Felsőbányai Hírlap, 1900 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1900-02-25 / 4. szám
Felsőbányái Hírlap. esetén képességének és elöbbeni állására tekintélyét nem sértő hasonló szolgálattételre bármikor behivatható, az által kevesebbedne a község évi kiadása. Ezen újabb állás fizetése az eddig élvezett nyugdíjnál kevesebb nem lehet; és ha ezen állásában is munkaképtelenné válna, ismét azelőtt élvezett nyugdiját kapja. Mintha hallanám sokaknak azon mondását, hogy szép eszme, de kivihetetlen. Ámde arra én meg azt mondom, hogy. igenis kivihető, a legkisebb kétely nélkül, csak emeljük fel kérő szavunkat ott, ahol kell. Mindenekelőtt pedig emeljük fel szavunkat lapok utján a közügyekért mindenkor és minden időben oly melegen érdeklődő összes sajtó képviselői előtt, kérvén őket, hogy méltányos, igazságos és humanistikus ügyeinkért velünk együtt síkra szállva, széleskörű tudásukkal és nagy befolyásukkal szíveskedjenek nekünk propagandát csinálni. Kérjük meg a magas kormányt, hogy a fent elmondott óhajtás szerint szerkesztő törvény- javaslatot lehető sürgősen elkészítvén, az országgyűlés elé terjeszteni s annak jóváhagyását a legmagasabb helyen is kieszközölni és törvényerőre emelni kegyeskedjék. Végül kérjük fel kerületeink országgyűlési képviselőit írásban vagy szóval, — hogy ügyünket támogatni méltóztassanak, annyival is inkább, mert ily töt vény alkotása által az államkincstárra éppen nem, az egyes községekre alig számba- vehető teher származik; magasabb pótadó kivetést maga után nem von, mivel azon levonások, a melyek a tényleg alkalmazottak fizetéséből a közpénztár javára nyugdijjárulék czimen visszatartatnak, majdnem fedeznék a netán nyugdíjazottak és segélyezettekre fordított kiadásokat. A községi tisztviselők ellenben a reájok háruló ily nemű megterheltetést—jövőjök érdekében — kész örömmel fogadják és viselik. Midőn ezen közérdekű első felhívást mindenkinek szives jóakaratába és figyelmébe ajánlom, felkérem az összes hírlapok mélyen tisztelt képviselőit és munkatársait, hogy ennek becses lapjukban tért engedni, jóakaratu véleményükkel támogatni és terjeszteni szíveskedjenek. Felkérem továbbá az összes rendezettanácsu városok, valamint a nagy és kis községek azon J tisztviselőit és alkalmazottjait, — kik nyugdíjjogosultsággal nem bírnak, hogy ezen felhívást beható tanácskozás alá venni s ha viszhangra talál, arról enge met községenként és városonként csak egy-egy levelező-lapon értesíteni szíveskedjenek a végből, hogy ha azokból látom, miszerint eszmémnek pártolói akadtak, közölhessem ugyanezen utón egy újabb felhívásban a továnbi teendők iránti nézetemet. Magamat a tek. szerkesztő ur szives jóindulatába ajánlom s maradok Gyulán, 1900. jan. 30. alázatos szolgája Laczkó Péter Gyula rt. v. kiadója és levéltárnoka, okleveles jegyző. Életbölcsességek. Béketürés. A spártaiak fiaikat hogy tűrni tanítsák, vérig, néha halálig verték, és ezek nem hogy jajgattak volna, de csak nem is sóhajtoztak, igy írja ezt az óvilág klassikus Írója : Cicero Sokratest valaki megrugván, unszolták barátai, hogy azt idézhetné perbe. Mire a bölcs igy felelt: hát ha szamár rúgna meg, ezt is perbe idézzem-é ? Sokratesnek tanácsolták barátai, hogy zsémbes nejét j űzze el. Nem teszem, válaszolt a bölcs, mert házamnál tanu- i lom meg tőle a tűrést, hogy a nyilvános életben mindent annál könnyebben tűrhessek. Sokrates az ő Xántippéje zsörtölését hallgatni megunván, kiment a házból s leült az ablak alatt. A mérges asz- szony férje szelídsége által még inkább ingereltetvén, az ablakon át leöntötte őt. Az ott menők nevettek, a bölcs is mosolygott, — elgondolhattam volna úgymond, hogy a meny- dörgés után eső következik. Különfélék. Személyi hírek. Gálfy Pál magy. kir. bányabiztos Nagybányáról a napokban városunkban időzött a bányaszámadások átvizsgálása végett. — fflajos Karoly állami anyakönyvi felügyelő ma ideérkezett az anyakönyveket felülvizsgálni. — Meicher Károly posta- és táv- irda-biztos e hó 16-án megvizsgálta a helybeli posta- és távirda ügykezelését. Kinevezés. Dr. Katona Béla főügyészhelyettest koronaügyész-helyettessé nevezte ki a király. E lap minden olvasója tudja, hogy a kinevezett az itteni nyaralási ügynek egyik leglelkesebb embere. E kinevezésre vonatkozólag a Magyarország ezt Írja : »A királyi kegy oly férfiút emelt büntető igazságszolgáltatásunk előkelő helyére, a ki eddigi hivatalos működésével reászolgált a királyi kegyelemre s arra a bizodalomra, mely feléje fordult, a mikor e díszes állásra alkalmas embert keresett az igazságügyi kormány. Dr. Katona Béla az ügyészségi rang-létrán emelkedett gyorsan mai diszes állására. Szorgalma, tudása a büntető jogszolgáltatás terén, a közvádlói székből hirdetett humánus elvei fordították feléje a közfigyelmet, s amikor pályájának egy-egy mértföldmutató- jához ért, megmutatta, hogy arra termett s megállta helyét mindenkor. Dr. Katona Béla 1855-ben született és 1874-ben lépett állami szolgálatba, tehát hivatali szolgálatban eltöltött 24 esztendőre tekint vissza. Mint a kecskeméti törvényszék joggyakornoka es aljegyzője kezdte pályáját és 1877-ben zilahi törvényszéki jegyző, 1883-ban kecskeméti királyi alügyész, 1886-ban a budapesti ügyészséghez helyezték át, 1887-ben lugosi kir. ügyész lett, 1892. áprilisában Temesvárra, ugyanazon év november havában budapesti ügyészszé, 1895-ben főügyészhelyettessé nevezték ki.« E rövid élettörténe- : téből látható, hogv a nagyon kiváló férfiú — ki most 45 éves — mily gyorsan emelkedett fel a hivatali állások lépcsőin, nagyon előkelő állására. Örömmel közöljük ezeket e kis lapunkban is, örömmel gratulálunk újabb kitüntetéséhez, s kívánjuk, hogy magyar hazánk igazságszolgáltatási ügyének javára is, Istenünk sokáig éltesse dr. Katona Bélát. Szatmármegyei küldöttségek a miniszternél. — A Budapesti Hírlap folyó évi február 17-iki számában ezt olvassuk : »Szatmármegyé- nek előkelő bizottsági tagjaiból alakult tekintélyes küldöttsége tisztelgett ma délután 4 órakor Nagy László alispán vezetésével Hegedűs I Sándor kereskedelemügyi miniszternél, hogy a : vármegye közgyűlése által a megyei útadónak ■ 13 százalékra való felemelése tárgyában hozott határozatának jóváhagyását kérje. Nagy László kimerítően feltárta azokat az okokat, melyek a — Habt acht! Bajonnet auf! Marschiren, direkczió utánam, Patrouille marsch ! A bakkancs-sarkak egyszerre megkoppan- tak s a patrouille az én kommandóm alatt megindult. Mi tagadás benne, a tudat, hogy én most hat embernek korlátlanul parancsolok, büszkén dobogtatta a szivemet. Ruganyos léptekkel jártam az őrjárat előtt s éreztem, hogy a többiek előtt is legalább egy fél fejjel nőttem. E pillanatban a bornyut is oly könnyűnek találtam, mintha nem is lett volna a hátamon. Csak a Náczi nem tudott vele megbarátkozni, ami felett nem is késtem rosszalásomat kifejezni. Egész nap a leglelkiismeretesebben játszottuk a katonás- dit, a legszigorúbban betartva mindazt, a mit a patrouilleoknak a reglama előír. Csak úgy épen, mintha valódi ellenség előtt volnánk. A dombos helyeken meghajolva, felhasználva minden kis takarást, a sik terepen pedig pláne majdnem hason csúszva haladtunk e'öre, vigyázva még a levélzörgésre is. Megbízásom fontosságának teljes tudatában voltam s embereimtől, bárha zúgolódtak is egy kissé, feltétlen engedelmességet követeltem. De ellenségnek még csak a színét se láttuk. Néha- néha a távol messzeségből egy- egy ágyudörgés tompa hangját hozta felénk a kósza szél, ennyi volt az egész. S ez igy tartott négy napon keresztül. Reggel a kapitány útnak indított a partouilleommal ama bizonyos magas hegy felé, este meg berukkoltunk azzal a jelentéssel, hogy ama bizonyos hegy felé minden csendes. Az ötödik napon, midőn elindultunk szokott kémszemlénkre, Náczi megszólalt. — Freiter ur, nem vesz észre semmit ? — Mi az? Ellenséget lát? Nieder! Hasra vágódtak mind, én meg térdre ereszkedve, kezemmel ernyőt csinálva szemem elé, kémlődtem erre arra. — Nem ellenségről beszélek én, freiter ur, hanem a kapitány úrról. — No mi az ? — Nem veszi észre a freiter ur, hogy a kapitány ur csak bolondot üz belőlünk. — Hogyhogy? szóltam indignálódva. — Hát csak úgy, hogy bennünket mindig csak hátrafelé küld, ahol nyoma sincs az ellenségnek, csakhogy szabaduljon tőlünk. Bizony igaz az, kontrázott rá a többi. — Mindig csak bennünket küld ki, a nagy- hasuakat, meg ezt a két hülyét, folytatá Náczi panaszos hangon. Be kellett látnom, hogy Náczinak igaza van. Kimondhatlan keserűség fogta el a szivemet. Ereztem, hogy egy jó fejjel kisebb lettem. Hát azért csúsztunk, másztunk mi négy nap óta annyit, hogy csak a kapitány ur megszabadulhasson tőlünk? Blamázs, blamázs! — Freiter ur, tudok nem messze innen egy jó kis korcsmát, amott az országút mentén, el- hüsölhetnénk ott a mai nap azért a négy napért, inditványozá Náczi. Guat is’ guat is’ örvendezett Schneider Szepl. — Előre! Náczi átvette a kommandót, vezetett. Egész gyanútlanul, vígan fütyörészve haladtunk az országúton, midőn váratlanul, mintha a földből termett volna elő, egy ellenséges drago- nyos patrouille vágtat villámgyorsasággal felénk, j Hiába fogtuk fel kedélyesen a helyzetet, a következő villámpillanatban foglyok voltunk, nem szabadok. A cseh vagy morva káplár, aki a vezetőjük volt, nem értette a tréfát. Közbefogtak bennünket s vittek abba az irányba, amelybe Náczi a jó kis korcsmát mutatta. — Náczi, Náczi! hát kellett ez nekünk? tört ki belőlem a szemrehányás. — Csak be lehetne csalni ezeket a cseheket egy kis italra, onnan megugorhatnánk, reménykedik Náczi s mindjárt tárgyalásba is ereszkedett a káplárral, akinek arcza annál derültebb lett, minél többször mutogatta neki Náczi mimikával meg gesztussal az ivást. A korcsmához érve, csakugyan befordultunk. Viganós, piros csizmás, kökényszemü menyecske fogadott bennünket, mig az ivóban a hosz- szu asztal sarkán két álmos czigány szunyókált az összerepedezett, összefoltozott hegedűk mellett. — Tyü a csillagát, czigány is van, kiáltott Náczi örömtelten. Vidám falatozás után egy fél óra múlva már ott tánczoltunk mindnyájan egy gomolyag- ! ban, nagy hangosan kurjongatva. A kökénysz ,mü csaplárosnénak gondja volt I rá, hogy az asztal ne álljon üresen, hisz kato- náéknál nagy bankóval: egy igazi ötössel fizettünk, ! s táncznak, mulatozásnak előre látható volt már a vége is: ellenség, jó barát rohamosan kezdett berúgni egyaránt. — Talán szökhetnénk már, sugá a fülembe Náczi. — Mit, mi szökjünk ? Soha ! Egy pillanat alatt hallatlan katonai önérzet támadt bennem. Rémes históriák kóvályogtak a fejemben. Az ellenség gyanútlan tőrbe csalása . . . elfoga- tása .... pardon nélkül való lekonczolása . . . . Igen . . ,igen . .. Náczi! mi elfogjuk ezeket a esetieket! — Hogy-hogy? — Itatjuk még egy kicsit, aztán viszszük ! Náczinak tetszett az eszme s mig én a csehekkel poharazék, ő embereimet készítette elő a támadásra. A dragonyosok nem sejtve semmit, gyanútlanul ittak, azonban minden pohár után laposabbakat pislantottak, mígnem teljesen elázva heveredtek végig a hosszú lóczákon Midőn már fegyvereiket is összeszedtük, harsány hangon elkiáltom magam : — Hurráh! Ott álltunk mindannyian feltüzött szuronynyal hurráh-t ordítozva, de a csehek a fülüket sem mozdították. Csupán kettő fordult közülök a másik oldalára, alig érthetően motyogva; — Nyem bolongyoznyi! Nyem bolongyoznyi! — Ragadjátok meg őket, adám ki a parancsot. Megragadták, de csak kettőbe tudtak életet verni, a többi félholt volt. De ezeket aztán vittük. Valahogyan telkapaszkodtunk az udvaron levő lovakra s a két csehet közrefogva, szuro- nyos puskák közt kisértük a tábor Leié. . . . A tiszt urak hatalmas sátor alatt épen ebédnél ültek, midőn mi lovas bakák a két gyalog dragonyossal beértünk a táborba. Homéri kaczajba törtek ki mindannyian, midőn megláttak, s amidőn jelentésemet megtettem, in corpore fejezték ki kapitányunknak gratu- láczióikat a „diszczug“ fényes hadi ténye fölött. A „diszczug“ a „hires öt“ rehabilitáltatott, azonban amire Náczi a fejét tette: a hadi érem még mindig késik. . . .
