Felsőbányai Hírlap, 1900 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1900-05-20 / 10. szám
V. é-v'fol'ya.rm... IO. száiirL1900. májias SQ_ TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. SzerkeszíSség: FelsShányán. MEGJELEN NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK VASÁRNAP. Kiadóhivatal Nánásy István könyvnyomdásznál Nagybányán. Előfizetési ára : Egész évre 4 K. — Fél évre 2 K. — Egyes számok 20 fillérért kaphatók. Minden a lap szellemi részét illető közlemények éi fizetések Felsőbányáin a szerkesztőhöz küidendpk. sf\,| j Ái Nyílt tér soronkint 20 fillér. Közhivatalnok a társadalomban. »Orczádnak verejtékével egyed a te kenyeredet.« Réges-régen hangzottak e szavak ott a Paradicsom kertben az Űr ajkáról az első pár emberhez. A minden kényelmet élvezett ős szülőkre nézve úgy látszott, büntetésből méretett ki a verejtékes munka, mert elkövetett bűnök, engedetlenségük, felséges tehetségük, a szabad akarattal való visszaélés miatt, mondta ki azokat Isten. Mi a késő utódok már nem úgy érezűnk. A munka nem teher, sőt áldás. A heverés az ördög párnája. Ki tétlenségben tölti idejét, ki a földi gyönyörök csábitó öröm poharából többet űrit, mint amennyit ereje megbir, az előbb s utóbb felemészti testi s lelki erejét, elveszti nemcsak a munkára rugékonyságát, tehetségét, de a mértéktelenül élvezett gyönyörök is csömörletessé, undorítóvá válnak. »A munkásság nemcsak fentartja erőnket, egészségünket s szerzeményt gyümölcsöz, hanem lelki képen is hasznos, amennyiben elménket elvonja sok vétkektől.« — Hieronym szavai szerint: Valami dolgot mindig tégy, hogy a sátán téged foglalkozásban találjon, mert nem könnyen foglalja el azt a sátán, aki jó dologban találtatik. Áz ember élete hasonló a vashoz, ha használod, elkopik, ha nem használod, a x'ozsda megemészti. Testünk is a munkásság által fogy, ha pedig a munkától kíméled, megemészti azt a restség. Mindenkinek meg van itt a teendője, ki eszével, ki kezével kell, hogy dolgozzék. Munkálkodik sok ereje felett, hogy minél több földi vagvorit gyűjtsön. Dolgozik sok, hogy mindennapi kenyere — ha száraz s barna is — meglegyen. Az eszével dolgozó sokszor irigyli a kézimunkás állapotját, mig a kézi munkás nem egyszer else tudja képzelni a szellemi munkás testét s lelkét emésztő dolgát. Mindenki a maga terhét érezi legjobban. A bányász a többek között nehéz munkával eszi kenyerét. Mindennap veszélynek van kitéve. Lemegy a föld sötét üregébe, nem tudja látja-e még Istennek szabad egét. Ezzel foglalkozik szüntelen. Terhes nehéz állapotja, bizonyos. De jut-é neki eszébe az, hogy a szellemi bányász, a lelki kincseket kereső tudós, íróasztala mellett minő veszélynek van kitéve. Bejárja láng lelkének szárnyain az ismeretek meredek bérezed, felszáll a csillagok honába, hogv meghatározza az égi testek járásából, mikor lesz napfényes vagy esős idő. Leszáll a tengerek mélységébe, hogy onnan az értékes gyöngyöt felszínre hozza, vagy felkutatja a földrétegek alakulását, vizsgálja a geológia segítségével azok minőségét, hogy a bányász értéktelen kövek törésével, zúzásával ne töltse eredmény nélkül idejét, hogy munkájának véres verejtéke után nem értéktelen, de valódi drága követ kapjon. S hánv akad, kinek a túlfeszített munka közben lelke kifárad, elméje sötétbe borul s zavarodott elméjével lesz élő halott, a teremtményeknek legszerencsétlenebbike. Amint igaz, hogy testből s lélekből állunk, éppen ugv áll, hogy emberi társadalmunkban szellemi és testi munkásoknak kell lenni. Irigyelni egyiknek sem szabad a másiknak sorsát. A társadalom a szellemi munkásokkal szemben nem egyszer jogos és jogtalan kívánalommal lép fel. Jogos a kivánalom, mikor egy hivatalnoktól megvárják erkölcsi tisztaságát, jellemének szeplőtelenségét, hogy Istentől nyert talentumaival híven sáfárkodjék a köz jólét oltárán, hogv az, kinek szemei tisztábban látnak, vezesse a világtalant. Jogos a kivánalom, hogy az ilyen nyilvános élet mezején dolgozó munkás minden jóban például szolgáljon azoknak, kik reá néznek. »Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogv mások is látván a ti jó cselekedeteiteket, dicsőítsék a mennyei atyát. Ezt mondá a ke- resztyénség dicső alapitója. De aztán már jogtalan kívánság, ha megfelelő erő nyújtás hiányában nemcsak megvárják, sőt megkövetelik jobbjának kinyujtását ott és akkor, ahol s amikor gyermekeinek neveltetése, családjának megélhetése, azok sorsáról való gondoskodás kell, hogy minden erejét igénybe vegve. Szükség kiált innen s onnan. A sok állami, községi, egyházi, iskolai, társulati, jótékonysági, humánus kulturális intézmények mind támogatásra szorulnak. A köteles adón kívül annyi önkéntes adakozásra felhívás, hogy egy kisebb hivatalnok bátran odaadhatná évi jövedelme felét, ha minden kérő szavát meghallaná. S mig az emberiségnek egy része, a vagyonosabb osztálya, ügyesen ki tud buvni e társadalmi kötelesség alól, addig a közhivatalnokot mindenütt utoléri az adakozási felhívás, ki ha hivatkozik sok szükségére, hivatkozik társadalmi állásához mért szükes jövedelmére : kész lehet a kérlelhetlen, szigorú elitélésre. A közhivatalnokot mindenütt meglátják, ahol nincs, de ahol megkövetelnék, hogy el ne maradjon, hanem ott legyen. Igen, .mert neki követésre méltó példát kell - adni a* jótékonyságok gyakorlásában is; hogy aztán nincs miből fedezni a megélhetésre, ruházatra szükségeseket : azzal semmit se törődik a társadalom. De itt jut eszembe,-hogy nemegyszer különös dilemmába jut a közhivatalnok. Ha szegény, ki a fűhöz s fához folyamodik, hogy pillanatnyi zavarából kimentse magát, lekötelezettje lesz Péternek, Pálnak: akkor lenézik, a hitelezők büszkén néznek szeme közé s fenhéjázva mondják : »Vagyok olyan ember, mint az Ur« vagy »nem szorultam magára,« amikor a szegény jobb sorsra érdemes hivatalnoknak éreznie kell, hogy ez más szavakkal azt teszi: O az adós. Ha pedig akár a szerencsés véletlen összejátszása, akár szüleitől öröklés, vagy takarékosság vagy a jó Istennek más kifürkészhetetlen utai szerint egy kis vagyonra tett szert, akkor hányat fog el az irigység daemona: »Lám, semmit I se dolgozott, nem törte a munka kezét s mégis hogy felgazdagodott« sigy tovább mondogatják. Ez már jogtalanság, ha azt hiszszük, hogy a szellemi munka ingyenélés, ha azt véljük, hogv a lélek ügyeivel való foglalkozás kevesebb jutalmat érdemel, mint a test javaival való törődés. Mindaddig, mig a szellem munkásait kicsinyeljük, mindaddig, mig ennek kevesebb értéket, becset tulajdonítunk, mint a kézi munkásoknak: nem bírunk felemelkedni ama fentebbi magaslatra, honnan az emberben az embert nézzük. Nemcsak a köztörvény, hanem a józan- gondolkozásu társadalom, a közvélemény is szigorúbban ítéli meg az értelmiségnek magasabb fokán álló ember bűncselekményeit, mint ki cselekedeteinek erkölcsi fontosságát mérlegelni kevésbbé tudja. Es ez nagyon jól van igy. % TARCZA. '01 L% % Hajnali sétán. Kigyult a bérez kopár tetőin A kelő nap aranysugára; A bérezorom — a vén királyné — Bíbor köpenyt öltött magára. Enyhét adó szelíd álmából Felébredt a szendergő élet; A hajnali üde szellőtől Erdő, mező ujulva éled. Megrezdült a hegyek lejtőjén Az erdőknek aeol-hárfája, S ezernyi-ezer szárnyas dalnok Vidám dala felel reája. — Mintha újjászületnék lelkem, Mikor a nap feljöttét látom ; — Jer, menjünk a virágos rétre, Jer, kis lánykám, nagy boldogságom! Kis madárkák dalát hallgatva, Szedj köténykédbe vadvirágot, Hisz teneked még csak a dalban És virágban van boldogságod. Nézd, milyen szép nefelejts van itt! — Ez volt hajdan az én virágom, — S hallod: hogyan csicsereg a csíz — Az én madárkám — a füzágon 1 ? Oh ! mert én is nagyon szerettem A virágokat hajdanában, S boldogságot találtam én is A madárkák vidám dalában. Én. is végigálmodtam egykor Szép álmait a boldogságnak, S én is nagyon örültem hajdan A hajnal első sugarának. De most már vége! sem virágot Nem nyújt nekem többé az élet, Sem a madárkák vig dalában Nem talál már szivem több élvet. Több hajnalra sem számitok már, Csupán a nap lementét várom, Vágyakozó szemekkel csüggve Az utolsó alkonysugáron. Mig te csak alig, hogy beléptél Az élet bűvös hajnalába S vidámon szeded a virágot S dalolva kötöd bokrétába. Csak dalolj hát, dalos madárkám ! S szedj virágot a himes réten............. Amig téged vidámnak látlak, Én is feledem gyötrő létem. Pacxek Béla. Levelezés. Szarmár-Németi, 1900. május 10. Nagytiszteletii Szerkesztő Ur! Mivel a legközelebbi »Felsőbányái Hirlap«- ban lelepleztettem s a nyájas olvasó közönség immár jól tudja, hogy kinek a tollából erednek azok a sokszor érthetetlen levelek : nincs tovább mit titkolódznom; sőt fel vagyok mentve attól is, hogy magamat bemutassam. Nagy gyönyörűségemre szolgált a hamiskodásnak ilyen eredeti módon való kiderülése. Tehát Nagytiszt. Ur! még árnyékát se vélje maga körül a neheztelésemnek. 'Nem haragszom, sőt olyan jól esik nyomtatásban látni a nevemet, hogy felbuzdultam egészen. — Elolvastam vagy háromszor a saját levelemet, de azt tapasztaltam, hogy ez nem olyan természetű, mint a remek Írók dolgai: minél többször olvassa az ember, annál jobban tetszik. Nem, a világért sem olyan. Megláttam a hibát benne. A nyájas (a legtöbb, azt hiszem azonban, hogy nyáj nélküli) olvasó nevezetesen gondolkodóba jöhetett afelett, hogy az én szerelmes verseim miképen kerülhettek az én kisasszonyom kezei közé, ha nem ö hozzá voltak írva ? Hát megmondom, hogy ne törje rajta senki sem a fejét. Csak oly módon, hogy a szerelmes verseimet egy éngem nagyon szerető bátyám kinyomatta párosával és egyenkint az ő szerkesztésében megjelenő lapban, amely lapnak olvasói voltak kisasszonyomék. Abból a lapból vagdalta ki az általam még ma is mélyen tisztelt kisasszony
