Felsőbányai Hírlap, 1897 (2. évfolyam, 3-22. szám)

1987-09-26 / 20. szám

XX. évfolyam.

SO. szám.

X89'?’. szeptember 26.

FELSŐBÁNYÁI HÍRLAP

TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP.

Szerkesztőség: Felsőbányán.

MEGJELENIK MINDEN MÁSODIK VASÁRNAP.

Kéziratok a szerkesztőhöz, előfizetések és hirKiadóhivatal Nánásy István könyvnyomdásznál Nagybányán.

Előfizetési ára: Egész évre 2 frt. — Fél évre i írt. — Egyes számok io krért kaphatók. Hirdetések olcsó árak mellett közöltéinek.

Nyilttér soronkint io kr.

A Bányahegy.

A szatmármegyei érczhegység közepén, emelkedik ki a 729 m. magas Bányahegy, melynek lábánál a széles déli oldalon Felsőbánya városa terül el. Ez a kies fekvésű, barátságos, tiszta városka a magyarság keleti védőbástyája, mely lankadatlanul küzd léteiéért az oláhság körülötte tornyosuló és őt elnyeléssel fenyegető hullámaival, mint egy előretolt s ott feledett őrszem a teljes erővel támadó ellenséges hadak közepette; — és hogy még a jelenben is sikeresen teljesiti hivatását s betölti nemzeti missióját abban nagy érdeme van egy nemes családnak, amelynek Felsőbánya igen sokat köszön.

A Teleki család volt az, mely védelmére kelt a felsőbányái polgároknak, ha jogaikban megtámadattak ; Teleki Mihály a kővári kapitány közbenjárt érdekükben az erdélyi fejedelmeknél, hogy segítsenek, mert pusztul a felsőbányái nép; — ö volt ama J »nemes ember« a ki barátnál és ellenségnél kiváltságokat eszközölt ki a felsőbányái »magyar polgárok« részére,— s ha a foly tonos nemzetiségi küzdelemben megfogyatkozott a maroknyi magyarság ereje, a Telekiek segitő kezet nyújtottak a felsőbányái »atyafiaknak* mig a magas műveltségű német és franczia lovagok rabló váraikból ki-ki csapva fosztogatták a békés polgárokat.

Bárcsak a Telekiek példáját követték volna többi főuraink is, akkor most az állam alkotó magyar nemzet nagy számban tömörülne királya körül s nem kellene nemzetiségekkel harczolnia folytonosan. — Áldja meg az Isten a nemes Teleki családot a végső izéig, mert annak köszönhetjük, hogy

e gyönyörű szép vidéket mai nap is magyar lakja, magyar bírja.

A Bányahegy ha a városból nézzük, alig látszik érdemesnek a megmászásra, — annyira hozzá lapul a Blidár erdös-bérczes hegyoldalaihoz, de ha a Zazar patak felső völgyéből tekintjük, egész impozáns nagyságában áll előttünk- egy óriási négyoldalú gúlát képez, melynek kelet és nyugat felé eső oldalai keskenyek s mig a nyugati oldal hosszú szelíd lejttel ereszkedik alá a borkúti völgybe, addig a keleti oldala csaknem függélyesen esik le a fővölgybe.

Ebben a hegyben a föalkotó kőzet a nem éppen kemény földpát, dús riolitos orthoclasz-trachyt, áthatva pyrit és marka- zit szemcsékkel. Ezen kőzetben vannak a telérek, melyek évezredek óta adják az aranyat, ezüstöt és ólmot. — (Lásd bővebben: a felsőbányái m. kir. bányamű ismertetése czimü müvet.)

A hegynek keresztül-kasul hasgatott, kivájt és összeomlott oldalai, — kráterszerü omlások, égbe nyúló fekete sziklák, óriási görgetegek annyira változatossá teszik e hegyet s olyan sajátságos képet nyújtanak, hogy napokig bámulhatná az ember s mindig uj szépséget fedezne fel rajta.

De élvezetünk valódivá csak akkor válik, ha bebarangoljuk a hegy oldalait s a fölfelé vezető utakon haladva, a hegyet közelebbről is szemügyre vesszük. Itt egy üde forrás kinálgatja kristály tiszta vizét, ott egy csöndes kis tavacska teszi változatossá a tájat; emitt egy moh lepte szikla hiv pihenésre, amott a fiatal tölgyerdő árnyékos sétánynyá alakítva a kavicsos utat, sétára szólít. Néhol meredeken emelkedik a hegylejtője, másutt lassú emelkedésén

kényelmesen sétál az ember, fel egészen ama sziklahasadékig, melynek borzasztó mélyéből keskeny szétszakgatott élek nyúlnak az égfelé. Kopár, kietlen, remény nélküli kép ez, de költői és változatos, mintha csak a magas Tátra mintáját felejtette volna itt az Alkotás. Szivünk elszorul s érzi ezen elhagyatott hely áckát, borzadva fordulunk el e sivár képtől s ime körülöttünk mosolyog az örökké fiatal viruló természet.

Sietve haladunk a fiatal erdőn át, beomlott, tárnákon keresztül, kerülgetve a rengeteg nagyságú sziklákat és rövid idő múlva elérjük a csúcsot, — két óráig tartott ez a kellemes séta, mely a gyakorlott turistának alig háromnegyed órába kerül.

A Bányahegy tetejéről, — a hol a keskeny körsáncz valószínűleg egy ősi po- gán. vár utolsó nyoma, — gyönyörű szép kiUfi^it élvezhetünk.

Délfelé a Lápos völgye síksággá szélesedik ki, — a kapniki völgy pedig irtneü nézve egy óriási angol parknak tűnik fel, számtalan ligettel, patakokkal, szikla órmokkal díszített dombokkal. Az ösvények sürü erdőkben tűnnek el, —- mig a keleti oldalon az országút hatalmas kanyarulattal hatol be a kapniki vadonba. A hátteret az erdélyi hegylánczolatok képezik, melyek hosszú amphiteátrumszerü vonalakban tornyosulnak egymás fölé czik-czakos gerin- czeikkel és éleikkel mindinkább emelkedve, mig a kék Cziblesben érik éltető pontjukat. Keleten emelkedik a gyönyörű fensikot viselő Feketehegy, melyből minden irányban hegylánczok ágaznak ki párkányszerü kiugrásokkal és kúpokkal, melyeknek utolsója és legszebbike a Hegyeshegy, lábaink előtt a Zazar végtelen kies völgyét őrzi,

TARCZA.----------. . --------------•,

Az elbusult pásztor.

— Alföldi néprománcz. —

Irta: Küdvágó Tdbiás.

Kis ház ablakánál Szilvafa alatt Furulyáz a pásztor, Leányt csalogat.

Csalogatni könnyű, De megcsípni baj, Mert az alföldi lány Jobbadán szilaj.

Jó ideje lesz már, Hogy ott kuporog, Az eb is sokallja,

S néha rá morog.

De a legény fújja, Fújja egyaránt, Látnia kell bárhogy’ A hamis leányt.

Egyszer csak kinyílik A ház ablaka,

S ilyen szókat halla Csendes éjszaka:

»Jó legény! ne kínozz Engem ide bent, Nincs itthon Kalára, Dáridóba ment.«

Megszakad a nóta, Néma lesz a táj;

Ám a búra virradt Pásztor szive fáj.

Mit tegyek ? magában

Búsan igy beszél

__

Jó

llakik szilvával S aztán útra kél!

Az atyus.

Nagyon szépen megfér abban a Debreczen városában a nagy ur a czivissel, a diák a bakával, föutczáján a százados lefelé lépcsős ház a palotával, a szatócs bolt az ezreket érő nagy üveges kirakatu fényes kereskedéssel. A főtér legszebb helyén állott egy kis alacsony ház, annak egy kis boltocskájában lakott az atyus. Mindenkinek atyus volt ő, még annak a nálánál is idősebbnek látszó megránczosodott arczu nőnek is, ki naponkint ott ült vele a szatócs üzletben s együtt ment haza vele, kit én, — uram bocsa bűnöm — mindig feleségének néztem, a ki pedig neki édes leánya volt. De hát az idő egyiket előbb, másikat később érleli meg közülünk, mint a falevelet, vagy a kerti gyümölcsöt.

Az atyus üzlete soha sem volt valami nagyon virágzó. Aruczikkei sem úgy voltak beszerezve, hogy valami fényes és nagy közönségét vonzhatott volna a kis szűk helyiségbe, szivar, gyufa, seprő, paszuly, tengeri, zsemlye, pipaszár és kismértékkel szeszes italok s több ilyenfélék voltak a főbb üzleti czikkek.

Talán a gyufa vagy mi f! sokszor felkerestette velem a kis szatócs üzletet, különösen ha az utolsó tiz krajczár került mellényzsebemből a forgalomba, mert bizony ilyen esetben a fényesebb helyiségeket kerülte az ember.

Téli időben még az a nagy előnye is volt az atyus üzletének, hogy kellemesen be volt fütve, ilyenkor aztán beültem melegedni, mert a

saját tűzhelyem bizony állandóan hideg volt. Ilyenkor tanulmányoztam én aztán az atyust. Elsorolta ö a jelen század összes debreczeni nagyságait, a polgármestereket, püspököket, papokat, a nevezetesebb tanárokat stb.

Elitélte a világ gyors haladását, az adót, a közös ügyet s más ilyenféléket. Nagy időkről tanúskodó személyes tapasztalatai valóságos eleven történeti forrássá teszik az atyust, de azért sohasem bátorkodtam az évei számáról tudakozódni, mert ha valaki azt bolygatta, olyankor kikelt a gondviselés ellen is, hogy minek is él ő már e világon?

Lábai már gyengék voltak évekkel ezelőtt is. Egy nagy fa-mankó pótolta ezek gyengeségeit. Az öreg patriarchal megjelenése, a mellette haladó öregnő látása, bizony sokakat megálhtott az utczán, kik még atyust nem ismerték, de jaj volt annak, a kiről az öreg észrevette, hogy öt nézi. Ilyenkor borzasztó átkozódásba tört ki, hogy mi bámulnivaló lehet egy emberen. E gyengeségét észrevéve a gyermekek, sokszor egész rajban követték atyust, a mi neki borzasztó elkeseredést okozott.

El-el panaszkodott a mai kor gyermekeinek romlottságán, ha együtt ültünk a kis szatócs boltban, mindig a volt a vége panaszának, hogy elfeledkezett őróla már a jó Isten, itt hagyta öt az emberek között csudának.

Várta, várta az atyus még vagy három esztendeig, hogy majd megérkezik a halál angyala. Nézett, nézett kifelé a kis bolt ablakán a hideg téli napokon, törölgetve onnan az izzadt-