Felsőbányai Hírlap, 1897 (2. évfolyam, 3-22. szám)
1987-08-01 / 16. szám
? város a mit a múltban akarva, nem akarva megtenni elmulasztott; csakhogy ma már zilált pénzügyi viszonyai között tagadhatlanul nagyobb megerőltetésébe kerülne az építkezés mint csak egy évtizeddel ezelőtt is került volna. Azonban valamit tennie mégis kell, habár némi áldozatába, megerőltetésébe is kerül a dolog. A közszükség parancsolja ezt, a melynek teljesítése elöl elzárkózni, kitérni nem szabad. A mit más vidékek a nyaraló egyesek és családok odakecsegtetése tekintetében folytonos reklám csinálással csak 3—4 év alatt értek el, városunk azt a megindított mozgalom első évében egyszerre, hogy úgy mondjam — egy csapásra elérte. A nyaraló családok kisebb-nagyobb rajokban folytonosan jönnek még mindig. Itt járnak-kelnék közöttünk a kitűnő ivóvíz és levegővel, az aránylag olcsó lakás- és élelmezési viszonyokkal megelégedetten, sugárzó arczczal, melyeken azonban mindazonáltal mint sugarakon a szellő átvonul egy kis halvány vonás; az elégedetlenségnek kinyomata ez, melyből azt lehet kiolvasni, hogy némi elégedetlenségük indoka az, hogy nincsen városunkban olyan hely, hol az ide utazás fáradságában megernyedt idegeiket felfrissítsék — nincs fürdőnk. Ha már a város zilált pénzügyi helyzetére való tekintettel egyelőre fürdőt nem is építtethet, annyit azonban minden nagyobb áldozatmegerőltetés nélkül megtehet, hogy a mai két kabinos zuhanyfürdöt legalább is még vagy négy kabinnal kibövittesse. Az ahhoz szükséges faanyagban — hála Istennek, nem szűkölködünk, hisz’ ez van nekünk legtöbb, a jó viz és levegőn kívül egyebünk nincs. Nem ártana az sem, ha a város a zuhany tőszomszédságában levő Ambrus taván egy legalább is 25 méter hosszú, 25 méter széles szabad uszodát is építtetne egyúttal. Az igy kibövitett zuhany- és szabaduszodának nyaranta élénk használatából FELSOBÁNYAI HÍRLAP. befolyó jövedelem nagyon hozzájárulna a a város jövedelmi forrásának fokozásához. Kiváló örömünkre szolgálna, ha ezeket a városi hatóság megszívlelné és meg is valósítaná. Nem csupán a nyaralók ide kecsegte- tése szempontjából, hanem a saját magunk, a lakosság érdekében is igen kívánatos, hogy a közszükség kielégíti essék, vagyis a zuhanyfürdö kibövittessék és egy szabad uszoda is építtessék. Az ezek létesítése iránt felhangzó közóhaj viszhangjául legkevesebb az, a mit a város könnyű szerrel megtehet. Lendvai Lintner Im.i*e_ Nyaralók építése által Felsőbánya város fellendülésére irányzott üdvös mozgalomnak leglelkesebb hive volt Lendvai Lintner Imre miniszteri tanácsos. Előzetesen tett rövid helynézés után julius hó 3-án érkezett ide, hogy villa-épitésre alkalmas helyet vásároljon s az építésre a szerződést mindjárt meg is kösse. Mindezek hamarosan meg is történtek. Az e czélra párját ritkító telket 1000 írtért megvette, az építőmesterrel a megfelelő villa-épitésre a megegyezés köny- nyen létre jött. A miniszteri tanácsos velünk együtt telve a szép tervvel, a szép reményekkel b oldognak érezte magát. Mi tőle sokat vártunk, reménylettünk. O, ki felismerve mindazokat az előnyöket, melyek az itteni nyaralásra, villa-épitésre alkalmasnak mutatkoztak, egy perczig sem gondolkozott, tervét, vágyát legott valósítani igyekezett. 14 nap időzött körünkben a mindenki által kedvelt, finom modorú miniszteri tanácsos. E 14 nap reánk ünnep volt. Ellenállhat- lanul vonzott magával ugyannyira, hogy még az is, ki legjobban érzi magát, ha minden zajtól, lármától menten szobájában csendesen munkálkodik: az is vágyva közelében lenni ment vele a hegyek közzé, a természet elragadó küllemeiben gyönyörködni. Nem győzte eléggé dicsérni a vidék bájoló szépségeit. Itteni tartózkodását a nevezetesebb látnivalók nézésére kihasználva, ha észrevette, hogy egyikünk s másikunk még éveken át se látta azt, mit ő pár nap alatt megnézett: többször elmondta, hányán vannak itt, kik nem tudják felfogni s igy nem képesek méltányolni az önként kínálkozó nagyszerűségeket. Többször elmondta távol minden dicsekvés nélkül, hogy Európa több nevezetességeit volt alkalma látni, bejárta Magyarhonunk sok részét, gyönyörködhetett a Kárpát szépségeiben, de e vidék nem szégyenelheti magát azok sokjával szemben. Előttem — ki itt léte alatt — szerencsés voltam a legtöbbször vele lehetni — nem egyszer emlitettte, hogy egyes kisebb fogyatkozásokon miként lehet majd időnként segíteni. Örömmel emlegette, hogy most már ő is ide való birtokos, egészen e város lakójának tartja magát, habár most még számos tiszteletbeli állása elfoglaltatása elhivja is a fővárosba. Két hét alatt a természeti szépség mellett élvezett a reá termet emberi kéz csinálmányában is, megnézte a Gábor József sikárlói szőlőjét, mi a gyümölcsészettel is kedvvel foglalkozót nagy elismeréssel töltötte el, honnan mikor haza jöttünk egész részletesen beszélte el mit látott ott. A 14 napot — az idő is kedvezett — az egyes kiválóbb helyek megnézésével töltvén el, a legjobb remények közt búcsúzott el tőlünk julius hó 17-én a viszontlátásra. Elment egyik kedves leányához Balaton-Földvárra, hogy ott is nehány napot töltve aug. 2-án, — mint mondá — fogjon ismét a fővárosban félbe hagyott munkájához. A gondviselés másként határozott! Már 20-án a legszomorubb hir jött villámszárnyakon hozzánk: Lintner Imre meghalt. Élnem tudtuk képzelni levert lelkűnkkel e gyászhir valóságát. Az edzett, erős férfiú hogy halt meg? Megtudtuk aztán, hogy alig érkezett B.-Földvárra, fürdeni ment a Balatonba, s ott szivszélhü- dés érte. Hát azt itt is láttuk, hogy a sokat járt turista férfiú keveset tartott a legerősebb emberrel is megbirkózó viszontagsággal, nem félt se naptól, se széltől, se vihartól. Egy nap p. o. nem tűrhetve rétjén az elhanyagoltságot, egész nap fedetlen fővel dolgozott, tisztogatta a nagy hőségben a fákat. A 60-ik évben elhunyt férfiúban sokat vesztett az emberi társadalom. Sokat vesztettek azok a társulatok, melyekben tevékeny intéző volt. Sokat vesztettünk mi. Nagyon sokat e vá- ros. v_v úttörője volt e város felvirágoztatására irányzott mozgalomnak. A széles körben tisztet, a mely csak ezután lett volna reád nézve boldogító, virágos, illatos, amint azt a te szegény szived magának elképzelte, megálmodta! ? Kételkedni kezdek, — de nem! szivem hite egy más világra utal és azt súgja, hogy bízzak egy másik életben, ahol az itteni szenvedést, fájdalmat, kint, a végnélküli öröm kárpótolni fogja. Nem gondoltam eddig e fagyasztó szóra: Memento móri! de most mintha lelkemet rázná meg és beégetődne a szivembe, Memento móri! — te vagy örök pointeje az ember tragédiájának, annak a fenséges tragédiának, a melynek neve : az élet, s melynek örökké küzdő hőse az ember; annak a tragédiának, melynek hőse csak küzd, de folyton elbukik, elbukik itt hagyva a jövőt minden bizonytalanságával, rózsás reményivel. De megvigasztal engem az a ragyogó sugár, a mely biztatóan keresztül ragyog a sir hideg, örök, mély éjjelén: az újjászületés, a feltámadás! Feltámadunk és újjászületünk, e szókkal búcsúzom tőled kedves Józsikám, mig a kipergö könny fátyolt borit szemeimre. * Mesét mondok. Ott termett napkeleten, a hol a ragyogó káprázat fon be mindent aranyos szálaival s hol dusabban pompázik a virág s a madár dala sokkal zengőbb, édesebb, a hol csupa ragyogás, csupa virágillat az aranyos napsugárban felolvasztott kék ég. De mégsem mese ez, hanem való s ez a legszomorubb benne. Valakinek ócskának is látszhatik ez a történet, de ez csak olyan ócska, a milyen ócska maga a szív romantikája is, de hát csak nem akar kimenni a divatból a szerelem. Tavasz volt. A tavaszt hirdette futó felhőkkel kergetödzö kék ég, a kék ibolyák, a kék- szemü leányok és asszonyok könnyű kabátkái, no meg a melegebb vérü urak változatos szinü überczihái. — De szép, de ragyogó évszak is vagy te tavasz! A költészet, amit az igaz szerelemről éreztek a szivek, az ibolyák illatánál rajongó lelkek mi édes mámort összeálmodtak, a tavasz virágokat fakasztó arany sugarai, a szabadságról szóló csodás regék, melyek a folyók szeszélyes vizét felszabadítják jeges koporsója alól, az eszmék, melyek a tettel karonfogva annyiszor darabokra zúzták a zsarnokság bilincseit, — óh tavasz, ezek mind bűvös zománczként ragyognak a te neveden, ezek mind, történetét, édesen fájó és fájón édes történetét adják a te napsugárban, virágillatban fürdő napjaidnak. Akkor is olyan kedves, derűs nap volt, a milyen csak egy igazi tavaszi nap lehet. A tündökletes verőfény kápráztatta az ember szemét, valami boldogító érzés fogta el az ábrándozó szivet a tiszta kék ég és a sötét ugarból élénkzölden végig nyújtózkodó őszi vetés láttára. Mintha millió orgonasipból verődött volna össze a halk zsongás, mint egy nemsokára kitörni készülő hatalmas énekkar első akkordjai. Ott állottak egymás mellett félig elfedve az ablak fehér függönye által. A fiú szép szőke, mosolygó szemű gyerek volt, tele erővel, az élet küzdelmeivel szembeszállani kész energiával, finom metszésű ajkai pirosak voltak a vértől, a hevülö ifjúi vértől. Szelíd, szivjóságtól tündöklő arczán egy me- lancholikus vonás volt, a korai bánat jele. A lánynak szép karcsú termete volt, mely gyöngéd és mégis erős, mint azok a kis. bronzszobrocskák, amiken annyira megcsodáljuk az egyes részek leheletszerű összhangját. Hamvas, őszibaraczk szinü, bársonypuha ar- czocskájának barna zoruánczán áttört friss fiatal vérének egészséges pírja, magas, domború homloka merész lélek külső burkának látszott, ragyogó, barna szemének szelíd, titokzatos csilloszegény Józsi sohasem szeretted azt a büszke, hi- valgó virágot, a te virágod az ibolya volt, a szerény, egyszerű, tiszta illatú ibolya, amely legjobban illett a te szépségedhez, jóságodhoz, szerénységedhez. Óh hányszor beszélgettünk kis szobádban a jövőről, milyen boldogságot találtunk a reménykedésben, hány és milyen ábrándos terveket szőttünk, kiszíneztük a jövőt ideális, rajongó szivünk meleg, ragyogó, bájos színeivel és most, mikor már valóra vált volna a remény, mikor a sors annyi csapása között elérted volna azt, a mi után remegő szived vágyva vágyott, el kellett menned arra a hosszú útra, a mely benyulik az örökkévalóságba ..... Úgy szeretnék hallani valami mesét, melyben megtalálnám a feledést, a tetszhalottszerii álomba zsibbadást, hogy ne érezzem azt a fájó, izzó kint, a melyet a te halálod baráti szivemnek okozott. Ügy remegek és mégis annyira óhajtom, a reád való visszaemlékezést. Minduntalan feltűnik az emlékezés fényes világításában szép, piros, mosolygó arczod, hallom halk, suttogó szavaidat, a melyekkel nekem mesét mondtál a boldogságról, érzem szemeidnek tüzét, a melyet nagygyá, ragyogóvá tett a boldogsággal teli jövő reménye ......... De te elmentél oda, ahol nem fogsz hallani éneklő madárt, nem fogod érezni a tündérszép virágok illatát és az a dal, az a sóvár, epesztő dal, mely szivedben volt, nem fog ajkadon többé szavakat találni. De nem átkozom a sorsot, mely kegyetlenül megrabolta ifjúságodat, széjjeltépte reményeid tündérfátyolát és romba dönté szép álmaid fellegvárait, hanem Te hozzád fordulok Mindenható és csendes álmot, örök tavaszt esengek Józsinak. Könnyes szemeimmel a semmiségbe nézek és gondolkozom, megakarván fejteni a rejtélyt, a titkot, hogy miért kellett itt hagynod az éle-
