Felsőbányai Hírlap, 1900 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1900-04-22 / 8. szám
Felsőbányái Hírlap haszonnal űzhető a selyem-tenyésztés is. Igaz ugyan, hogy p o. Lombardia kék ege alatt, hol eső a nyári hónapokban nem esik s a leg hömérséke egyenletes, tehát megfelelő, nagyobb kényelemmel tenyészthető, mert amint mondják (én ugyan nem hiszem, de talán mások sem hiszik) tavaszszal a fákra teszik a selyempetéket és csak gubó alakjában, mint érett gyümölcsöket szedik le onnan. Mi nem vagyunk ilyen kedvező hely- ze ben földrajzi fekvésünknél fogva, tehát tapasztalatainkkal vagyunk kényti lenek a nagy természet sajátságait ellensúlyozni. Ezen próbatenyésztés tehát azt bizonyítja, hogy az eperfa nálunk, igenis, megterem, a selyemhernyó pedig haszonnal értékesíthető; mert ahol 8 kgr. I-ső rendű gubó előállítható, ott a megadott feltételek mellett előállítható lesz bármennyi is, az a napnál világosabb. Azon kérdés is felmerülhet, mi haszonnal jár az eperfák ültetése és a selyemtenyésztés? Az eperfákról talán felesleges is mondanom, mivel mindenki tudja, hogy mig a majorságnak jó táplálékot szolgáltat, árnyat nyújt lombos leveleivel, egyszersmind igen jó élő sövényül szolgál, eltekintve a selyemhernyó-tenyésztéstől. Ha visszapillantunk hazánk évi selyemproduktumára, azt találjuk, hogy ezen iparág néhány évvel ezelőtt körülbelül csak 58 000 forintot jövedelmezett, mig a lefolyt 1899-ik évben hazánk összes selyem terméke 1.500,000 forint értéket képviselt. Ebből kitűnik, mily hatalmas lendületet nyer éven- kint a selyemipar, pedig más államokhoz viszonyítva még csak a kezdetnek kezdeten vagyunk, jóllehet, mi tűrés és tagadás: a szép selyemruháknak mi is nagy kedvelői vagyunk. Mélykút községben (Bácska) 1883. évben csak 5 család foglalkozott selyem- tenyésztéssel. 1887-ben már 205, 1899-ben 424, kiknek egyenkint átlagos keresete a 33 koronát meghaladta. Ha figyelembe vesz- szük, hogy a selymet- 33 nap alatt gubó- zik be s ezután lesz értékesíthető, úgy egy családnak átlagos napi keresete 1 korona, az összes jövedelem tehát ily rövid idő alatt 13.992 korona. Azt hiszem, ez sem megvetendő, mivei ha némelyek szerint nem is sok, de mégis több a semminél. Hány penziós bányász-család keres 33 nap alatt ugyanennyi koronát még az esetben is, ha dolgozni akarna?! Hódság bácsbodrogmegyei nagyközségben az év május havában csaknem minden család selyemhernyó-tenyésztéssel foglalkozik, pedig a község egyike a leggazdagabbaknak, melyeket valaha láttam, s meg sem találja megvetendőnek e csekélynek látszó jövedelem-forrást, okszerűen kiaknázni saját előnyére. Bizonyára azért oly gazdag, mert szorgalmas lakosai minden időszakot kihasználnak jövedelmük öregbítésére. Ugyan mi jövedelmet hajthat nekik a selyembogár? Szinte hihetetlennek fog látszani, ha a választ megadom. Hiteles értesülésem szerint 18—20.000 forintot 33 nap alatt. Tagadhatatlan, miszerint sváb lakói szorgalmasak, jómódúak, vallásosak, szóval mindenekben gazdagok. Gazdagságuknak hőmérője azon kedvező körülmény, hogy az adózó polgár 800, azaz nyolezszáz korona évi egyenes adóval a községi képviselet virilisei között még csak póttag sem lehet. Szép házai, szabályozott utczák, széles fasorok, járdák, kifogástalan világítás, szóval mindazok teszik nevezetessé, melyekről mi felsőbányaiak még csak nem is álmodhatunk. Pedig ez csak egy 4500 lakóval biró nagyközség. És mindez a hangyaszerü szorgalom gyümölcse, mely tápot az akaratból merit. Tegyük fel, hogy Felsőbányán csupán 100 család foglalkoznék selyemhernyó-tenyésztéssel és 5 gramm pete csak 10 forintot jövedelmezne egy családnak, úgy e száz család 33 nap alatt csekély fáradsággal, úgy szólván semmi költséggel 1000, frtot könnyű szerrel kereshetne. Valahányszor látom azokat a fát hordo szegény embereket, öregeket, ifjakat egyaránt, kik kiizzadva, meggörnyedve a teher súlya a'att, napnap mellett hátokon egy-egy kosárka fát hoznak a messze erdősegekből, elgondolkodom s önmagamtol kérdem: nem volna-e rájok nézve valódi áldás, ha selyemtenyésztéssel is foglalkoznának; hiszen 33 napi játszi foglalkozásuk után annyit kereshetnének, hogy akár egy évre való fát is könnyen beszerezhetnének Minekelötte az intéző körök pálczát törnének ez intézmény megvalósításának kérdése felett, mindenesetre kívánatos számot vetni helyzetünkkel, nehogy esetleg tétlenséggel vagy egyeb mulasztással vádolhasson saját lelkiismeretünk Mindenesetre helyén való dolog lesz hálás köszönettel elfogadni az önkényt nyújtott segítő jobbot és ne utasítsuk azt ridegen vissza, mert jöhet idő, még mikor szükségünk lesz arra, sok oldalról szorongatott helyzetünkben pedig igen jót fog a fensőbb támogatás! Magyar László. A szatmár-németii dalegyesület felhívása! A szatmár-németii dalegyesület 25 éves fennállásának örömünnepét üli! Ünnepe lesz ez a magyar dalnak, mely szívből jő és szívhez szól, mely a szív húrjaival hatalmába veszi minden gondolkodásunkat, felébreszti legszebb érzelmeinket, nemesíti erkölcseinket, tettre és munkára — a magyar cultura terjesztésére — buzdít és lelkesít. Dal fekteti bölcsőbe a gyermeket, dal kiséri sírba az aggastyánt; dalra hévül az ifjú, dal fokozza munka közben a férfi hanyatló erejét; a dal hatalma hősöket szül, a magyar dal a magyar nép története, jelene és reménye! E magasztos érzelmet ápolta negyedszázadon át a szatmár-németii dalegyesület első sorban szülőföldjén, az Ejszakkelet lelkes közönségében, a magyar Alföld kezdetén. Szülőföldünk volt a melegítő nap, lelkünket felelevenítő forrás, a magyar kebel igazi talaja, melyre ráillik a költő mondása: Ahol édes bájos hangok érző szívből zengedeznek, — oda siess; zord kedélyek dalra sohsem emelkednek. És megszólaltak dalunknak a szívből fakadó s oda visszaszálló hangjai városunk határain túl mindenütt, hol a dalé volt a diadal. Debreczen, Miskolcz, Pécs, Szeged, Nagy-Károly, Fiume, Budapest, M.-Sziget és Arad tanúi voltak a szép eszméje iránti lelkesedésünknek, melynek szolgálatában immár 25 éve törhetetlenül állunk. Úgy érezzük tehát, hogy munkánk nem teher, de jótétemény vala s ezt meghálálandó ünnepre hívjuk fel a nagy közönséget, 'a magyar dal dicsőségének ünnepére! Ünnepelni óhajtunk, első sorban a Tisza- vidék dalosaival, a tiszavidéki kerületi dalosszövetség minden egyesületével, — kikhez felhívásunkat a f. é. márc. 18-án Debreczenben tartott alakuló közgyűlésen intézni már is bátorkodtunk, testvéreinkkel és barátainkkal; hadd zengjen a dal a Kárpátoktól a Tisza mentén Titelig s lelkesítse a hon minden gyermekét! E kettős ünnepre: 25 éves jubileumunkra és a tiszavidéki kér. dalos szövetség első ünnepségére készül Szatmár-Németi sz. kir. város lelkes közönsége, melynek nevében tisztelettel kérjük a nagy közön séget, hogy a folyó évi junius hó 29-én, 30-án és julius 1-én tartandó ünnepségünkön részt- venni szíveskedjék. A szeretet, melylyel a magyar ember vendégét megtiszteli, ősi erénye lévén Szatmár város közönségének, ebből kifolyólag örömmel és tárt karokkal várjuk kedves vendégeinket. Az ünnepség főbb pontjai a következők lesznek: legutóbbi utazásom neked leírjam; azt hiszem, nem lesz előtted érdektelen. Aztán meg ffeladom a levelet s beülök egy néger kávéházba, ott várom be, amig letelik a szabadságom. Tehát legutóbbi utazásom alatt, amely épen egy évig tartott, azaz 1898. végétől tegnapig, keresztül-kasul jártam a Csöndes Oczeánt : a Samoa-szigetektöl fel egész a Bering-szorosig, onnan le Japánba, azután újra vissza az Egyesültállamokba. Amint tudod, 1898. augusztusban indultam el Antwerpenből egy háromárbóczos angol vasvitorlással San-Francisco felé. Négyhónapi folytonos menés után. megkerülve a Horn-fokot, Dél- Amerika legdélibb csúcsát, szerencsésen megérkeztünk volt San-Franciskóba, ahonnan aztán néhány nap múlva Portlandba mentünk át Mint tudod, ebben az időben folyt a háború 4anillán a spanyolok és az amerikaiak, vagyis az Egyesült-Államok között. Én is kedvet kaptafa résztvenni a háborúban s ott hagytam állásom a kereskedelmi hajón s felesküdtem három évre az Egyesült-Államok haditengerészetéhez a, Berry“ nevű hatalmas hadihajóra azzal a szándékkal, hogy lemegyek vele Manillába. De bizony csalatkoztam. Hajónkkal a Szamoa-szigetekre küldöttek el s miután egypár ágyudörgetéssel az ottani lázongokat lecsillapítottuk, körülhajózva a szigeteket. a Bering-tenger felé vettük utunkat. Az Aleuti szigeteken, Doch-Harborban megállottunk vizet s kőszenet szerezni, azután tovább indultunk ismét fel északra. Elérve a St.-Paul és Georg- szigeteket, újra megállottunk egy napra. Itt felváltva a reánk váró másik hadihajót, egynapi horgonyozás után, most már nyíl irányban folytattuk utunkat északnak. Nagyszeréi látvány tárult elénk St.-Paulban — épen akkor volt az utolsó fóka-ölés. Mi szabadságot kapva, kimentünk a szigetekre gyönyörködni a nagy öldöklésben. Az eszkimók a partokon heverészö fókákat iszonyú lárma közepett a sziget közepén levő lapos területekre hajtják, itt aztán vaskos dorongokkal ezreket ütnek agyon s mindjárt meg is nyúzzák. Egy-egy agyonütött fókának a bőre a mi pénzünk szerint kétszázötventől négyszáz forintig megy. Persze ez a pénz nem az eszkimóké, mivel nekik minden fóka-bőrrel be kell számolniok a fóka-állomás kapitányának, hanem ők kapnak ezért rendes fizetést. A bőrökből bevett pénz meg az államkincstárba megy, mert ez a két sziget nincs kiadva kereskedő-társulatnak. Elhagyva a szigeteket, csakhamar elértük a Bering-szorost, amelyen átmenve, kijutottunk az északi jegestengerre. Gyönyörű szép vidék az északi régió. Jéghegyek, glecserek s az azokon legelő fókák és rozmárok felséges látványt nyújtanak. Néha elkezdtünk csupa unalomból ágyuzni egy-egy óriás jéghegyet, mig csak össze nem omlott. Azután a nagyszerű északifény gyönyörködteti az embert. Nagy tüzgomlyok és páros fénylő sugarak rohannak félkörben az égen, északról meg folytonosan kísérteties dübörgést lehet hallani, mely állandóan rezgésben tartja a levegőt. Mindezek, tudod, kissé feledtették velem Manillát, bár becsapódásom felett most sem szűntem bosszankodni. Sokszor elgondoltam, ha már más mód nincs hátra, hát elszököm innen. Es ebben csak az gátolt meg, hogy erre nincs vasút, avagy hajó, amivel olyan tájra juthatok, hol fehér emberek laknak, mivel itt a partokat mind a benszülöttek lakják: eszkimók, indiánok s ezeknek keverékei. Már pedig azok az urak nem értik a tréfát s némelyikük jobban szereti a fehér ember húsát, mint a rántott csirkét ; persze csak titokban, nyíltan nem merik űzni, A jegestengeren egy hónapig hajókáztunk fel és alá a »Paint-Hape«-tól egész a »Machenzie« torkolatáig, meglátogatva a czett-halász s vadász állomásokat s elcsendesitve a partokon a felmerült zavargásokat. Te, úgy félnek ezek az ágyútól, mint ti az istennyilától, egy ágyudör- gés elég egy félévre nekiií, hogy csend és rend legyen köztök, mi meg épen nem fukarkodtunk a vak töltényekkel. Azután pedig újra leereszkedtünk a Bering- tengerre. az irány most már dél volt. Lassan- lassan eltűntek az óriási úszó jéghegyek s a gyönyörű aurora-boreale is csakhamar eltünedezett a láthatárról. Miután a St.-Paul szigeteknél egy másik hajó által fel lettünk váltva, mely ugyanoda ment, honnan mi jöttünk, most már siettünk lefelé Délnek. Közbe-közbe megállottunk egy-egy
