Felsőbányai Hírlap, 1899 (4. évfolyam, 1-27. szám)
1899-12-17 / 26. szám
Felsőbányái Hírlap. jobb hangulatban van a közgyűlés, máskor nincs adakozó kedve. Egyszer egy jobb érzésű indítvány felbuzditja a tagokat, máskor egy könyörtelen hang elriasztja az egészet. Egyszer nagyobb az ellenzék, máskor azok odahaza maradnak. Lásd, a legközelebbi gyűlés határozatát is elitélik némelyek. El olyanok, kik nem voltak ott; él olyanok, kik ott voltak. A kik nem voltak ott, nem lehet szavok; miért nem jöttek el? A kik ott voltak, még nevetségesebbé válnak az ellenkezéssel, ha tudjuk, hogy a határozat egy hang ellenzése nélkül lett kimondva. Ilyenkor akaratlanul is szánó mosoly ül az ajkra. Tagadhatatlan, azért van törvény, azért szabály, hogy azt be kellene tartani. Igaz, csakhogy jótettet lehet gyakorolni még akkor is, ha talán annak a § ellentmond. Lévay Mihály 2 hónap híján 25 évig volt városi hivatalnok. Önhibáján kivül előbb nyugdíjazták; 300 írt évi nyugdija 20 évi szolgálatának felelt meg, holott több esett volna szolgálata után. Nem ismerem teljesen a városi nyugdíj- szabályzatot Úgy látom azonban, a revisio reáférne. Nálunk, a reform, lelkészek országos i gyámintézeténél, ha egy lelkész 60 éves korán túl nősül, özvegye, ha 5 évig házas- j ságban éltek, nyugdíjra épen úgy érdemes, j mint a ki 25 éves korában feleségesedett. És ez jogos, méltányos. Mert a mint | kijátszásnak veszem, ha valaki halálos ágyán akar a közteherré valakinek évi ellátást biztosítani: épen úgy méltányolni óhajtom, ki egy gyengülni, vénülni kezdő ember gondozására hitvesi szeretettel vállalkozni mer. Különben Lévay Mihály esküvöjekor még csak 5 9 72 éves volt. Hogy nem volt ekkor már hivatalnok, nem rajta múlt. Ezt gyermekei segélyezésénél — ha lehet — figyelmem kivül hagyni nem szabad. Ezért örvendek, ha ily esetekben a rideg §-on rést üthetek. Ezek után csak annyit mondok ismétlés- képen : minden városi képviselő-testületi tagnak be kell látnia azt, hogy egy tisztviselőnek, ki a város érdekét bent és kint védi, annak becsületet szerezni igyekezik, tisztességes fizetést biztosítani elengedhet- len kötelessége. Egy tisztviselőt mindenki meglát, ha ott nincs, hol a várost reprezentálni kell. Mennyi pénzbe kerül az évenkint, mit az idegenekkel, a városon különböző czélból megjelent hivatalos és nem hivatalos egyéniségekkel való érintkezésben elkölteni kell. Ezt mind a város érdeke, becsülete kívánja igy; azt minden elfogulatlan ember elismeri, különben az orrán túl látni nem tudna; tehát legalább egy minimum megállapítása s annak megadása kell, hogy a becsületes munkának jutalma legyen. A »Nagybánya és Vidéke* deczember 10-iki »Viszhangja* is azt sejteti azonban, hogy a képviselő-testülettől alig várhatja a városi tisztviselői kar anyagi helyzete javításának kezdeményezését. Magának a tanácsnak kell egy kész javaslattal előállani, vagyis más szóval: kérés nélkül nem adnak semmit. Hallgassátok azért az irás szavait. Kérjetek, zörgessetek. Nem helyeslem fent- irott okokból. De igy van. Tudod, édes barátom! Minden tisztviselő az adózó nép filléreiből él, azt senki se tagadja. Csakhogy egyik a teltebb, másik az üresebb zsebből kapja ki az ő földi osztályrészét. Ezekben kivántam becses leveledre, a mennyire erőm, időm s higgadtságom engedte, — lehetőleg — nem szeleskedve s hamari módra válaszomat megadni, ki is változatlan baráti tisztelettel vagyok: Nagy Lajos. Különfélék. Lapunk munkatársainak, előfizetőinek s olvasóinak sok boldog karácsonyi ünneplést kívánunk ! Nagy László vármegyei alispán, alispáni : működésének 10 éves jubileumát november 30-án J ülte meg a megye A közgyűlésen főispán ur ö méltósága szivhez szólóan méltatta az ünnepelt j érdemeit Kívüle mások is a legnagyobb elismeréssel adóztak a megye nevében a választott első tisztviselőnek. A közgyűlés után igen nagy és díszes közönség jelenlétében s részvételével fényes banquett. Itt ismét ékes felköszöntőkben emlékeztek meg a jubilált nagy tehetségű férfiúról. — A pohárköszöntök közt kiemelkedett nagybányai polgármester Gellért Endre köszöntője, ki a nála már megszokott magas szárnya- lásu, szép hasonlatokban gazdag beszédében méltatta Nagy László érdemeit. Méltán sorakozott e mellé Majos Károly állami anyakönyvi felügyelő ! verses köszöntője az alispánná ő nagyságára. A jubileum napjának estéjén aztán egy nagyszerű bál rekesztette be a szép napot. Az olvasó egyletben a tél folyamán minden szombaton este összejövetelek lesznek. Felhívjuk itt is az érdeklődök szíves figyelmét. Községi iskolaszéki gyűlés volt a városháza tanácstermében e hó 1-én d. e. 11 órakor Farkas Jenő elnöklete alatt. Jelenvoltak: Pemp Antal, Nagy Lajos, Pap István, Nyisztor István, Konczvald András, Spáczay Gyula és Máriás György iskolaszéki tagok. A gyűlésnek első s legfontosabb tárgyát Dimand Károly ipariskolai tanító panasza képezte. Egy tanítványa az ipariskolai oktatáson egyéb helytelenség mellett az Istenét szidta nevezett oktatónak. Igazán nem tudja az e nber, hova vigye e vakmerő tettét némely gyereknek? Hogy tud egy 12 -14 éves gyerek oda vetemedni, hogy tanítójával szembe mer szállani az iskolában ? Mindenesetre hibás, ferde sok házban a szülei nevelés. Engedetlenség, szófogadatlansag vannak napirenden. Érthetetlen okból elkényezteti sok szülő gyermekét. Ezt a rósz szokást viszi aztán az iskolába, az életbe. Azt gondolja, hogy ő különb gyerek — legénynek képzeli magát — ha káromolja a jóságos Istent. Azt gondolja: mindegy az, akár áldja, akár káromolja teremtöjét, gondviselő atyját. — Nem tudja az ember, nevesse-e, vagy szánja- e ezeket az iskolás gyerekeket, mikor iskolából jövet vagy odamenet czigarettájokból füstölnek, mutatván, hogy már ehez nekik is van joguk. — A másik j tárgy a faiskola bővítése s egy kiszakítandó városi rétnek eperfákkal való beültetéséről szóló tanácskozás volt. Itt Pemp Antal eléggé hangsúlyozta ugyan, hogy e vidék nem alkalmas éghajlatú a selyemhernyó tenyésztésére, nemcsak, de az eperfák sem diszlenek, mint azt egy két kísérletező példája mutatja. De hát erre ott fenn nem ügyelnek. Á törvény parancsolja, meg kell tenni. Akár van haszna, akár nincs. Az alföldnek ! és felvidéknek nem hoznak külön törvényt, ho- | lőtt a mi egyik éghajlatú vidéken valóban áldásos, üdvös intézmény lehet, a másikon időt, pénzt, | munkát rabló hasztalan kísérletezés, mégis ok nélkül reá erőszakolják egyikre mint másikra. Áthelyezés. Gerhardt Katinka sárosmagyar- í berkeszi állami tanítónőt a vallás- és közoktatásügyi minisztérium az alsókapniki állami iskolához helyezte át. A tejszövetkezet ügyében Sierban János miniszteri kiküldött e hó 3-án városunkban volt. A fogadó nagytermében nem nagy számú közönség érdeklődése mellett meggyőző példákkal világosította a tejszövetkezetek alakulásának hasznosságát, a közönség anyagi jólétének emelésére c/.élirányos voltát. Egy lépéssel előre haladt az ügy annyiban is, hogy megalakuló félben van a szövetkezet. Kombináczióba vétetett, hogy kikből állana az igazgatóság s felügyelő bizottság. Nehezítette a dolgot, hogy a javaslatba hozottak egyrésze távol volt, a jelenvoltak meg nem nagyon ajánlkozhattak olyan tisztségre, melynek teendőivel nem ismerősök. A teendőket pedig annál inkább kell ismerni úgy az igazgatóságnak mint a felügyelő bizottságnak, mert nemcsak munkáról, hanem felelősségről is van szó. Puskás Ferenczet, b. e. P.uskás Antal r. kapitány fiát Windisgratz herczcg zemplénmegyei uradalmába segédintézönek nevezték ki. Az ifjú gazdász nemsokára elfoglalja szép állomását. A boldogságról. Irta: Paczek Béla. A boldogság olyan utópiája az emberiségnek, mely — mint vég-czél — mindenkinek legtöbb vágyát képezi, — melyet mint eszményi értelemben vett absolut legjobbat — mindenki óhajtana elérni, — melynek elérése után azonban öntudatos következetességgel törekedni csak a köznapias eszmekörön tulemelkedett s az emberiség myriádjainak nagy tömkelegében ritka kivételt képező nagy szellemek képesek, — mig az óriási tömeg legfölebb a viszonylagos jóllét karjai közé vágyakozva, megelégszik azzal, hogyha a mindennapi élet lehető kényelmeit megszerezheti s mohamedán fatalizmussal várja, hogy a folytonosan áhítozott boldogság eszményi sültgalambja kényelmesen a szájába repüljön. Az emberi életnek két szakasza felel meg j azon feltételeknek, melyeket az emberiség leg- nagyobb része a boldogság fogalmához szokott í fűzni, s az emberi élet ezen két szakaszában ta- j lálható fel az ideális jóllét azon legmagasabb foka, melyben kevés kivétellel mindnyájan bol- dogaknak szoktuk magunkat vallani. S melyik az életnek ez a két szakasza ? — S megvan-e az élet eme két szakaszában a bol- dogság fogalmának minden kritériuma ? Mielőtt ezekre a kérdésekre megfelelnénk, határozzuk meg mindenekelőtt a »boldogság« fogalmát — természetesen távol minden vallási vonatkozástól, tisztán csak a földi boldogság fogalmára terjeszkedvén ki ez alkalommal. Mi tehát a tulajdonképeni boldogság? Tengernyi tintát és nyomdafestéket pusztítottak el már hivatott tudó-ok és hivatlan dilettánsok ennek a kérdésnek tisztázása körül, s ha valaki — talán egy egész hossza élet munkássága árán — fáradságot venne magának arra, hogy mindazt a sok ellentétes tant, melyet a »boldogság« definiálása tárgyában évezredeken át összeírtak, egy tömegbe ossz jfoglalja, oly müvet alkotna, mely érdekes tanulmányt nyújtana arra nézve, hogy az emberi nem különböző korszakaiban mily Különböző felfogások jutottak érvényre a földi végczél, az utópikus eszményi boldogság elérése körül folyt évezredes eszmeharczok titáni küzdelmei között. Pedig milyen egyszerű erre a kérdésre a felelet! Mindazt a töméntelen anyagot, amelyet komoly-képű bölcsek tudós tolla s é des-szavu költők zengő lantja a boldogság definiálásánál összehalmozott, két főrészre oszthatjuk, aszerint, amint föltételes, azaz viszonylagos — és föltétien, vagyis absolut boldogságról akarunk beszélni. Az előbbit az egyéni felfogás az élet különböző viszonyai között sokszor a legellentétesebb eszmék megtestesülésében keresi és találja meg. Ezer meg ezer »bölcs« tanítvány vallotta elvéül a bölcs Diogenes tanait, aki az élet minden javairól lemondva, a boldogságot egy fél - fenekű üres hordóban találta fel; de még többen — és valljuk be: sokkalta bölcsebbek — voltak Epikuros tanítványai, akik mesterükkel a dúsan terített asztal örömeinek élvezését tartották a földi élet boldogságának egyedüli feltételéül. Augustus császár kegy vadászó udvari poétája azt tartotta boldognak: • Qui procul negotiis, Ut prisca gens raortalium, Paterna rura bobus exercet suis, Solutus omni foenore.« A szabadság korláttalan lelkű dicső dalnoka pedig arra a kérdésére: »Hol a boldogság mostanában?« — valószínűleg egy olyan ködös, hideg deczemberi napon, mint a mai —- fagytól meggémberedett ujjaival utánairva, azt felelte rá, hogy: »Barátságos meleg szobában.«
