Felsőbányai Hírlap, 1899 (4. évfolyam, 1-27. szám)

1899-10-22 / 22. szám

Felsőbányái Hírlap.

De megtanulhatjuk egyúttal azt is, a kiknek sem kedvünk, sem időnk nincs játszani, hogy ilyen időt pazarló, egészséget rontó stb. választási vagy ha tetszik kijelölési mozgalomba nincs miért belemenni. Nyugadjunk bele, hogy a kinek Isten hivatalt ad, annak eszet, meg mindent ad hozzá.

Úgy van jól minden, a hogy van, a hogy azt az okosok, a város javát akarók kivánják.

Most is a választási elnök ur előtt semmit se nyomott a latban egy 8 előkelő tagú küldöttség tiszteletteljes kérése, mely kérés igen méltányos, jogos volt Legyenek meggyőződve, mondá alispán ur, a város javát munkálom Munkálja tovább is. Reánk szükség nincs. Majd elintézik a városházán a dolgokat nálunk nélkül is.

Miért adni igy a népnek választási jogot? Csak hogy a szemét bekössék vele.

Hanem a mellett az is meggondolandó és szívlelendő' ám, hogy egy ideig mehet az ily eljárás mígnem megsokalja a teherviselés mellett jogait is gyakorolni szerető nép az ilyen önkényeskedést s azt mondja: vagy adnak jogot, vagy nem. Ha adnak, akkor ne vegyék el ily könnyen. S aztán az ily eljárás, hogy nem alkalmas a közügyek iránti érdeklődést ápolni, a buzgósá- got növelni az arra hivatottakban, senki se vonhatja kétségbe. S hogy mennyire lehet ezzel az igy hivatalba beültetett is megelégedve, azt laikus észszel felfogni nem lehet.

No de vigasztalódjál és ne búslakodjál, jámbor választó társam, lesz még választás.

Addig is, mig e sérelmet orvosolni felsőbb helyen megpróbálnók, ott lesz október 23 -ika, vagyis holnap; hacsak valami kalamitás nem ér, választhatsz kedvedre barom-orvost. N i

Alakítsunk községi múzeumokat.

A történettudomány egyik legtanulságosabb s kétségtelenül legnépszerűbb ágának : az emberi nem műveltség-történetének, legfontosabb segédtudománya az archaeologia.

Ennek segélyével vagyunk képesek meggyőződést szerezni az emberiség műveltségi viszonyainak a történelmet megelőző legsötétebb századoktól fogva a jelen legújabb korig tapasztalható fokozatos fejlődéséről, az időn- kint felmerült óriási társadalmi eruptiók folytán

I bekövetkezett s hol rövidebb, hol hosszabb ideig tartó visszaesések daczára végkép soha meg nem szűnő folytonos haladásáról.

Ez gyújt világot lelkűnkben, melynek vezérlő fénye mellett, mint bűvös tükörben, lát- | hatjuk meg a történelem színpadáról évezredek előtt végkép letűnt népek, más idegen nemze- I tekkel egybeolvadt vagy nemzeti egyéniségö- ; két tisztán megőrzött ma is élő nemzetek bölcső- ! korabeli legbensőbb családi életét, társadalmi I szokásait, nemzeti sajátságait, ipari műveit, vagy művészeti alkotásait; házi, hadászati, kereske- j delmi, forgalmi eszközeiknek fejlődését; az élet- j viszonyaikra befolyással levő változások, szel- I lemi előhaladottságuk vagy visszaesésük okait | és okozatait; mérlegelhetjük azon jó és rósz I tulajdonaikat, melyek nekik más nemzetek fö- : lőtt a nagy világ-színpadon — ha csak rövid j időre is — előkelő szerepet biztosítottak, vagy I melyek őket a romlás vagy a végső megsem- i misülés örvényébe taszították.

Az archaeologia — a régiség-tudomány — i jobbára az anyaföld kebeléből szerezi tárgyát,

1 melyet a föld, mint hegedő seb a testbe hatolt idegen anyagot, úgy vet ki örökös változásaiban, vagv melyet a véletlen, avagy a kutató emberi kéz emel ki évezredes sírjából a föld felszínére.

Megmérhetetlen értékű ily kincs van már összehalmozva országos múzeumokban, fejedelmek és nagyobb családok kincstáraiban s magánosok gyűjteményeiben; kimondhatatlan nagy azon mübecsü régiségek értéke, melyek időtlen idők folyamában a tudomány kipótolhatatlan kárára élpusztultak, végkép megsemmisültek;

I de még mindig kiszámíthatatlan nagyértékü j kincs rejlik a föld gyomrában, melyeknek értékét nem reális, anyagi beltartalmok, hanem régiségi, művelődéstörtén almi műbecsök határozza meg.

A laikus szemében értéktelennek látszó kicsiny vas- vagy bronz-darabka, egyetlen kis réz-érem sokszor becsesebb műtörténeti kincs a szakértő régiségtudós előtt, mint annál sokkalta nagyobb súlyú nyers-arany, s ezeknek felkutatása, összegyűjtése s tanulmány tárgyává tétele czélja az archaeologiának, a régiségtudománynak.

Ha figyelembe veszszük, hogy hazánkban i s kivált egyes vidékeken mily rendkívül gazdag telepe található az őskor s különösen a í történelem egyik legnevezetesebb s még sok | tekintetben felderítetlen episodját képező nép- ! vándorlás korából fenmaradt különböző ar- chaeologiai kincseknek; ha tekintetbe veszszük, hogy alig van hazánknak oly jelentéktelen kis községe, melyben a hagyomány vagy a biztos köztudat szerint tudományos szempontból ki- sebb-nagyobb mértékben fontos régiséget ne találtak volna s ne találnának ma is folytonosan, melyek pedig — az erre vonatkozólag máig érvényben levő ausztriai polg. törvény- könyv és az 1846. junius 16-án kibocsátott udvari rendelet szerinti legfelsőbb határozmány daczára — magánosok kezei közt legnagyobb

sait s mindenütt megbámulták őket, csak úgy özönlött a pénz a kasszába. Nem szenvedtek hiányt semmiben. Szóval boldogak voltak. Azonban »mindenféle szerelemnek vége szokott lenni« s igy a törpe szerelme sem tarthatott örökké, mint a komáromi fazekas kályhája, hamar romba dőlt. Egy szép napon a markába nyomott az asszonynak egy vasúti jegyet, egy arany órát, meg egy tömött pénztárczát és azt mondta: »Isten hozzád édes, Isten hozzád kedves, élnünk együtt nem lehet.«

Az asszonyka aztán hazajött és miután egy jó darab földet bejárt, él itthon csendesen, mint a többi asszony, aki nem járt tovább egy-két falu határánál.

Nem emlegeti a múltat, de ha valaki szóba hozza, örömest beszél róla és amig beszél, az arczán az öröm fénye dereng, szemei mosolyognak. Látszik, hogy büszke arra, ami elmúlt, meg arra, hogy ő mégis különb egykorú társnőinél, mert ,,világ-látott“ asszony.

— Le vagyunk mi véve az urammal, majd megmutatom egyszer, hogy lássa meg a tekintetes ur, milyen „derék“ egy pár emberek voltunk mi akkor!

És amig ezt mondta, önérzetesen végignéz magán, mintha ö csakugyan olyan „derék“ asszony volna. Én pedig mellé képzelem a másik törpét és eszembe jut a közmondás: ,,megleli a zsák a foltját, eczetes kanta dugóját.“

Azt a világért sem akarja elismerni, hogy ótet az óra azért küldte haza, mintha megunta volna.

— Tetszik tudni, az egész família zsidó, engem is rá akartak venni, hogy legyek zsidóvá, de én nem akartam. Az uram is megbánta, hogy elhagyta a vallását. Mindig a valláson pereltünk, én aztán meguntam a dolgot és ott hagytam őket.

— Volt gyermekük:

Boldogan mosolyog, mig felel:

— Volt egy . . .

Majd busán folytatja:

— De meghalt szegényke !

Milyen parányi jószág lehetett az !

Ha életben marad, bizonyosan ő lett volna

a liliputi fejedelem.

— Hát aztán szerették egymást ?

— Szerettük bizony. Nagyon jól éltünk mi, mig a vallás miatt nem volt köztünk háborúság. Voltak szép ruháim, az uram mindent megvett, amit csak szemem-szám kívánt . . .

— Mit csinálna most, ha az ura utána jönne ?

— Elmennék vele.

És mig ezt mondja, látszik a szeme villanásán, hogy még most is szeieti.

Ame-Rlgo.

részben elkallódnak s igy a tudományra nézve teljesen elvesznek: lehetetlen, hogy a művelődéstörténet minden őszinte barátjának keblét át ne hassa az a forró vágy, hogy ezen tudományos értelemben vett kincsek a lehetőséghez képest megmentessenek s a tudomány számára könnyen hozzáférhető helyeken megőriz - : tessenek.

Ezen czélnak elérésére pedig — azon mohó kapzsisággal szemben, mely szerint a köznép minden berozsdásodott érczdarabban, melyet a földből ekevasa kivet, aranyat, ezüstöt vél ta- i lálni s hogy arról meggyőződjék, a legszebb ; leletet megráspolyozza vagy összezúzza s lelketlen kufároknak potom áron eladja s azon tudatlanságából kifolyó közönynyel szemben, hogy amit nem vél aranynak vagy ezüstnek, azt megsemmisíti — egyedül a szigorú hatósági felügyelet alá helyezendő községi múzeumok létesítését vélnők czélhoz vezetőnek.

|. Hogyan vélnők ezen, már régebben fel- j merült eszménket kivihetőnek ; minő módoza^ tok közt lehetne alapot teremteni a leletek mennél tömegesebb beszerzésének biztosítására ; mikép történhetnék ezen községi múzeumok hatósági felügyelet alatt leendő megőrzése és fentartása s mily módon tétetnének ezen múzeumok a tudományos buvárlatoknak legköny- nyebben hozzáférhetőbbekké: ezen kérdésekre következő czikkünkben fogjuk megadni a feleletet.

Paczelt Béla.

Kórházat a nagybányai járásnak.

Az ember legfőbb kincse az egészség. Se- miramis függő-kertjei, Rhamzes palotái, Lucullus terített asztalai, Sardanapal háremei — egészség nélkül mit sem érnek.

És e legbecsesebb kincsnek fáradságtól soha el nem tikkadó őre az orvostudomány, a melynek az emberi társadalommal szemben halhatatlan érdemei vannak.

Statisztikailag ez érdemet úgy lehetne szavakkal formulázni, hogy az orvostudomány a maga mérhetetlen becsű felfedezéseivel egyfelől a megbetegedési és halálozási arányokat a negativ pólus felé csökkenteni, másfelől pedig műtétéivel megszüntetni képes az életnek veleszületett avagy szerzett akadályait.

Hisz mi lett volna a világból, ha Jenner a himlőoltást fel nem találja, vagy ha az orvosok a XVII. században, a mikor a pestis Milánóból kiin- j dúlva, az emberi fajt kiirtással fenyegette Európában — veszteglő-házak felállítását nem java- I solják.

De nemcsak a ragályos és járványos betegségek okai s a czélszerü védekezés velők szemben, hanem egyes eddig gyógyíthatatlannak ismert bántalmak okszerű és végérvényes megjavítása is be van már vezetve az orvostudomány modern haladásának kultur-történetébe.

Ma hályog ellen nem Cecilia-cseppjeit, hanem lencse-eltávolitást alkalmaznak; veszettség ! ellen Hubert kulcsa helyett Pasteur szerint oltunk és diphteritis ellen nem használjuk Balázs gyertyáit, hanem serumot. Nem árulnak ma a jezsuiták port a hideglelés ellen, nem a carthausiak tüdöka- t tarrhus ellen nem rendelik a Cosmus-port sem, a mely a rák ellen volt használatos és vörös arzén meg ócska bocskor hamujából kés*ült.

A váladékok górcsői fürkészete, az eleven élet anyagcseréjének és chemismusának igen pontos ismerete: a belorvoslás tanait alapjukban i reconstruálták.

Nemcsak a sebészet, de a belgyógyászat is halad az egyetemes orvoslástudomány ideális magaslata felé, és ha ezt a magaslatot egy hegynek képzeljük el, akkor a sebészet és belgyógyászat között az a különbség, hogy a sebészet a hegynek egyik oldalán alig 50 év alatt odá I jutott, a hová a belgyógyászat a másik oldalon csaknem XX. századon át.

A bacillus-elmélet és Semmelweisz dr. fertőzési elmélete ragadták ilyen villamos erővel fel a magasba sebészetünket és hogy minden magyar olvasóm szivébe kellemes nemzeti érzel- : meket, jogosult büszkeséget keltsek, megmondom azt is, hogy a modern sebészet reformáló világ-zsenije dr. Semmelweisz magyar ember volt, tanár Budapesten.

És vájjon minek köszönheti az orvostudo- mány azt a szerencsés haladást, melyet a búcsúzó században tett. Két tényezőnek: az orvostanitas- i&nak és a kórházaknak.