Felsőbányai Hírlap, 1897 (2. évfolyam, 3-22. szám)
1987-08-01 / 16. szám
IX. é-vfol-y-ain.16_ szám. 189'?'. au-g-u-szt-ms 1_ FELSŐBÁNYÁI HÍRLAP TÁRSADALMI, KÖZGAZDASAG1 ÉS VEGYESTARTALMU LAP. Szerkesztőség: Fe/só'k dnyán. MEGJELENIK MINDEN MÁSODIK VASÁRNAP. Kéziratok a szerkesztőhöz, előfizetések és hirKiadóhivatal Nánásy István könyvnyomdásznál Nagybányán. Előfizetési ára: Egész évre 2 frt. — Fél évre i írt. — Egyes számok io krért kaphatók. Hirdetések olcsó árak mellett közöltetneb. Nyilttér soronkint 10 kr. Építsük ki a zuhanyt. Hogy a jó tgészség fentartásának egyik legfontosabb tényezője a tisztaság; hogy a szellemi és fizikai munkában ellankadt idegek erejének, rugékonyságának visz- szaszerzésére minő jótékony befolyást gyakorol a vízben való gyakori fürdés, mosakodás, mely magában véve félegészséget képez, azt tudjuk; mindazonáltal szinte hihetetlennek látszik az a körülmény, de tény, hogy városunk 700 éves múltja ellenére sem dicsekedhetik azzal, hogy fürdője van; pedig fürdő építés czéljára felhasználható terület és viz dolgában ugyancsak nem szűkölködünk. Ha elgondoljuk, hogy városunkban ha több nem, legalább is ezer bánya- és zuzda- munkás lakik, a kik a föld gyomrában és annak bűzös sarában keresik véres verejtékkel megsózott kenyerüket, legott fölmerül az a kérdés, hogy ha e szegény munkásnép az éjjel és nappal folytonosan tartó kemény munkában halálra fáradtan, izzad- tan, piszkosan, a föld mélyéből az Isten szabad ege alá feljön, hogy kilehelje a tüdőt fojtó bánya levegőt, helyébe beszivja a külvilág éltető ozondus levegőjét — hol mosakodik meg tisztára, hol aczélozza meg fáradt, elernyedt izmait a másnapi fáradságos munkára?! — Felelet: Sehol. Pedig a bányamunkás népnek köztu- domás szerint a társládában saját filléreikből összegyűlt, több ezerekre menő, tehát igen tekintélyes összeget képviselő vagyona van, melyből réges-régen fel lehetett volna épiteni egy fürdőt. Régóta halljuk ugyan, hogy czélba van véve egy fürdő építése a munkások számára, sőt tervrajz és költségvetés is volna már készítve róla. Hogy hol feneklett meg az ügy és mi gátolja a dolog dűlőre hozatalát, azt azonban nem tudjuk, nem is kutatjuk. Nem is ennek létesítését forsirozzuk, mert arra illetékeseknek nem érezzük magunkat, hanem csak mint feltűnő és különös körülményt konstatáljuk, hogy e bányásznépnek szép, tágas rendelő karámja, párját ritkító, nagy és diszes kőtemploma, — hol imádkozhatik és a vallásos buzgó- ság szárnyain Istenhez emelkedhetik, — van ; de fürdője, a hol lelkének porhüvelyét, kemény munkában meggyötört testét meg- füröszsze, felfrissítse — nincs. Hát az iparos osztály hol szokott fürdeni? — kérdezhetné valaki. — Ott a hol az úri osztály ; mert egyiknek sincs fürdője. Valóban csodálatos, hogy e közegész- ségügyi tekintetben oly fontos tényezőt v i- rosunk eddigelé nélkülözte és sajnos, nélkülözi még ma is. Szomorú világot vet ez a mögöttünk lezajlott múltra, a város szellemi és anyagi haladását mozgató rugóknak, irány- és hangadó tényezőinek maradiságára, szüle látókörére és végtelen elfogultságára, mely szerint blazirt jégközönynyel vették a haladó kor intőszózatát, kik maguk gondtalan anyagi jólétnek örvendvén, nem néztek a jövőbe, nem törődtek a város fejlesztésére irányuló modern intézmények egyikének vagy másikának iraugurálásával. Miért is törődtek volna, midőn tudvalevőleg anyagi javak tekintetében nem szűkölködtek, sőt bőségben gazdagságban úsztak. Hogy is ne, mikor itt egykor Eldorádó volt. Talán a sült galamb is repült?! — Minden tisztviselőnek volt egy pár bányarészvénye. A bányák pedig virágzottak s csak amúgy ontották az aranyat, ezüstöt. A hivatal, melyet részint dij mellett, részint díjtalanul viseltek, nem volt kenyérkereset, az a mi nekünk ma, hanem csak sine cura. A régi tisztviselők becsvágyát teljesen kielégítette az, ha csak a titulusért szolgálhattak. Eltek a jelennek »minden órájuknak leszakasztva virágát, a jövendőnek sivatag homályát bízva az istenség bölcs vezető kezére, éltek az idővel,« nem törődve, gondolva a jövővel, hogy a város fejlesztése érdekében valamely közhasznú dolgot létesítsenek s adjanak át hiv sáfárkodásuk eredményéről az utókornak, melynek felelősséggel tartoztak, valamint mi is felelősséggel tartozunk. így nevezetesen mibe került volna városunknak nehány évtizeddel ezelőtt, midőn pénzügyi viszonyai teljesen rendezettek voltak, ha egy, azon kor igényének megfelelő fürdőt építtetett volna? — Egy pár ezer forintjába legfeljebb, a mi háztartási mérlegének egyensúlyát nem csak hogy meg nem zavarta volna, de még csak meg se billentette volna. Ma is megtehetné, utánpótolhatná a K o 1 t ó n. — 1897. jul. 22. — Le a sarával most! Szentelt helyen állok, Egy százados somfa Lombja hint rám árnyot. Öreg somfa alatt Mohos, kerek asztal, Némaságában is Tele van panaszszal. A somfalomb susog, A kőasztal beszél, S lelkemnek hős múltról Büvhangokon regél. Nemzeti nagy költőnk: Hős Petőfi Sándor Szép verseit Írva Itt üldögélt százszor. Ez asztalon tette Papirra eszméit, E dombról nézdelte A táj kiességit. Hét falu hét tornya Látszott ide akkor, Költőnk somfájáról, Hősünk sirhalmáról Török egy-egy zöldet, S őrzöm kegyeletül, E nap emlékéül, Mig járom a földet. Kapitány Zsigmond. Hét kis harang hangja Volt a remek akkord. De,a melódia Agyudöréjjé lett, S költőnk a hazáért Dicsőén elvérzett. S itt egy hős barátja Fenyőket ültetett. Hogy közelebb fonjon Róla emlékeket. így nőttek itt nagyra A faóriások, S én a hét toronyból Ma csak egyet látok. »Feketefaluból Fehér torony látszik, Látom a rózsámat Most is mással játszik.« Ez egyről dalolt igy .... Elbújt a többi hát, De bús haranghangjuk Most is fülembe hat. Mintha most temetnék wreg, hős pajtását, Ki azt kivánta, hogy Sirját ide ássák. S im csakugyan itt van Vadvirágos sirja, — — — S én szivemig hatva Mellé rogyok sirva .... Visszaemlékezés. Irta Xander. Sirni szeretnék, sírni úgy, hogy megkönnyebbüljön szegény szivem, a melyet a sors kegyetlen keze oly sok csapás után ismét egy ujjal sújtott. Szeretném magam kisírni, hogy megköny- nyebbüljön szivem és vigasztalást, örök reményt találjon! .... Ha rágondolok arra a pillanatra, mikor megtudtam, hogy Józsi meghalt, valami dermesztő zsibbadtság, valami emésztő vágy fog el, hogy miért nem voltam én ö helyette a kiválasztott. Ha én meghalok, nagyon kevés lesz a könnyező- szem, de az ö halála oly sok szembe csalt fájó könnyet és tett némelyiket örökre könnyezővé. De nem! nem tudom elhinni, hogy a szép, mosolygó, kék szemű, szőke fiú meghalt; hogy meghalt volna az, akit annyian szerettek. Sokan elmentek már örökre azok közül, akik szivemhez voltak nőve, de a te halálod a legfájóbb, a legkeservesebb volt. Egymás után mentek el egy más hazába akkor, amikor még csak a tavasz virulását láttátok. Nagyon korán hagytatok itt engem, aki veletek együtt kaczagtam át a lombos hársfák árnyán tündérmesék szőtte szép gyermekálmaimat. Mennyi rózsa szállt veled a sírba, pedig te
