Felsőbányai Hírlap, 1900 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1900-11-18 / 23. szám
V". évfolyam. SS. széLirx. 1900- november 18_ // FELSŐBÁNYÁI HÍRLAP TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁG! ÉS VEGYESTARTALMU LAP. Szerkesztőség: Felsőbányán. ' MEGJELEN NAGYBÁNYÁN MINDEN MÁSODIK VASÁRNAP. Kiadóhivatal Nánásy István könyvnyomdásznál Nagybányán. Előfizetési ára: Egész évre 4 K. — Fél évre 2 K. — Egyes számok 20 fillérért kaphatók. HIRDETÉSEK OLCSÓ ÁRAK MELLETT KÖZÖLTETNEK. Minden a Jap szellemi részét illető közlemények és előfizetések Felsőbányára a szerkesztőhöz küldendők. Nyilttér soronkint 20 fillér. Társadalmi életünk. A. művelődés és felvilágosodás terjedésével ellentétes, vele össze nem egyeztethető jelenségek tünetei domborodnak ki köz- és társadalmi életünkben, ahelyett, hogy az arisztokratikus kor válaszfalai ledőlnének, — a szétválasztó falak hovatovább mind sűrűbben emelkednek: az emberi társadalom különféle rétegei nem- hogy egymáshoz igyekeznének simulni, hanem napról- napra több és több megkttí^TH- böztetést állítanak fel maguk között. Ama természeti törvény, hogy az erők összpontosítása gyorsabban és biztosabban czélhoz juttatja az embert, csak az ideálisták képzeletében él; de a gyakorlatban alig látjuk érvényesülni. A társadalom egyesülésének eszméjét hirdetjük mindenfelé, — ez, mint a haladásnak egyik elengedhetetlen feltétele, áll az emberek előtt, — hanem azért még mindig nagyon is távol van a megvalósuláshoz. Beszélünk a társadalmi egyetértésről, közös, vállvetett munkálkodásról, az egyenlőség magasztos elveiről, és ha azután mindezeket komoly vizsgálódásunk tárgyává teszszük; ha kutatjuk, hogy vájjon általában véve a magyar társadalomban ezen elvek minő tért hódítottak és mennyire érvényesülnek, azon szomorú tapasztalatra jutunk, hogy az egyetértéstől soha távolabb nem állottunk és az emberek soha sem ismerték magukat egyenlőtlenebbeknek, mint épen a jelenben. Különös ellentéte a demokratikus elvek hirdetésének, — mert hiszen ma minden ember demokratának vallja magát, — hogy az utolsó kabátos ember is valóságos arisztokratának képzeli egyéniségét és egyenlő életviszonyai, foglalkozása s a társadalomban elfoglalt helyzete ellenére sokkal különbnek hiszi magát embertársánál, a vele való érintkezést megszégyenítőnek tartja, sőt ha vele egy társaságba jönne össze, ♦ azt hiszi, hogy az öt lealacsonyítaná. Oda jutottunk tehát ebben a demokratikusnak hirdetett világban, hogy két ember között sincs egyenlőség. Nem szándékunk az, hogy a demokratikus elveket a- szélsőségig hajtsuk; nem kívánjuk a legszélsőbb, vegyes elemeket egy kalap alá vonni és a társadalmi egyetértést nem abban keressük, hogy a legkülönbözőbb s egymástól távol álló osztályok egyesüljenek, hanem abban, hogy suba subával, guba gubával tartson, vagyis hogy a szellemi munkás a szellemi munkást, a kereskedő a kereskedőt, az iparos az iparost és viszont, ne artsa kisebbnek; legyenek egymás iránt azon tiszteletei, becsüljék meg egymást aszerint, amint mindegyik a közügynek, a társadalomnak hasznára válik. Ezt követeli meg korunk szelleme s csak igy lehe; társadalmi élet. Ámde*"a valóságban nem igy van. Általánosságban véve a társadalomban a kasztrendszer uralkodik. De hát hiába! azért vagyunk arisztokratikus nép, hogy a kor demokratikus elveit sutba vágjuk. De ne is menjünk olyan messzire, hanem tekintsünk szét városunk társadalmi viszonyain. Mit látunk a mi társadalmi életünkben ? Egy olyan képet, melynek egyes vonásai kissé elszomorítók, de híven tükrözik vissza társadalmi életünket. Egyrészt látjuk, hogy társadalmunk két ellenséges táborra van szakadva, látjuk a forrongást, érezzük a háborgás hullámvetését. Keresünk, de nem találunk egy Nep- tunust, aki a szenvedélyek felkorbácsolt hullámait háborgásában lecsendesiten ■: a felmerült érdekellentéteket kiegyenlítené, elsimítaná. Másrészt látjuk, hogy társadalmunk azon része, mely semleges álláspontra helyezkedve, egyik táborban sem áll: alkotó elemeire oszolva, széjjel tagolva van. Nincsen sehol, nem nyúlik felénk sehonnan egy kéz, mely a szenvedélyeket további utjokban feltartóztatná, amely bennünket megragadna és egymáshoz közelebb vonna, összefoglalna a béke jegyében a város érdekének előmozdítására irányuló, összhangzó áldásos tevékenységben. Pedig mennyit lehetne tenni városunk érdekében, ha a szétforgácsolva levő, különböző irányokban ható erőket egybe- gyüjteni, egyesíteni, központosítani lehetne ! — De ez nem lehet; mert elzárkózva, elszigetelve élünk önönmagunknak. Élethivatásunk, munkakörünk teendőjén kívül nem igen érdekel senki és semmi. Lázasan küzdünk a létfentartásért; futunk a mindennapi betevő falatért. Velünk fut versenyre kelve az is, akinek nincsen szüksége sem a fáradságos futásra, sem a betevő falatra, mert azt már vagy örökölte, vagy megszerezte; de azért ám irigyeljük egymástól a betevő falatot, talán a lélekzetvételt is. Egymást keveseljük; legalább is nem sokra becsüljük. Nem azt nézzük, hogy ki minő társadalmi állásban van és a műveltség és értelmiség milyen színvonalán áll, kinek mi az erkölcsi súlya, belbecse és főleg kicsoda minő hasznos tagja a társadalomnak, hanem azt nézzük: kinek a barátsága — ha őszinteség hijával van is — hasznos ránk nézve, vagy akivel a jó viszony fentartása — ha nem is hasznos, de czélszerü, eszé- lyes? Sokszor még az eszélyességre sem hederitünk; hanem indokolátlan irigységgel vagyunk eltelve egymás iránt s azt szeretnék, hogy egyikiink-másikunkat mondjon le önbecsérzetéről és alázza meg magát a földnek a poráig; ne álljon inunkba, ne lépjen a nyomunkba, még a nyomunk árnyékába sem. Megzsibbasztotta társaséletünk lüktetését a múltban s azt meg fogja bénítani a jövőben is az is, hogy voltak és ha lesz nek közöttünk olyanok is, akik gőggel, ÖnAranyos virágom. Irta: Reisman Henrik. — A Felsőbányái Hírlap eredeti tárezája. — Bűbájos harmatcsepp Hogyha meg nem ölelsz, Csillog a virágon, — Megöl a búbánat; Ölelj meg, csókolj meg, Hogyha meg nem csókolsz, Aranyos virágom ! . .. Meghalok utánad. Bűbájos harmatcsepp Reszket a virágon, — Ne sajnáld -a csókot, Aranyos virágom! . . Betyár kézfogó. — Rajz. — A mai rendezett viszonyok között nem történhetett volna meg ez a história. Nem is szándékom az olvasót a rend és pontosság mai fárasztó korlátái között kalauzolni, hanem visszavezetem néhány évtizeddel abba a korba, amidőn még az atyáskodó hatalom részeltetett bennünket némi meglepetésekben a tisztelt betyár urak részéről, amely meglepetés egy némely felebarátunknak ha nem mindig életébe, de egy néhány zápfogába múlhatatlanul belékerült, nem is számitva a könynyen guruló tallérokat és a lábasjószágok gazdaváltozását passus nélkül. Ez a kor, a rabló-romanticzizmus kora az, melyben hősöm oly rózsás körülmények között de egyszersmind oly gyászos zárójelenetben tanulta megismerni az optikai csalódás szomorú elméletét. Ebben az időben sohasem volt bizonyos a gazda, midőn levesét, az inyencz gyönyör kinyomatával arczán, kanalazgatta, vájjon ő fogja-e j a pecsenyét is elfogyasztani, vagy pedig társul szegődik hozzá valami kósza rabló-lovag s kiüti a villát a kezéből. így tehát egyáltalában nincs mit csodálkozni a történetkén, amelyet elmesélendő vagyok, kérvén buzgó figyelmöket. A dorogi vásárkor múlt három hete, hogy Csató : Nagy Ferencz, kecskeméti hatökrös fiatal gazda j háztüznézni rándult Túri Mihók Gábor gazduram portájára. Magávalvitt egy tisztes arczu öreget, aki Kajászó Menyhért kecskeméti gazdának adá ki magát és egy néhány jóvérű fiatal czimborát. Túri Gábor uramnak gyönyörű sudár termetű, bogárszemü eladó leánya volt, Boriska; pinczéje pedig nem szűkölködött az észbontó italokban, a házigazda is magyaros szívességgel látta vendégeit, igy tehát nem csoda, ha három nap és három éjjel húzta a vályogvetö banda a csiklandósnál csiklandósabb természetű nótákat. — Szegény Boriskát már komolyan féltegette az édesanyja, hogy heptikába esik a sok táncz miá. Az utolsó éjjel Csató Ferencz mindig csak azt hajtogatta, hogy azt mondja; Bárcsak ez az éjszaka Szent György napig tartana! Azonban, sajna! nem tartott biz’a’. — Vége- szakadt ennek is, mint sok megannyi másnak, mivelhogy a régi bölcsészek állítása szerint mi sem tarthat örökké. Reggeli harangszóra tehát a vig kompánia lóra kapva, nekirugaszkodott a délibábos róna futóhomokkal borított síkjának. Dorogi vásárkor múlt három hete. . . A leányos apa, kialudván a boldogító mámort, oknyomozó eljárásra határozta magát az anyjokkal egyetemben a házasulandó legény- ember anyagi viszonyainak, erkölcsi magaviseletének kipuhatolása végett. A kecskeméti portán kedvező környülállásokra találtak és egy szolidabb természetű muri lezajlása után nyugodt lelkiismerettel ballagtak haza, a legboldogabb jövőt jósolva Boriska leányuknak. A közösen megállapított határidő leteltével megjelent a reménybeli boldog vőlegény kíséretével a menyasszonyi háznál, megtartandó a kézfogót. Az örömszülék ugyancsak kitettek magukért. Nem volt arcz, melyen az öröm ne tündö-
