünk. Pihenés után elindult a karavánnak egy negyedrésze azon utasítással, hogy a »Katona Béla pihenö«-nél várjanak reánk. Reggel 8 órakor mi is elindultunk a többiek után Kisbánya felé. A korcsma előtt megtaláltuk azokat, kik előre indultak s igy együtt folytathattuk utunkat a mérnöki csurgóig. De ez
