Felsőbányai Hírlap, 1897 (2. évfolyam, 3-22. szám)
1897-06-20 / 13. szám
H_ évfolyam: 13_ szám. IS©'?’. jia.ri.iTas 20. FELSŐBÁNYÁI HÍR LAP TÁRSADALMI, KÖZGAZDASAQ1 ÉS VEGYESTARTALMI] LAP. Szerkesztőség: Felsőbányán. Kiadóhivatal Nánásy István könyvnyomdásznál Nagybányán. MEGJELENIK MINDEN MÁSODIK VASÁRNAP Előfizetési ára: Egész évre 2 frt. — Fél évre 1 frt. — Egyes számok 10 krért kaphatók. Hirdetések olcsó árak mellett közöltetnek. Kéziratok a szerkesztőhöz, előfizetések és hirdetések a kiadóhivatalba intézendők. Nyilttér soronkint io kr. A tanítói hivatás. Az iskolai év befejeztével talán nem lesz felesleges azon tényezővel foglalkozni, melynek az iskolában elért eredmény sikerében legkiválóbb része van t. i. a tanítói hivatással s annak magasztosságával. Egy alkalommal a téli időszak közepén bemenvén az iskolába, egy fiúcskát láttam ott mezítláb ülve a pádon. Kérdeztem tőle van-e lábbelije? »Nincs«-volt a válasz. Tehát mezítláb jöttél? Kérdém tőle. »Nem« mond a gyermek. Hát hogy jöttél? Kérdém csodálkozva. »Édes anyám hozott a hátán« felelt a fiúcska. Midőn a tanítói hivatás nagy fontosságáról akarok nehány komoly szót mondani, álljunk meg kissé ez életből vett képnél, mely mosolyra készti ugyan az embert, melyben azonban mélyen megindítja az emberi szivet az anyai szeretet. Emlékszünk még az időre, midőn egy jó atya vagy anya, kinek oly közel voltunk s vagyunk szivéhez, annyi gonddal vitt el minket az iskola falai közzé s oly szeretettel ajánlott első tanítónk figyelmébe. Es azóta éltünk jó részét az iskola padján, hozzánk hasonló társaink körében éltük le s majd tovább haladva az élet utján oly sokszor édes emlékkel gondolunk vissza azon jó szivekre, a melyek ma már ott porladnak a temető hantjai alatt s melyek szeretetét éreznünk akkor oly jól esett, hálával gondolunk -vissza azokra, kik lelkünk vezetését megkezdették, gyenge elmeinket azon ismeretekkel gazdagiták. melyek elemieknek neveztetnek. Hányán és hányán áldják azon kezeket, melyek őket a jó utón vezérlék, azokat, kiknek köszönhetik későbbi boldogulásukat, az ifjú reményeit, az elért sikert s jórészt boldogságukat Midőn a szülők gyermekeiket iskolába viszik, — a tanítók kezébe teszik le a jövő reményét, a nemzet jövőjét, az egyesek békéjét, a családok boldogságát, a haza jólétét, az egyház örömét, az ember földi s jórészt örök boldogságát. Ilyeh drága kincsek vannak bizva az iskolára. Ilyen drága kincsek bízatnak a tanítóra, melyek megőrzése, kifejtése, gazdagítása komoly kötelességet és nagy kötelességet tesz azok vállaira, kik bár elemi iskolák vezetésével, ártatlan gyermekek nevelésével vannak megbízva. S mivel az iskolának végelemzésben nem lehet más czélja, mint az életnek, azért hivatása oly fontos, mint magának az embernek rendeltetése, az embernek vég- czélja. Ezt kell meggondolniok azoknak, kik e magasztos pályára lépnek. Ennek kell vezéreszméjüknek lenni a gyermeknevelés czélja felé törekvés fáradtságos és sok türelmet igénylő nagy munkájában. Ily értelemben nevezzük ez állást nagy fontosságúnak, csak ily felfogás mellett lehet áldásos a tanító működése. Azon tanító előtt állunk meg tisztelettel, mint olyan ember előtt, ki hivatását nemcsak felfogja, de híven betölti. Hivatásra van az iskola emberének legnagyobb szüksége, e nélkül kitöltheti a tanító az órákat a legpontosabban, értelmi ismeretekkel is gazdagíthatja növendékeit, de működése nem lesz azon hatalom, mely körülfogja az egész embert, nem lesz azon erő, mely felemeli a lelket, megnemesiti a szivet — bérért végzett napi munka lesz a tanító működése :— s ha ezt teszi, úgy nem hasonlítható a tanító a gyertyához, mely világítván magát emészti fel s ha még ezt sem teszi, úgy a kár egyházra és hazára nézve mérhetlen. Jól képzett, hivatásuk kötelmeit alaposan értő tanítókra van a hazának szüksége, kik mindazon ismeret anyag birtokában vannak, mert sziikségök van. A kor, az emberi szellem folyton halad, fejlődik. Az ismeretek korról-korra megmaradnak s majd újabb tapasztalatok tökéletesbitik a régieket vagy teljesen kiszorítják, felváltják a régi rendszert. Az igazság változatlan, de a tanítási mód, melylyel a szükséges ismeret közöltetik folyton változik, tökéletesedik. A képezde van hivatva arra, hogy képzett tanítókat adjon az iskoláknak, de a szerzett ismereteket megőrizni, önmagát a kor színvonalán folytonos utánképzés által fenntartani minden tanítónak elengedhetlen kötelessége. De mindenek felett szükséges, hogy nemes lelket és vallásosan müveit szivet bírjon az, ki hivatva van másokat tanítani. Ha erre mindenkinek szüksége van — kiválóan szükségük van azoknak, kik nemcsak szóval, de példával is hivatva vannak másokat nevelni, — mert csak igy kéÖrökre. Hallottál-e suttogni már Lanyha szellőt zöld lomb között, A méla hold subádnál, Midőn minden nyugvóra száll, És esthomályba öltözött ?! A lomb bólint enyelg vele S a szellő ring lágy karjain... A vallomás elrebbene, Hogy örökre övé szive, S virraszt a szellő álmain. Zümmögve száll a méh tova S egy kis virág kelyhére ül; És válj on miről suttoga... ? Virág mosolyg... oh! nézz oda! Kelyhe kinyílik, szétterül. A kis méh is arról mesélt A virágnak, lám! szüntelen, Hogy őt kereste, érte élt... Hogy eleped szerelméért... S örökre hű az érzelem. De nézd amott...! Tán csalfa kép?! Egy ifjú s lány andalg tova ... Mily összhangzó minden, mi szép! Szellő — falomb, a kis méh elébb. S most — ifjú pár csengő szava. Halld! mit rebeg szerelmesen A csókra vágyó kis ajak: »Én ... én ... örökre szeretem !« S hozzá simul negédesen . . . Az ajkak összeforrallak. Mi hát mindebből a morál?! Hogy szép, összhangzó e világ? Reánk itt a meny üdve vár, A kin, csalódás távol áll, Szivünk örök nyíló virág?! Oh! nem! Hisz a zöld lomb lehull, Mert a szellő elhidegült, Zokogva száll le ágirul, Oda, hol rá sirhant borul, Hol nem rég zöld pázsit terült. A kis méh, ha megrészegült S virág kelyhéből itt sokat: Biztatva, lásd, tovább repül, Pár pillanat s újból leül, Más kis virág kelyhén mulat. A lány szerelme is ilyen! Mától holnapig tart csupán . . . E szó: »Örökre« — mit teszen?! Te vagy az én egyetlenem! Ma — és talán : holnap . . . talán. Szerecsika A férfiú. Irta: Xander. Meglepően szép őszi délután volt. A felhők elvonultak az égről, megültek a horizont alján s ott feketéitek, mint egy óriási hegycsoport. Fejem felett még itt-ott maradt egy rongyos felhő foszlánya, s ezekkel űzte a szél játékát. Majd elöbujt a nap aranyvörösre festve egy röpdöső felhő rojtjait, s lent misztikus homály borult a a tájra. Az alkonyi szellő bágyadtan suhant keresztül a hervadásnak indult lombok között, mintha utoljára regélne a hervadásnak indult lomboknak annak a másik vidéknek fényéről, ragyogásáról, a honnan érkezett. A k .. . i temetőben járkáltam. — Nagyon szeretem a temetőt. — Szeretem az örökké hallgató emberek csendes birodalmát, a hol még a kis madár is csak halkan énekel és félve búvik a sírokra kúszó repkény örökzöld lombja alá. Még a meleg napsugár is idejár meghalni. Olyan bágyadt, színtelen volt világa. Bearanyozta, körül- röpkedte a sárguló akácz lombjait, azután elrejtőzött egy-egy repülő felhő foszlány mögé, mintha nem akarta volna látni a virághullást, a levél- hervadást . . . Mintha a virágok színe is, melyeknek szirmai fájó szivek kihűlt porából fakadnak, mintha mások lennének azokhoz képest, a melyek az illatos, harmatban fürdő, pázsitos mezőkön teremnek. Sorba néztem a fényes emlékköveket, a dü- ledezö fejfákat és elgondolkoztam az elmúlás szörnyű tragikumán. Itt hagyni mindazt, a mi kedves és boldogító volt ránk nézve, elmenni egy másik hazába az örökelválás gondolatával, tudni azt, hogy mások még tovább fogják élvezni azt, a mit az élet boldogságának neveznek, — oly nehéz, borús gondolatokat ébresztettek bennem. De mégsem! Van valami vigasztaló, megkönnyítő még itt is! — Megszűnik itt az élet keserve, fájdalma, a mely pedig többnek jutott osztályrészül, mint a boldogság. Itt elenyésznek mindazok a dolgok, a melyeket talán előnynek vagy akadálynak tekintettünk az élet boldogulásához, Itt egyformán porrá válik a szépség, a szellemesség és finomság, a pompa és ragyogás, a kicsiszolt gyémánt és a sima ametiszt, a lángész és hülyeség. Itt egyenlővé válik mindenki, mert nincs kaszt, egyaránt várják az örök tavasz hajnalát, mert csak a feltámadás hoz újra életet. De nem akarok én a temető szelíd, megkapó képéről irni, sem a sírkövek költészetéről, ezt ezt azoknak hagyom, a kik szépen, csengő rímekben, édesen folyó sorokban tudják azt megénekelni. Mesét akarok én mondani, mesét abból a végtelen nagy zavaros tengerből a mit mindenféle rendekből összesített társadalomnak neveznek. Ezt a mesét Kemény Jóska sírköve jutatta eszembe. * Boldogságot hozó tervekkel, édes álmokka
