Felsőbányai Hírlap, 1899 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1899-12-31 / 27. szám
Felsőbányái Hiklap. nem él vissza a joggal, ki embertársát igazán szereti, az nem keresi saját javát a mások kárával. Az ily embernek összhang lesz gondolatai, érzelmei, szavai és tettei között. Az ily elvek alapján a társadalom mostani chaosza helyett összhangzat keletkezik, összhangzat a szabadság és tekintély — a hit és a lelkiismereti szabadság, az egyenlőség és a rangfokozat, a szabad akarat és az isteni mindenhatóság — a tőke és a munkadij között. Ha a társadalom a pénz-, élvezet- és önző hatalomvágytól, ezektől az uj istenektől, visszatér a régi Istenhez, ki a szépnek, jónak és igaznak kútfeje, ha az emberek szivében és lelkében az önzés helyét szeretet és jellem fogja elfoglalni a lélekben megújult emberre, megújult társadalomra és benne kedves hazánkra is az uj századdal uj fény fog derülni. it * * A mi városunk egy kis ország a nagy országban, egy kis társadalom a nagy társadalomban. Ennek is meg van a maga történelme. Ha e város százados történelmének könyvét lapozgatva, a város régi gazdagságára s onnan a kívül kopaszodó és belül üresedő Bányahegyre tekintünk, lelkünk elborul és aggódva kérdezzük: mi lesz velünk? . .. De hát hogyan állunk szellemi és erkölcsi téren ? Erre könnyű a felelet- Városunk távol a nagy világ zajától, ékeskedik a kis városok erényeivel, különösen tiszteletre méltó felekezeti türelmessége, szives magyaros vendéglátása és népének vallásossága. Apróbb hibáink alig említésre méltók. Hogy a választásoknál kezdünk egy kicsit idegesek lenni, abban nincs valami különös, hisz az idegesség századvégi betegség. Abban sincs veszedelem, hogy az utóbbi időben egy kis kaszt-szellemü szellő fuj dogál; ez olyan útra hullott mag, melyet a haladó idő kerekei könnyen eltaposnak. Hogy akad közöttünk olyan is, ki többet gondol jogaira, mint kötelességeire; vagy pedig olyan, ki saját énjét a közfigyelmen kívül hagyásával akarná előtérbe tolni ?: én nem hiszem. Azzal sincs bajunk, hogy egymással a tengelyt összeakaszszuk, hisz mi szeretjük a békességet és respektáljuk a nagyszakálu bölcsesség axiómáját: »ne szólj szám, nem fáj fejem.« A divatról nem szólok; arról szólani nem divat. Építettünk e században díszes templomokat és iskolákat, melyekben a népet Isten-, haza- és emberszeretetre és törvénytiszteletre oktatjuk. Állítottunk magunk és a köznép számára közművelődési egyleteket, melyek belsejében magunk szórakozunk és a közjóra hasznos dolgokat vitatjuk meg, másikában pedig a nép szórakozik és tanul mértékletességet, munkaszeretetei, hit- és honszerelmet. Állítottunk jótékony és segítő egyleteket és társulatokat is, csak még egyet nem tudunk kitalálni: hogy a város anyagi gyarapodását czélzó sokféle módok és eszközök közül melyik lesz a legbiztosabb, a mely városunk existentiális jövőjét a jövő századra biztosítaná, mert valljuk meg az igazat, mi lesz velünk, ha a természet az ő kincses markát még jobban összeszoritja, vagy éppen elvonja tőlünk, mert már — mondjuk ki a valót — fogy a népség, mert fogy a kereset. Sok szép erényekkel dicsekvő kedves városunknak e század végén tehát nem erkölcsi magába-térésre, mint inkább egy az anyagi gondoktól megváltó és az anyagi, biztos útra vezető Mózesre van szüksége. Hogy kies fekvésű városunk e megváltót, e Mózest mielőbb, még ez ünneplő esztendőben feltalálja, a megváltó Szeretet nevében legjobb újévi kívánsága mindazoknak, kik e várost szeretik, szeretvén, jóllétét és boldogulását szivükön hordják. v. k. Főmunkatársunk ezen nagyszabású, szép czikkére csak annyi a megjegyzésünk, hogy az arithmetica philoso- phiája szerint a XX-ik század csak egy év múltán fog kezdődni. Szeri. Viszonválasz nagyt. Nagy Lajos ur válaszára. Kedves Barátom ! Lapod 25-ik számában hozzád intézett nyílt soraimra szives válaszodat lapod 26-ik számában megadtad ugyan, de minthogy válaszod teljes megelégedésemmel nem találkozik, megengeded, hogy viszonválaszomat a következőkben megtehessem. Megtisztelő válaszodban a tiszti fizetések rendezésének kérdését »a város elodázhatlan fejlődési követelményének« ismered el. Az erre vonatkozó mozgalomban úgy a hogy részt veszesz, de a kezdeményező lépést nem teszed meg, mivel nincsen hozzá befolyásod, de ha lenne is, az olyan magad-forma »beköltözött«- féle embernek a tisztviselők fizetésének javítása által mélyebben belenyúlni a városi pénztárba nem tartod tanácsosnak, mert, mint mondod, ez könnyen visszatetszést szülne. Ezen, a mozgalomnak általad leendő meg- inditását/gátló indokaid, illetőleg nehézményeidre, kedves barátom, röviden a következőket jegyzem meg: Távol állott tőlem az, hogy a tiszti fizetések rendezésének keresztül viteléhez a te, vagy mások befolyását keressem, mert hiszen igazságos ügynek keresztül viteléhez befolyásra szükség nem lehet, — én hozzád nem mint befolyásos egyénhez, hanem mint jóbaráthoz — s bárha némelyek érzékenységét sértem is, de újólag kimondom, hogy mint közügyeinkben tagadhatatlanul agilisán résztvevő képviselőhöz fordultam, (,a kinek eddigi tetteiből alaposan következtethetem, hogy ha egyeseknek a fennálló szabályokkal ellentétes érdekeit a jó szív sugallata alapján védelmezi s diadalra juttatja, — tevékenységi munkakörét még hatásosabban fogja érvényesíteni azok érdekében, kiknek ügye beismerésed szerint is »a város elodázhatlan fejlődési követelménye.« Befolyásod állítólagos hiányát tehát mentségedül nem hozhattad fel. Úgy de még kevésbbé hozhattad fel mentségedül, kedves barátom, a »beköltözött«-féle jelzőt, mert ez téged nem illethet meg, hiszen ha veled szemben csak ridegen az 1886. évi XXII. t.-cz. 10. S-át is alkalmazzuk, már nem beköltözött, hanem helybeli illetőségű vagy, — de ne vegyük irányadóul a törvényt, téged, kedves barátom, egy tekintélyes gyülekezet — nem tudom: helyes technikus terminust hasz- nálok-e — híveidet értem — bizalmával tisztelt meg, midőn a fblekezet lelkipásztorává, vezérévé megválasztott; ezen tekintélyes fele- kezetből áll részben a városnak lakossága is, hogy gondolod tehát azt, hogy a felekezetnek vezére magában a felekezetien s közvetve a város polgáraiban idegen legyen? —hisz a mi híveidnek közügye, közérdeke, az a vezérnek is közügye, közérdeke kell hogy legyen. Lásd, kedves barátom, ebben nem értünk egyet és ha te mégis magadat ellen-érveimmel szemben őszinte sajnálatomra beköltözöttnek tartod, akkor nem kellett volna egyeseknek — a szabályokkal ellentétes — érdekeiben — miként alap-levelemben részleteztem — a városi pénztár megterhelésével — indítványokat tenned, — de lásd, kedves barátom, tovább megyek, te válaszodban azt irod, hogv kedvetlen, levert vagy, pedig erre egyáltalán okod sem lehet, mert hisz ha te »beköltözött« vagy, úgy akkor téged a város közügyeiben előforduló ellentétek nem érinthetnek, annál kevésbé érdekelhetnek, ily felfogásod mellett legjobb a város közügyeinek rendezését a város törzslakosságára, a benszülöttekre bízni. Te, kedves barátom, a legjobban tudod, hogy én a fizetés rendezését régen panasz nélkül várom s most sem hozakodtam volna vele elő, ha nem látom, hogy a »nincsen pénz« mellett is szabályellenes kiadások utaltatnak, ezek láttára gondoltam magamban: itt az idő, — .Nagy Lajos jóbarátom tevékeny képviselő, a kinek jó szive minden kérdésnél inkább a szküséget, mint a szabályt védelmezi, — felállítottam tehát a tisztikar fizetésének rendezése ügyében a következetesség kelepczéjét, de hát úgy látom, hogy csak a kelepczével maradtam, mert a madár idegem, beköltözött lévén, nem hagyta megfogatni magát. Kedves barátom! Megtisztelő válaszodban — miként fentebb is hivatkoztam reá — jelezted, hogy mint beköltözött embernek a tisztviselők fizetésének javítása által mélyebben belenyúlni a város pénztárába nem tartod tanácsosnak; hát azt én magam is nagyon helyeslem, igaz, hogy e szó »mélyebben« nagyon relativ fogalom s nem tudom, hogy te ezt a szót hogyan értelmezed, de hát lásd, megnyugtatásodra elmondom, hogy én akkor, midőn a fizetések rendezésének kezdeményezésére téged felkértelek, még csak azt sem kívántam, hogy mélyen is, tehát annál kevésbé, hogy »mélyebben« belenyúlj, én csak a pénztár mélységének felszínére kívánnék nvulni, mert hisz én nem beköltözött, hanem őslakó vagyok, ki mint ilyen, a város pénztárát nemcsak a jelen részére kihasználni, hanem a jövő nemzedék érdekében nem furfangos politikus is vagyok, most az egyszer magamba fojtom az összehasonlítás eredményének nyilvánosságra hozatalát; így a mieink lelkesült büszkeséggel tulajdonítják majd maguknak az elsőbbség babérkoszorúját s a szomszéd nagybányai műkedvelők is megelégedetten mosolyogva gondolják magukban, hogy : »ismerünk, »vén róka! ugy-e nem mered kimondani, hogy a miénk a Paris almája?« — én pedig a tenyerembe temetve mephistói arczomat, jót nevetek magamban és azt gondolom, hogy: mindkettőtöknek igazságotok van. Tehát hagyjuk az összehasonlítást és térjünk tárgyunkra. Megvallom azonban az igazat, hogy sokkal jobban meg vagyok akadva, ha a kritika szemüvegét föltéve, az átalános műitészet szigorát akarom a nagybányai műkedvelőkkel szemben alkalmazni. Nem tudom: kiben, miben, micsoda gyengeséget, fogyatkozást vagy hibát registráljak ? Kicsinyléssel szóljak Szőke Béláról, arról a nagy népszerűséggel biró, kedves modorú ifjú lelkészről, aki oly lelkes buzgalommal működik Nagybányán az egyházi zenemüvészi niveau-jának emelésén ? — Nem lehet, mert igaztalanságot követnék el, ellenmondásba jönnék saját magam és az egész nagybányai müveit közönség igazságérzetével, mely e szép készültségii kedves fi tál lelkész iránt hivatva van az elismerés adóját leróni. Vagy a czélt kárhoztassam, melynek előmozdítására rendezte Szőke Béla a műkedvelői előadást ? —■ Nem, hiszen az egyházi zene művészeténél nincsen szentebb művészet, mert az az égiekkel foglalkozó léleknek legközvetlenebb megnyilatkozása. Kicsitiylöleg nyilatkozzam a megválasztott müdarabról ? Lehetetlen, mert »Az édes« a fővárosi sajtó egyhangú ítélete szerint egyik legjobb terméke az újabb népszinmüirodalomnak. Vagy kifogásoljam az előadás rendezését, a közönség részvétlenségéről beszéljek, vagy ócsároljam a közreműködő zenekar játékát?— Nem tehetem, hiszen a darab rendezése kitűnő s a színház zsúfolva volt a város és vidék közönségének szine-javával; ami pedig az egyházi zenekar közreműködését illeti, elég ha annak tagjai közöl csak a bájos Lukácsy Irma k. a, és Schönherr Sándor, Vájná Miklós, Drumár László, Pethe Endre, Kraushaar István Grósz Sebestyén, Rusznák Márton s Lezsnyicshy József művésziesen remek hegedüjátékairól teszek említést. Avagy talán a szereplő műkedvelők meg- J jelenésében, játékában, színi routine-jában keres- | sek gáncsolni valót ? De hát akkor hogy hall- I gassam el az az édes bájt, mely az összes szereplő hölgyeken elömlött ? — azt a könnyed megjelenést, a játéknak azt az egybevágó prae- czizitását, melyet az összes szereplők, nők és fér fiák egyaránt tanúsítottak? Mit mondjak akkor az igazán édes kismama: B. Ráoz A. úrnő és a I bájos Becsky Gizella remek alakításáról, mit szól- [ jak a nagybányai műkedvelők Nestoráról: Nagy Jánosról aki Bezzeg Danit, Simon Aurélról, akiben különben remek tragikus színész veszett el s aki Galamb Ferkót, Molnár Józsefről, aki szerepébe illő fátyolozott hangjával Huszthy Benőt, a végzett földbirtokost, Balogh Károlyról, aki a regáiebérlöt folytonos derültséget keltő röktön- zéseivel, vagy Jeney Gyuláról, aki a falu nótáriusát: Fürgét oly kitűnő alakítással adta? Mit szóljak Kóczy Dani bátyánkról, aki igazi komikusnak született s akinek egy szót sem kellett szólnia, mert már csupa puszta megjelenésével is riadó hahotát idézett elő. Nem ! teljes képtelenség összevont szemöldökkel mondani efölött az előadás fölött szigorú bírálatot, —- s én inkább leteszem a rideg kritikusi tollat, mint hogy legkisebb igazságtalanságot engedjek meg magamnak és csak annyit mondok, hogy az a müveit közönség, mely a szent czélra 110 frt 60 kr tiszta jövedelmet hozott össze Thalia templomában, egy kedves élvezet emlékével távozott haza, azaz távozott volna az előadás után, ha az életrevaló fiatalság karon nem ragadja a táncz istennőit (mert hát ezek is sokan voltak) s késő hajnalig nem áldoz Ter- psichörénak, úgy, 'hogy nagy föllelkesülésemben még jó magam is megfeledkeztem kínzó podag- rámról s kedves öreg anyjokommal mi is eljártuk a kállai kettőst, hogy csak úgy ropogtak üreg csontjaink! Bácsi.
