Felsőbányai Hírlap, 1900 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1900-04-08 / 7. szám

Felsőbányái Hírlap.

— 1840. évi január hó 11-dikén megkezdte áldásos működését: egy emberöltő rövid időhatára alatt ma már közel 1000-re rúg azon pénzintézetek száma, melyek egyrészről a takarékossági hajlam felébresztésére s ezáltal A vagyonosodás alapjának megvetésére, másrészről az őstermelés, ipar és kereskedelem belter- jesebb üzhetéséhez szükséges olcsó tőke nyújtására irányuló kettős: erkölcsi és nemzetgaz- dászati nemes czéljok mellett a vállalkozó részvényes tagoknak is legtöbbször tisztességes osztalék-jövedelmet biztosítanak.

Habár elismerésreméltó nemes czélt szolgálnak is azonban ezen pénzintézetek s habár örök dicsőség koszorúja lebeg is az első úttörő soha el nem halványuló emléke fölött: de mivel emberi alkotás müvei, a kivitelben ezek is sok fogyatkozásnak vannak alávetve.

Hiszen szemeink láttára omlanak össze nap-nap-után jónevü vállalatok, melyeknek életerős voltához addig árnyéka sem fért a gyanúnak s melyek a jóhiszemüek ezer meg ezernyi seregét rántják magukkal az anyagi bukás örvényébe.

S mi ennek az oka? — Az, hogy gyarló emberek vagyunk mindannyian, — az, hogy: „Iliacos intra muros peccat .r et extra“!

De épen azért nagyon is érdemes, sőt kötelességünk gondolkodni az orvoslás módja és eszközei felől.

Es valóbai sokan és sokat írtak már e tárgy felől; sokai; és sokféle praeservativumot ajánlottak a bajok megelőzése s medicamentu- mot a kiütött bajok orvoslása czéljából, s annak daczára még mindig lappang a kór miazmája a szervezetben s ki-kiüi az epidémia időnkint itt és ott, s a betegek ágya mellett ma is tehetetlenül állanak az orvosok!

Egy szerény igényű fiizetke került ki e napokban a szomszéd Nagybányán Molnár Mihály jóhirü nyomdai műintézetéből, mely szintén e kérdés tisztázását tűzte ki feladatául s mely a járványos kór gyógyítására egyúttal valódi panaceának mondható orvosságot is ajánl az intéző körök és az érdekeltek figyelmébe.

„A vidéki hitelrendszer, illetve a vidéki takarékpénztárak biztosítása és szervezéséről“ czime a kétivnyi füzetkének, melynek ha nem volna is alája írva: „A nagybányai részvénytakarékpénztár igazgatósága nevében : Stoll Béla igazgató,“ minden sorából kitűnnék a széles-látókörű pénzügyi kapaczitásnak, a jónevü pénzintézet derék megalapítójának oroszlánkörme.

E művecskének tömör irálya mellett átlátszó logikai összefüggésben levezetett vezér-eszméje

— már cziméből is kitetszőleg — a vidéki takarékpénztárak különböző esélyek ellen való biztosításának kérdése körül lebeg.

Ezen fontos nemzetgazdászati kérdést tárgyalva, élénken hangsúlyozza szerző a vidéki takarékpénztárak fontos hivatását s azon figyelmet érdemlő kijelentést teszi, hogv hazánk jelenlegi viszonyai között a külföldön annyira bevált szövetkezeti rendszer nálunk a részvény- szervezettel szemben nem bir létjogosultsággal; hogy mindenekfölött a kisgazdák hitelügyére kell 100—1000 koronáig terjedő kisebb jelzálog-hitelek nyújtásával gondot fordítanunk, s hogy az annyira kiterjesztett váltó-hitelt, mely a közönség és különösen a tanulatlan köznép vagyoni viszonyainak megrontására szolgál, lehetőleg korlátok közé kellene szorítanunk.

Kiemeli továbbá a szerző, hogy a takarék- pénztári hitelrendszer törvényhozási utón volna szabályozandó, még pedig olyképen, hogy a takarékpénztárak minden eshetőség ellen biztosítva legyenek s azok oly helyzetbe hozassanak, hogy közgazdászati igényeiknek megfelelhessenek s illetve azon igényeket képesek legyenek kielégíteni.

Nagy hiba azonban — úgymond, — hogy nálunk a pénzvállalatok minősége már azok czimében • nincs törvényileg megkülönböztetve, s innen van, hogy a vidéken sok oly „bank“ létezik, amely tényleg nem egyéb, mint „takarékpénztár“ ; pedig ezen körülmény egyrészt megtéveszti a közönséget, másrészt ezen, hivatásának és nevének meg nem felelő extravagálás oka a takarékpénztárak kellemetlen esélyeinek.

Ezen kellemetlen esélyek elhárítása tekintetéből azonban szerző csak a par excellence ,,takarékpénztárak“-kal szemben tartja jogosultnak a törvény korlátozó befolyását s biztosító intézkedésének alkalmazását, mely törvényi beavatkozásnak a takarékpénztáraknál előforduló bajok orvoslása tekintetéből a következőkben kell nyilvánulnia :

Mindenekelőtt a teljes vagyoni és bűnügyi felelősséget kellene kiterjeszteni a vezetőközegekre, miáltal a tévedés vagy visszaélés tekintetében minden lehető biztonság el lenne érve.

Gyakorta előforduló nagy baj a takarék- pénztárakra nézve a tőkék mobilizálhatatlan- sága; ennek orvoslását azonban a szerző nem a mobilizálhatás erőszakolásában, hanem a inobi- zálás szükségének csökkentésében találja fel, ami csak a tömeges tőke-felmondás elleni biztosíték nyújtása által történhetik.

Ezen biztosíték-nyújtás, módozatának megjelölése képezi szerző intentiójának alapeszméjét, mely eszme „A vidéki takarékpénztárak központi kisegítő pénzt írá‘l-nak törvény utján leendő szervezésében cwlraiinál, ,s ezen ' kisegítő, pénztárt szerző olyképen véli létesíthetni, hogy annak alapjához egyrészt az állam az osztrák- magyar állami banktól az 1899. év végéig be nem váltott 1-forintos bankjegyekből az államra háramló egész összeggel járulna, másrészt alaptőkéjének 5%-át s további tiszta jövedelmének szintén 5‘Yo-át köteles lenne minden pénzintézet azon alap javára befizetni.

Az ily módon begyülendő tőke állampapírokban helyeztetnék eh s ily minőségben adatnék kölcsön a segélyt igénylő pénzintézeteknek — oly megszorítással azonban, hogy mig ezek azt az állampapír után járó kamatokkal együtt vissza nem fizetik, se osztalékot, se a kezelőségnek jutalékot ne adhassanak, s uj kölcsönöket se utalványozhassanak.

Az állam által letett tőkék aztán az állam, az egyes pénzintézetek által befizetettek pedig az illető pénzintézetnek tulajdonát képeznék s az értékpapír kamatai évenkint, a tőke pedig a vállalat megszűntekor nekik kiadandók lennének, miáltal sem az állam, sem az intézetek nem veszítenének semmit, csak segitő-alapot teremtenének s azonkívül az óriási állampapir- tömeg itthon nyerne elhelyezést, s ezen központi segély-pénztár állampapírjai a kerületi vidéki takarékpénztárak megállapított szabályok szerint alakítandó választmányának rendelkezési jogával a postatakarékpénztárba lennének helye- zendők.

Ezek azon alapeszmék, melyeket szerző oly alapos készültséggel s oly méltó lelkesedéssel fejtett ki, hogy midőn művecskéjét a haza összes pénzintézeteinek beható figyelmébe ajánlja és bírálata alá bocsátja, nemes önérzettel mondhatja el magáról, hogy oly nagyhorderejű eszme előharezosául lépett sorompóba, mely remélhető megtestesülése esetén a vidéki takarékpénztárak számára egészen uj aerát nyitni, e közhasznú pénzintézetek ma annyi mindennemű válság esélyeinek kitett helyzetét biztosítani s ezáltal azok egész szervezetét regenerálni van hivatva. ‘

Életbölcseségek.

Élet.

Sokan panaszkodnak — u.ry n > íi Seneza — az élet-idő rövidsége felől, pedig nem az, hogy kevés észté n- deink volnának, hanem sokat elvesztegetünk. Az élet elég hosszú, ha jól átéljük, röviddé magunk tesszük. A sok kincs, ha pazar kezekbe kerül, hirtelen elfogy, takarékos kezekben pedig növekedik, Így az élet is sok, ha megkíméled. Nem élni jó, hanem jól élni jó. Ne azon légy, hogy sokáig, hanem azon, hogy eleget élj. Mit ér annak a 80 év ki henyeséggel tölti el? Az életet cselekedetekkel mérjük nem pedig évekkel.

Lipsius mondja; az embert az életnek a kötelme, mint a tömlöcztartó a rabot a tömlöczben, úgy tartóztatja e világban, amely nem egyéb, mint fogság és sokféle szolgálatnak terhes háza.

Pithagoras az életet nézőjátékhoz hasonlította, hol némelyek küzdenek, némelyek heuyélnek, mig mások bámulnak.

Meghallván Diogenes, mi nehezen szenvedi Antis- thenes a betegséget, az élethézi ragaszkodás miatt — tőrt vevén magához s Antistheneshez siet. Oh, ki szabadit meg engem a fájdalmaktól? Diogenes rámutat a tőrre, ez úgymond, megszabadít. Oh, válaszol Antisthenes, hisz én a fájdalmakat értem, nem az életet.

Themistokles, ki 107 évet élt, örömét fejezte ki azon, hogy éltét a tudományoknak szentelhette; de azt fájlalá, hogy midőn sok tanulásának hasznát veendő, bölcsen is kezde élni, akkor kell meghalnia.

felindulásodat; azt hiszed, nem érzem, mint dobog a szived, mint hazudtolja meg arezodat, hangodat, mint suttogja nekem : igen, szeretlek, úgy mint régen, szerettelek mindig, mindig Vagy szólj hát, hazudtold meg magad, hazudtolj meg engem, tudnád-e szemembe mondani, hogy nincs igazam ?

Edit alig bírta ki az erős felindulást. Keble hevesen zilált, szemei megnedvesedtek, de hideg maradt, bár hangja remegett, mint a szellőtől rezgő levél.

— Nem, Sándor! beszéljünk őszintén, mire való ez a komédia. Lehet, hogy szerettük egymást régen, de azóta minden megváltozott. Maga jobbra vált, én balra mentem, vége mindennek, feledjen el engem, úgy', amint .... amint én . . . elfeledtem magát.

Az utolsó szót alig bírta már kimondani a megindulástól. A férfi elsápadt, szinte látszott, hogy minden szó egy tőrdöfés szivében,

— Jól van Edit, Isten önnel, megpróbálom feledni magát, bár tudom, mig élek, nem leszek képes reá soha.

Azzal hirtelen lehajlott, megcsókolta a remegő keztyüs kacsót és sietve, szinte futva ment el.

Ott maradt Edit egyedül. A keztyün át szinte érezte még a forró íehelletet. Majd homályosodni kezdett előtte minden az előtörő könnyektől s az a finom 3 Is batiszt zsebkendő felfogta elejtett szavait;

— Igazad van, Sándor, szeretlek, szeretlek, szeretlek, . , . .

II.

Kadossáékná: a szokottnál többen gyűltek össze a hétfői zsurr. . Ha az ember végig tekintett azon az elegáns közönségen, megtalálhatta ott az elite társaság szinét-javát, a pénz, név és szellem-arisztokraczia számos előkelő képviselőjét.

Még a Vass comtessek is eljöttek, nem ugyan szimpátiából, inkább a kíváncsiság hozta el őket, hogy lássák azt a hires embert, kinek milliói úgy

feküsznek pénzes szekrényében, mint a szegény ember váltói fent a mestergerendán. — Kis fitos orrukat felhúzva, össze is súgtak néhányszor észrevétlenül.

—- Én nem tudom, jegyezte meg a kisebbik, mit tud ez a Steiner szeretni azon az elvált asz- szonyon, hisz még csak nem iS leány, a szépsége sem valami különös, aztán meg minden mozdulata olyan kiszámított, még a hangja sem természetes.

— Ugyan kérlek, hisz épen összeillenek, replikázott Ella comtesse, nem látod, milyen félszeg fiú, nincs semmi modora, semmi sikk, semmi elegánczia, szinte kiri belőle a hánykodó pénzes ! zsák. No nekem ugyan nem kellene.

— Nekem sem ! susogta a válasz.

Pedig dehogy nem kellett volna, csak hát az irigység párosult a gőggel, hogy őket, a hires Vass comtesseket háttérbe szorítja egy ember, kinek neve csak; Steiner.

Edit feltűnően szép volt. A rózsaszín ruha, áttört ezüst csipkékkel, remekü' illett arczához. Szabadon hagyott karjai ruhájának egyik gyöngébb árnyalatát játszották hófehérbe, nem is nézett úgy ki, mint egy elvált asszonyka, hanem mint egy igéző, fiatal leány.

Mindenkihez volt egy nyájas mosolya, jövendőbelijével szemben meg végtelenül gyengéd volt. Úgy látszott, mintha oda akarná adni szivét, lelkét, hogy együtt érezzen, együtt gondolkozzék vele. Csak néha-néha borult el tekintete egy pillanatra, de azt nem vette észre senki, a másik perezben már ismét jókedvű lett. Kadossa papa hálás pillantásokkal tekintett feléje, alig volt képes palástolni örömét, büszkeségét.

Mikor Edit megpillantotta unokatestvérét Kadossa Lászlót, magához szólította.

— Laczikám! jöjj csak egy perezre, kérlek.

— Parancsolj édes Editem.

— Csak kérni foglak valamire, megteszed ?

— Mit mondasz, az parancs előttem.

— Jó, jó Laczikám, mosolygott Edit, köszönöm lovagiasságodat, de ez igazán fontos dolog. 1

— Akkor még inkább. Ha akarod duellumra hívom az egész ittlevö bagázst.

— Ohó, ne heveskedj Laczikám, tudom én azt, hogy te bátor férfi vagy, de tudsz-e titoic- tartó is lenni ?

— Ha kell, még az inquisitio minden eszköze sem húz ki belőlem egy árva szót sem.

— No hát akkor ígérd meg, hogy ma este, mielőtt lumpolni mennél, bejössz hozzám.

Megígéred ?

Szívesen édes Editem.

— Köszönöm Laczikám, várni foglak.

Most pedig eredj vissza Erzsikéhez, mert

tudom, hogy titokban alig várod már, hogy ott lehess.

Azzal eltuszkolta gyengéden a kuziot s visszament jegyese mellé. Nemsokára ritkulni kezdtek a vendégek, legelőbb mentek el a Vass comtessek, néhány sablonos bókkal üdvözölve Editet, aztán a kártya-kompánia oszlott szét. végül Steiner, hosszú csókot lehelve arra a puha kacsóra.

Csak erre várt Edit. Gyorsan bement szobájába, leült pipere Íróasztalához, elővett egy rózsaszínű levélkét s Írni kezdett reá apró gyöngy - betűkkel. Már készen volt, mire bekopogtatott Laczi.

— Köszönöm, hogy eljöt’él, sietett elébe Edit, most dűlik el; szeretsz-e engem?

—• Hogy-hogy? — csodálkozott a fiú.

Edit egy puffra vonta őt.

— Ülj le ide, mindjárt e'mondom, de fogadd meg előbb, hogy erről nem szólasz senkinek.

— Esküszöm Edit.

— Hiszek neked Laczikám, most hallgass ide. Tudod, hogy nem saját akaratomból váltam el Sándortól, tudod, hogy szüleim kényszeritettek reá, az ok nagyon csekély, úgyszólván semmi volt.

Laczi megdöbbenve szakította félbe.

— Mit akarsz ezzel mondani ?

No-no Laczikám, csak légy csend ;sen, ne heveskedj mindig, hallgass meg nyugodtan. . . A minap találkoztam Sándorral. . . ,