Felsőbányai Hírlap, 1899 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1899-07-16 / 15. szám
TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. Szerkesztőség: Felsőkányári. MEGJELEN NAGYB/ANYÁN MINDEN MÁSODIK VASÁRNAP. Kiadóhivatal Nánásy István könyvnyomdásznál Nagybányán. Előfizetési ára : Egész évre 2 frt. — Fél évre i frt. — Egyes számok io krért kaphatók. Minden a lap szellemi részét illető közlemények és elő fizetések Felsőbányája a szerkesztőhöz küldendők. Nyílt tér sor önkin t 10 kr. A házankénti koldulás. „Valamit eggyel cselekedtetek az enyéim közül, én velem cselekedtétek aztu igy szólott egykor az emberiség megváltója, az embert minden szépre, jóra oktató hő keblű barátja. Ha soha nem olvastunk, nem hallottuk volna e szavakat, minden jó érzésű, a világ változandóságáról gondolkozó embernek kell, hogy megessék a szive az utón útfélen látható nyomor, szenvedésekkel szemben, melyeknek egyik s másik szerencsétlen sorsüldözött, nem ritkán minden önhibáján kivül ki van tétetve. A sok nyomor enyhítésére, szenvedés könnyítésére alakultak a folyvást szaporodó humánus intézmények, jótékony egyletek, szeretetházak, lelenczi-kórházak, vakok, siketnémák intézetei, a hol az ezek nélkül maguknak s a világnak elveszett tagjai emberi nemünknek, az emberi társadalomnak is hasznos szolgálatot tevő tényezőivé válnak, többen mintegy yisszaadatnak az életnek, mely különben számukra oly sivár, kietlen lett. A jótékony intézmények terén üdvös eredményekre- kecsegtetöleg halad az 'emberiség! De mennyi még a hiány, a fogyatkozás itt is! Közhelyek, vásárok hemzsegnek a sok szánalmat, olykor visszataszító undort keltő alakoktól. A házankénti koldulás örve alatt hány lézengő, gézengúz jár itt-ott — ha szerét teheti — lop, rabol, alkalom adtán gyilkol is. Nyomorult koldusoknak tehetetlen szegényeknek nem engedném meg ma már a kéregetést s a ház; ikinti koldulást részint az ö saját, részint a közönség érdekéből. Hanem e helyett gondoskodni kellene a társadalomnak részint egyes gyengék, elöregedett, erős munkát végezni nem tudók számára alkalmas dologházak- ról, részint a betegek részére községi, városi megyei kór- vagy szegény-házakról elegendő számban. Az embert lealázó, az emberi méltóságot sértő az, hogy embernek ki az alamizsnára érdemes — keljen p. o. vásárok alkalmával embertársai segítségéhez fordulni a nagy közönség figyelmét magára irányitólag. S mennyit kell sírni, rimánkodni addig, mig egy-egy izgalmas samaritánus akad, ki megszánva a kérőt, ad neki valamit? Hány van ezek közt olyan, kinek az arcza pirulásán kivid valóságos tortúra az a sok járás-kelés az az éktelen kiabálás s hány van ezek közt olyan, kinek megtekintése, nemcsak a járók-kelök egyikénél s másikánál idézhet elő betegséget, de sőt még a jövő nemzedék is sirathatja, ha édes anyját a véletlen ilyen elé hozta ? Nem kevésbé sérti az emberi méltóságot a házankénti koldulás. Hány háznál kell ezeknek is kalap levéve könyörögni ott, hol kiutasításnál eg) ebet nem kapnak. S tudva, látva azt, hogy egyes élelmesek csak dolgot kerülve indulnak házalni; a tettetést, alakoskodást kiszimatolni nem képes emberiség, azt hive, hogy most is egy közönséges csalóval, munkakerülővel van dolga, hányszor küldi el hidegen a segélyt, alamizsnát igazán megérdemlő, jobb sorsra érdemes szegényt. De még hagyján, ha csak saját községe, vagy városabeli zörgetne ajtóján! Ezeket inkább ismeri, inkább meg tudja érdeme vagy méltatlan volta szerint ítélni; itt tehát csak a koldulóra megszégyenítő a kiutasítás, anélkül, hogy az áldozó közönségre ebből veszély származnék. De mennyi zsarolásnak, rablásnak, gyilkosságnak lehetne elejét venni, ha koldulás örve alatt nem lehetne a házőrző gyerekhez vagy más magát védeni se képes tehetetlenekhez bemenni? Egyenlő teherviselés mellett még azért sem helyes a koldulás, mert igy a lakosságnak csak egy része, még pedig az adakozástól, a szegények segítésétől nemfélő része van állandó zaklatásnak kitéve, még többen a gazdagabbak közzlil lerázzák magukról ez emberbaráti kötelesség szülte jó cselekedetet. Egy állam polgárai csak akkor lehetnek elégedettek, ha mindenki munkája után megkaphatja mindennapi kenyerét. Ki ne látná, hogy a sok tekergő, tétlenségré született munkakerülők mellett vannak egyes sorsüldözöttek is. kik hányatnak ide s tova. Előbb dolgoznának, keresnek munkát, mígnem megszokják a dologtalan renyhe életet, majd az örökös vándorlást, aztán nem ismerik az enyém s tied közti különbséget; s igy szaporodik az emberi méltóságot levetkezett emberi alakba bujt vadállatok száma. Megfelelő munkaházat ezek számára ! Ezt kívánja az emberi társadalom jól felfogott érdeke. Kényszermunkát a foglalkozás nélküli lézengök részére ezt is közszükségeink követelik. Az ellaggot, tehetetlenségre jutott, elnyomorodott szegényeknek pedig oly szeretet-házat, hol nemcsak védhelyet talál—4*-» »K-1 TARCZA. 'WWP* A székely leány kedvese.-— Udvarhelyszéki rege. — Sok leány szerette Petőfit és sok magyar hajadon keblében dobog sebesebben a nagy költő nevének kimondásánál a szív, de ha bár ezeren szerették mégis leghívebb volt hozzá a székely leány. Csatáról-csatára kisérte a Bem apó honvédjeinek táborát, hogy mindennap legalább egyszer láthassa imádott kedvesét, titkos szeretőjét — Petőfit. így kisérte véres csatákról-csatákra, ott volt közelében akkor is, mikor a Segesvár mellett elveszített harczból menekült a vezér és tábora, de Petőfi eltűnt. A székely leány kedvese a költőt ott találta meg a csatamezőn elesve. Sebeiből piros vér folyt, de élt. Gondosan felkarolta, erősítő italokat öntött a szájába és mindaddig maradt mellette, mig magához nem tért, hogy álruhában öltöztetve aztán megszökhessen vele az éj homályos, sötét i átyola alatt. Az első éjszaka csupán egy szöllöcsősz omladozó viskója volt a hely hová meghúzták magukat, de itt nem sokáig maradt vele, biztosabb helyett keresett, hol nem háborgatják drága betegét szüntelen, hol nem kell minden perczben remegni a legkedvesebbnek élete miatt. Ezért felsietett rejtek örvényeken az öreg Hargita hegység sötét rengetegjeiben, s ott biztos helyet talált, hol ápolhatta Petőfit. Soká tartott a betegség. Hosszasan gondozta, kötözgette a vágásokat, szúrásokat, mig végre felgyógyult a féltve őrizett sebesült. Dalos madaraknak piczi tojásaiból volt az eledelük. A hegy forrásnak ezüst szinü hideg vize volt az italuk. A beteg sebeire messzi bérczekröl összehordotta a vén Hargita hegységnek ezerféle jobbnál-jobb,hasznosabbnál-hasznosabb gyógy- füveit virágjait, azokat megfőzte, levelével borogatta, — mig végre begyógyult a vad kozák lándzsájának mindenik döfés helye, molyektöl bőven elborítva esett volt a halottak közé Petőfi a segesvári csata-mezőn. Az ötödik héten mar nyugtalankodni kezdett a beteg. Alig nyerte vissza eszméletét már ismét a hazája sorsa volt az első, a miről tudni akart. Elküldte ezért a székely leányt, hogy vinne hirt neki a világ állásáról, addig ő magába is megfog élni, hiszen volt összegyűjtve eleség. Elindula hát a székely leány. Mene két nap elé, jőve két nap vissza, hozott betegének jó lágy kenyeret, erősítő küküllővölgyi bort, irósvajat s még ki tudná elöszámlálni mennyi minden jókat, hanem ha kérdezte a világ sorsáról hát egy szó nem sok, de annyit nem felelt. Csak kérte kedvesét, csak marasztgatta betegét, hogy cl ne hagyja a biztos helyet, mert baja eshetik. Petőfi sejtette, gondolta a valót, s annál inkább vágyott megtudhatni a hazában folyó eseményeket. Kérte könyörögve a hü székely leányt de az nem beszélt semmiről. Utoljára csak három kérdést kívánt tőle, hogy csupán három kérdésre válaszoljon, mig végre megalkudtak a három feleletre. Van-é hazám? kérdezé először. Volt 1 felelte a székely leány csöndesen, mire a hazájáért mindenét áldozni kész költő szomorú lett, könnyei megeredtek s nem tudott fölfelé nézni a földről hosszú ideig. Hol van, a ki engemet igazán szeret ? kérdezé nagy sokára Petőfi a székely leányt s ez vala második kérdése. Itt vagyok ! — volt a felelet. Ekkor a heves vérii Petőfi elhamarkodva a harmadik kérdését, mert ő Bem tábornokról akarta kérdezni a székely leányt, de mielőtt meggondolná, hogy csak egy kérdést tehet, ezzel fordult a leányhoz: Hol vár reám az én drága kis feleségem ? Sehol ! válaszolt röviden a leány, s oda borult a költő lábaihoz megcsókolta a földet előtte, bevallotta, hogy szereti Petőfit, szereti halálosan. Ezért az utolsó válaszért megneheztelt reá a költő. Szavát vádolásnak vélte, mert hogy az ö drága kis felesége nem várja ? azt el nem képzelheti. Követelte tehát a válasznak bebizonyítását a székely leánytól, mert mindaddig nem bírja tisztelni öt, mig erről meg nem győződött.
