Felsőbányai Hírlap, 1896 (1. évfolyam, 11-20. szám)
1896-11-22 / 18. szám
I_ évfolyam. IS. szám. 1896. november S2. FELSŐBÁNYÁI HÍRLAP FELSŐBÁNYA VÁROS ÉRDEKEIT FELÖLELŐ TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. Szerkesztőség: Felsőbányán. Kiadóhivatal Nánásy István könyvnyomdájában Nagybányán. MEGJELENIK MINDEN MÁSODIK VASARNAP ========*1 Előfizetési ára: Egész évre 2 írt. — Fél évre i frt. — Egyes számok io krért kaphatók. Hirdetések olcsó árak mellett közöltéinek. Kéziratok a szerkesztőhöz, előfizetések és hirdetések a kiadóhivatalba intézendők. Nyilttér soronkint io kr. Kapuzárás után. Soha nemzet oly nemesen lélekemelő, sőt mondhatni: büszke önérzettel nem tekintett bevégzett alkotására, mint az ezeréves fennállását ünneplő magyar nemzet, midőn a felséges királyi szó megnyitotta kapuit annak a meseszerü tündérországnak, mely élőképe ezeréves küzdelmeinknek, minden szándékolt eltiprás fölött győzedelmeskedő kitartásunknak, s minden vonalon bámulatot keltő kulturális haladásunknak. Azóta félesztendön keresztül válóságos zarándokhely volt az a száztornyu aranyos kupoláktól ragyogó város, a haza testéből alkotott test, nem hiányozva annak csodahatásához varázsereje sem. Akinek talán aggályai voltak nemzetünk jelenlegi létjogosultsága iránt, annak csak futópillantást kellett vetnie történelmi kiállításunk felhalmozott fejedelmi kincseket érő ereklyéire, melyek őseink dicsőségéről ékesszólóan regélnek s izmaiban mintegy duzzadni érezte az ujult erőt a lankadatlan kitartásra, a minden akadályt legyőző küzdelemre. S ha az aggódó honfiszivet kétely fogta el nemzetünk jövő sorsa iránt, elegendő volt egyetlen tekintet a jelenkor kolosszális, mondhatni sokban korunkat is felülmúló alkotásaira, hogy a kétség helyére megnyugvás szálljon aziránt, hogy a kard hatalmával biztosított első ezer évnek méltó párja leszen a kalapács, a toll, a véső, az ecset s a tudomány és művészet egyeb eszközeinek nemkevésbe ellenállhatlan hatalmával biztosítandó újabb ezerév. Ez alatt a félesztendö alatt az idegen nemzetek ajkai is az ezeréves magyar nemzet dicsőségéről zengedeztek. jóakaratu barátaink legnagyobb örömére s ami nekünk szintén elismerés, ellenségeink legnagyobb irigykedésére. Elzarándokoltak hozzánk seregestül távoli országok kiváló férfiai, élvezték világhírű magyar vendégszeretetünket, bámulták korszakos alkotásainkat s hírül vitték a világ minden tája felé, hogy Magyarország nemcsak a Hortobágyból áll, hanem például székes fővárosa világvárosi jelentőséggel bir, s a magyarok nemcsak csikósokból és gulyásokból állanak, — mint eddig hívek, — hanem a tudomány és művészet eddig elért zenitjén álló illustris férfiakkal büszkén dicsekedhetünk. Ezek valának kiállításunk megfizethet- len, örök becsű s hatásaiban egyelőre talán ki sem számítható eredményei kifelé, — most azenban, midőn a miniszteri búcsúzó szóra bezárultak a tündérország kapui, csak futólagos áttekintéssel is nézzünk utánna, hogy csodaszép kiállításunk meghozta-e a a kívánt eredményt befelé? Nehezünkre esik a súlyos ítéletet kimondanunk, s még ajkunkról is szeretnék visszaüzni a lesújtó szót, — de a szomorú tények, a már is jelentkező sajnos következmények felmentenek az elfogult önbirás- kodás vádjától s nekünk lenne örömünk legnagyobb, ha ez egyszer rossz próféták lennénk Bizony nem! Azt már bizonyítani is meddő fáradozás volna, hogy produkáló iparunk pang már évek óta. De az utolsó években az iparágak művelői mindent elkövettek, anyagi erejüket a lehetőkig megfeszítették, hitel- képességüket teljesen kimerítették, csak azért, hogy tönkn-jutásukat elodázhassák, alapjában megrongált egészségtelén üzleti állapotaikat prolongálhassák az ezredéves kiállítás megnyitásáig, mert egyedül ettől várták bajaik orvoslását, a mostoha idők által ütött sebek gyógyítását. Most ütött a leszámolás órája, s a haldoklókat elhagyta még a gyógyulás reményének éltető ereje is. Eddig csak reméltek, de most már annak is vége. Itt állunk a leg- szomorubb valóság előtt, s leplezetlenül ki kell mondanunk, hogy a kiállításként részletezett minden erkölcsi diadala mellett is nemcsak nem volt hasznára a kisiparnak és kereskedelemnek, — hanem határozottan kárára. Ezen sajnos körülmény fölött pedig nem lehet könnyedén átsiklani, mert éppen ezen keresetforrások képviselői képezik a nemzet testének egyik legagilisabb zömét. Ha valaki rászánta magát arra, hogy tevékenységével részt és helyet követelt magának a kiállítás keretében, akkor lehúzta annak még hetedik bőrét is maga a kiállítás, s valóban csak plátói értelembe jöhet most már ember-számba. Ha pedig iparának föllendülését a kiállítástól, illetve az ezzel kapcsolatosan remélt emberáradattól várta, akkor alaposan csalódott feltevésében, számításaiban. Az emberáradat, a valóságos népvándorlás, — szívesen konstatáljuk, — ha nem is a vérmes reménynek megfelelöleg, de mégis részben megvolt, sőt éppen ez a körülmény a Budapestre felránduló közönség szükségleteinek fedezését elvonta a vidéki kisipartól és kereskedelemtől, de korántsem a székes-fővárosi ipar- és kereskedelem javára, mert a következmények sajnos tanúsága szerint ezek is megrövidültek. M t«j§TARCZA.i!§í S kigyulad a lélek Szikrázó kehelytül. Kebelemben jajgat, sir a fájdalom Hazug kedvvel, mámorral elaltatom. De ne higyj a vig beszédnek! Ne higyj. Ne higyj a derűnek, Ha arezomra téved: A bánatos tél is Ölt tavaszi képet. Kebelemben halva fekszik a remény Csalfa sugár csillog sirja tetején. Lányka, ne higyj a derűnek! Még a könynek se higyj, Ha pillámra gördül; Ne tudd miből ered: Bánatból, örömbül ? Pohárt ide! hogy senki meg ne lássa, Ha fölfakad keservemnek folyása. Te úgy sem érted azt, leány! Csiky Kálmán. Ne higyj a mosolynak, Ajkamon ha látod: A bolygó tűz is ád Halovány világot. Rég letűnt bár a nap távol bérez megett Bíbor csókja festi még a felleget. Oh, ne higyj hát a mosolynak! Ne higyj beszédemnek, Benne ha kedv zendül, Gondolkozásunk hibái. (Dr. B. M.) Megemlítettük, hogy a legszokottabb társításaink, melyek az általában érvényesre vonatkoznak, olyan benyomásokon alapulnak, melyek kora gyermekségünk óta hatottak reánk. Ezen benyomások módja azonban függ az évszázadok, sőt évezredek előtt élő ivadékok alkotásaitól: azaz, e hagyományok játszák a legnagyobb szerepet a mi ízlésünkben. A görög művészet a márvány templomokon olyan motívumokat alkalmazott, melyek azon őskorból eredtek, midőn még a templomok fából készültek, sőt még ma is megmutathatjuk a márvány templomon, hogy mely alkatrészek pótolják a fagerendákat, melyeknek a rostjai látszottak és melyek pótolják azokat, melyeknek keresztmetszetei tűntek elő. Ha a görögök ettől eltértek volna, alkotásaik bizonynyal nem tetszettek volna a maguk korukban. A Semper-féle értelmezés szerint stiltalan lett volna. Mi is hasonló helyzetben vagyunk. A díszítményt motívumok egész serege, melyeket művészi jelképeknek tekintünk, hasonló, százados hagyományokon alapulnak. Még ma is alkalmazzuk az ak- roteriont házainkon. Még ma is ez az általános. Annak a ténynek, hogy ma már nincs rá szükségünk, nincs hatása esztitikai érzékünkre. Akármennyire meglegyünk is győződve arról, hogy tisztán antro- porphizmus, midőn az Istent emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel, Rafael, Michelangello Istenalakjai mégis elbűvölnek bennünket, mert a magasztosság, a felséges erő és hatalom, a szenvedély nélküliség, az igazságosság, a szigorúság és jóság egyesülése és leginkább minden aljas iránti érzéktelenség, olyan tulajdonságok, melyek lelkűnkben ilyen hatalmas agg alakokkal társulnak. Midőn a művészet ez alakokat teremtették, azért teremtettek oly nagyot, mert általuk a szemlélőben ilyen társulásokat bírnak felidézni, akár ismeretlennek és szemlélhetetlennek képzelte az
