Felsőbányai Hírlap, 1899 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1899-05-21 / 11. szám
Felsőbányái Hírlap világgal. Minden szórakozottsága, minden öröme a tudományos könyvek buvárlatában áll. Aki a könyvek olvasásában gyönyörűséget talál, ez teljesen elég. Itt ha az olvasó, a búvár egyik s másik Íróval ellenkezésbe jön, leteszi anélkül, hogy fájdalmas sebet ejtenének a szivén. Elővesz más könyvet, mely rokonszenvének jobban megfelel. Az emberek gyakran sebeznek. Nagy Sándor, a hatalmas macedóniai király, ki egy világ meghódításával meg nem elégedve még egy másikat is szeretett volna hatalmába keríteni, azt mondá egykor: »ez a seb, mit egy város ostrománál kaptam, mutatja, hogy ember vagyok.« A seb lehet testi, lehet lelki. Azon nagyon kevés emberek közzé tartozott Lugasi Ferencz, ki az Idvezitönek ama mondását: »Valamit akartok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is azt cselekedjétek azokkal« mindég szem előtt tartotta. Nem bántott senkit, nem ártott senkinek. Aki hozzá valami tanácsért fordult, páratlan tlőzékenységgel igyekezett segítségére lenni. Ritka szerény ember volt, ez is mutatta műveltségét, tudományát, okosságát. Igazán nem felejtette soha a bölcs nyilatkozását »minden tudományom abból áll, hogy semmit se tudok.« Sok oldalú műveltségű, nagy tudományu férfiú, nem kérkedett soha képzettségével, mint sok éretlen gyerköcz A kevély magasan hordja fejét, mint üres kalász, mig a bölcs érezi, mily messze áll a tökéletességtől. Ez a különbség az okos és a magát okosnak tudó ember közt. Mig Lugasi Ferencz mindenkivel szemben — ki vele érintkezésbe jött — a legfigyelmesebb, elözékenyebb volt, addig ő mástól feltűnő módon nem akart elfogadni semmi szívességet. Adós Istenen kívül nem akart maradni senkinek. A kiben a jóságnak valami jelét látta, azzal szívesen elbeszélgetett erről s arról a tárgyról. Érdeklődést mutatott minden iránt, Érdekelte városunk minden mozzanata egyebek közt. Informá- tiót nyert innen s onnan. így történt aztán, hogy néha önkénytelenül is kénytelen volt zavaros forrásból meríteni, mikor aztán kivált az emberek felőli Ítélete se lehetett egészen tiszta, még akkor sem, ha éles megfigyelő képességével igyekezett azt megszűrni. Mikor aztán észrevette, hogy valaki bizalmával visszaélve inkorrektül informálja az nagy mértékben növelte nála az emberek iránti bizalmatlanságot, az emberektől való tartózkodást. Tudta ő, a mit mondott Aristides: »ki magát barátunknak tetteti s nem az, rosszabb a hamis pénzcsinálónál.« Határozott jellemű, önálló gondolko- zásu ember volt egész életében annyira, hogy ha e gondolkozás a jogszokással, esetleg a törvény egyik s másik pontjával szembe állította: kész volt egész életére döntő lépést tenni, de meggyőződését fel nem adta. így történt, hogy ő, aki lelkészi pályára készült, midőn az 1848-ik évben esperes lelkészi állásáról lemondott nagytu- dományu atyja, Lugasi József utódjául a felsőbányái gyülekezet által előbb helyettesi, majd csakhamar rendes lelkészi minőségben egy értelemmel megválasztatott; miért e megválasztatás egyházi törvénybe ütközött, mely a helyettes lelkésznek ugyanazon helyen közvetlen rendes lelkészszé megválasztatá- sát nem engedte meg: visszavonult a felsőbányái ev. ref. lelkészi állástól, de ugyanakkor örökre leoldta azt a palástot is válláról, melyet 16—18 évi tanulmányért szerzett meg magának. Úgy látszott e lépést meggondolva bár, de nem örömest tette. Egyházát nagyon szerette. Nagyon tudta ennek missióját nemzeti életünkben is. A szegény egyházakat gyá- molitó közalapra minden évben törvényszerű dijának tízszeresét adta. A protestáns egyházakban divó egyházi adózásnak lelkes hive volt. Sokszor elmondta, e nélkül refoim. egyházat képzelni se tud. Gondolkozás világa mindég nemes és magasan jaró volt e részben is. Sokat költött nagy és értékes könyvtárára. Ezek közt első helyet foglalta el a könyvek könyve: a biblia. Évekkel ezelőtt engem is megbízott, hogy bármikor jön Felsőbányára bibliaárus, küldjem mindany- nyiszor hozzá is. Kivált a nagyobb betűjüket szerette szemei gyengültével. Még halála előtt pár nappal az őt meglátogató nagyt. Sátor Dávid szinérváraljai lelkész rokonát rokoni szeretettel kérte, hogy Fáynak munkáit szerezné meg neki, minek olvasásában nagy lelki gyönyörűséget találna, s miért köszönettel tartoznék az ezt megkeritö lelkész rokonának. Neki ez volt az élvezete. Könyveket gyűjteni s azokkal társalkodni. Hát biz ez nem utolsó szórakozás! »Ezekben találtam mondá egész életemben örömöt s nem a koczintgatásokban.« Kéregetök mindenkor bőkezű segélyben részesültek nála. Sok templom és iskola építéshez járult az ö forintjaival anélkül, hogy nevét oda irta volna esak egyszer is az ilyen ajándék alá. A társadalmi életet kerülve, annak követelményeibe beilleszkedni nem is akart. A nagyvilágtól, annak gondolkozásait illetőleg is jórészt elzárta magát. S mégis mig igen sokan vannak, kiknek valami értéket csak az emberek közt járás-forgás ad, sokszor az azoknak tett hizelgés, gyengeségeiknek legyezgetése teszi ezek előtt kedvessé, úgynevezett népszerűvé. Lugasi Fe- rencznek értéke megmaradt az öt csak kevésbé is ismerősök előtt, daczára az ő sajátságos, köznapi emberektől elütő természetének. Becsültük mindannyian egyenes, határozott jelleméért. Jobbra s balra nem tekintett soha. Nézett mindig előre. De békét hagyok már neked dicső szellem! Koporsódnál nem lehetett, itt mondtam el azért halvány vonásokban a mit felőled tudtam, s a mire az irántad való jó emlék megőrzéséért szivem ellenállhatlanul ösztönzött. Nekünk embereknek az emberi szokásokhoz való alkalmazkodása miatt is, nem lehetett ezekkel elhallgatnom. Bocsásd meg azért nemes lelek, lia dicsőült szellemedet háborgatni merészeltem. Másként a tisztelet, a nagyrabecsülés adóját leróvni nem tudtam. Isten veled addig is, mig ama szebb életben újra s viszont találkozunk. Nagy Lajos Egy kis aggodalom. A városi vendégfogadó kiépítése, illetve átalakítása már folyamatban van, azonban nem lehet egészen aggodalom nélkül hagyni a tervbe vett átalakítást, bár ez kissé későn van is, mivel a tervezeten változtatni még mindig lehet, ameny- nyiben az építkezés nem haladt nagyon előre. Az átalakítással az emeletbe való feljárás az udvarra lett építve, mi által a jégverem építésével elszükitett udvar még szükebbé tétetett, holott az illemhely eltávolitása mellett a régi helyen is lehetett volna azt legalább is oly kényelmessé tenni, mint a minő kényelmes feljárást emez uj építkezés biztosit. A paraszt-korcsmának a kapnik-utczai szegletre való áttétele a forgalomra való tekintetből nem helytelen, de én azzal is vártam volna, mivel ez által újból egy isván, legfelebb a vasúttól való bekocsikázásért fizetek egy forintot. Tekintettel az ajánlat barátságos hangjára, kénytelen voltam azt elfogadni, mivel beláttam, hogy különben is minden ellenkezés hiába való fáradság lenne. Házi gazdámmal egy szobában háltunk. Az igazat megválva: kevés bizalommal viseltettem iránta és a sötétben órámat és pénztárczámat óvatosan párnáim alá rejtettem. Azután pedig, hogy érzelmeit kipuhatoljam, megemlítettem előtte a határunkon múlt ősszel történt rablógyilkosságot, ö azonban erre megvető némasággal válaszolt. Alvást szimuláltam tehát azon reményben, hogy majd ö cselekedni fog. Egyszerre halk, gyanús zörgést hallok . . . Erre ijedtemben olyat köhin- tettem, mint egy szatmár- nagybányai kávédaráló, házi gazdám pedig az álmos emberek jámbor hangján kérdezi: „Nem tud a'udni a tekintetes ur ?“ El voltam árulva. Most már igazán féltem. A dolog vége az lett, hogy én virrasz- totlam, 5 pedig nyugodtan aludt. Reggel váltig kerestem fejemen az ősz hajszálakat, de sehogy- sem tudtam felfedezni csalt egyet is, hanem a helyett szomorúan lelógó és összekuszált bajuszom siralmas képét mutatta „éjszakai nyugodalmaménak, melyet szives házigazdám a világ minden stirü kincséért sem mulasztott volna el „kedves egészségemre“ kívánni. Egy másik esetben szintén utón voltam. Ha jól emlékszem, Heves megyének egyik mezővárosában kívánták látni a vezető férfiak arczu- latbeli kiábrázolódásomat, mivelhogy becses körükbe óhajtottam volna áttenni működésem jövendőbeli színterét. Az utón egy sugárzó tekintetű, középkorú férfiúval találkoztam, kinek szeméből három dolgot olvastam ki egy tekintetre, nevezetesen: hogy 3—4 gyermekkel megáldott boldog családapa, (ezt apró ujjak által összemasza- tolt feketeruhája árulta el) továbbá: hogy hozzám hasonló módon, édes reményekbe ringatja magát és végre, hogy velem egy téren szokta végezni társadalmi kötelességét. Mindeme sejtelmeimet fényesen beigazolta a későbbi megismerkedés. Mindketten a vasúti vendéglőben szálltunk meg, midőn a vasparipa a »kálvinista Rómában.< negállott, hol jóízűen megvacsorálva, egy darabig a hires rabvallató kerti vinkó mellett öltük az időt. Beszédközben kisült, hogy az én társam velem egy czélhoz törekszik. Lefeküdtünk. Én persze nagyon féltem, hogy hátha ez az ember el van keseredve és hogy a győzedelmi pálmát elhalássza az orrom elől, engem alvás közben szép csendesen megfojt. Elkezdtem azért mulattatni hősies kalandjaim elbeszélésével, melyek szerint itt és amott legalább is egy fél tuczat embert merő önvédelemből agyonütöttem, lelőttem stb. Ez hatott. Én a szememet se hunytam be egész éjjel, hanem szobatársam többször hangosan mondta a »Miatyánk«-ot, jeléül annak, hogy ö még jobban fél tőlem, mint én ö tőle. Másnap ismét együtt utaztunk és szerencsésen meg érkeztünk. Hazafele jövet aztán kölcsönösen megvallottuk egymásnak azon megtisztelő aggodalmakat, amelyeket a debreczeni vas] úti fogadóban töltött éjszakán egymás személye iránt tápláltunk. Mondanom sem kell, hogy jó- 1 kát nevettünk az egészen. — Hát ezek kérem valóban rettenetes éjszakák voltak. Most pedig egész őszintén be kell vallanom, hogy van nekem egy igen-igen gyönge oldalam: minden dolgomat szeretem az utolsó perczekre halasztani. Így jártam e tárcza Írásával is. Az éjjel azonban éreztem, hogy már nagyon a körmömre égett a dolog és alvás helyett thémákon gondolkoztam. Az eredmény meglepő lett. Almomban a thémák gyorsvonaton robogtak előttem, én pedig viczinális gőzgéppel üldöztem őket és borzasztó kínokat szenvedtem, mert e gyarló alkalmatosságról is mindjárt-mindjárt lekéstem. Az egész hajsza alatt utánfizetésre költöttem vagy tiz forintot. Reggel felnyitom a szemem és ösztönszerüleg oldalzsebemhez kapok, az üldözött thémák után, persze nem hogy a 1hé- mát, de még az oldalzsebemet sem találtam. Hanem egy kedves emlékem maradt ez éj után, egy egészséges májusi nátha. Ez volt életemben a legrettenesebb éjszakám. Önök pedig, tisztelt olvasók, azt fogják mondani, hogy ez a legrettenetesebb tárcza, amit életükben olvastak. Igazuk van. De úgy önök, mint én egyedül a szerkesztőnek köszönhetjük kínszenvedéseinket, mert engem ő kényszerűéit az Írásra, önöket, pedig közvetve általam szintén ő csábította az olvasásra. Lássák kérem, ilyen irgalmat nem ismerő ember egy vidéki lapszerkesztő ! Ame—Rigó.
