Felsőbányai Hírlap, 1896 (1. évfolyam, 11-20. szám)
1896-11-08 / 17. szám
I_ évfolyam. T7- szám. 1800. november 8. FELSŐBÁNYÁI HÍRLAP FELSŐBÁNYA VÁROS ÉRDEKEIT FELÖLELŐ TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. Szerkesztőség: Felsőbányán. Kiadóhivatal Nánásy István könyvnyomdájában Nagybányán. MEGJELENIK MINDEN MÁSODIK VASÁRNAP Előfizetési ára: Egész évre 2 frt. — Fél évre I frt. — Egyes számok io krért kaphatók. Hirdetések olcsó árak mellett közöltéinek. Kéziraiok a szerkesztőhöz, előfizetősek és hirdetések a kiadóhivatalba intézendők. Nyilttér soronkint io kr. Felsőbánya város gazdasági viszonyai a múltban és jelenben. Nem czélunk itt Felsőbánya múltját és jelenét megírni, csak főbb pontokban kör- vonalozni akarjuk annak gazdasági viszonyait s összehasonlítást tenni a múlt és jelen között. Nézzük a múltban milyen volt a gazdasági viszony s mi oka volt annak, hogy az aránylag csekélynek tetsző jövedelemmel a népnek anyagi helyzete a jelennél sokkal rendezettebben volt fenntartható. A város népének zömét a bányásznép képezte, ki nehéz munkával bár; de szép keresetre tett szert. Ipara ugyszólva csak helyi volt, az ország más megyéibe vitelre egyedül az agyagipar szolgált. A többi iparág ugyszólva a helyi érdeket szolgálta. Kereskedelme szintén olyan volt, mely már a helyi viszonyoknál fogva ki nem, csak beszállított. Kis igények s szép jövedelem módossá, tehetőssé tette minde- niket. A maga szerénységében ur volt a bányász, ur az iparos, kereskedő, fuvaros, szóval bárki; kiben az életnek legcsekélyebb szikrája volt. Jólét honolt minden szerényebb hajlékban. Megelégedett volt a gunyhó lakója, barátságos annak háznépe. Hol az anyagi gondok ólom súlyként nem nehezednek a családfő vállaira, ott a család nyugodt, s annak minden egyes tagján a lelki nyugalom is; vidám hangulatban tükröződik vissza. Az ily családban, — rnég ha annál nagyobb mérvben dühöng is az anarchizmus, szocziálizmus — normális rendet semmiféle szocziáliztikus eszme fel nem forgatja. A régibb időkre visszamenve: ily kellemes viszonyok között élt kis városkánk népe, szerény jövedelme és nem nagy igénye alkalmas volt arra, hogy a nélkülözéseket nem ismertette meg vele. Gyarapodott is minden egyes lakosa. Csaknem mindeniknek meg volt a saját tűzhelye. Rangjához méltóan birt ruházkodni és adakozóbb volt a jótékony czélokra. Mindezt a bányagazdaságnak köszönhette. Temérdek kincs volt elrejtve, kő közzé ékelve a föld gyomrában s e kincs létalapját képezte az egész népségnek. Igen ám de senkinek eszébe nem jutott, hogy a »bányagazdaság« szó szoros értelmében véve nem is gazdaság, hanem megrablása a szabad természet élettelen országának. Kamara, mely egyszer megtöltetett s azóta folyton ürittetik, — s egyszer majd megszűnik. Mint minden foglalkozás; úgy a bányászat is magához idomítja a munkát. Kiadás nélkül való foglalkozás, melyen az ész talán máról holnapra sem gondolkozik. Ily foglalkozás volt a bányászat is. Sosem gondoltak arra; vájjon mi fog történni akkor, ha majd az anyatermészet megtagadja a szolgálatot, vagyis ha a nemes érez egyszer kiapad. Ily körülmények között mit tett a bányász és a vele rokon természetű és összefüggésben levő munkásnép. Hogy még jobban kihasználja a helyzetet, habár hány férfitagja volt is családjának, azt mind bányászszá fogta be. Gazdasága más nem lévén, családjának női tagjai a legegyszerűbb házi dolgokon kívül semmihez sem értettek, sőt mert férjük keresete elég volt a megelégedettséghez, tehát más foglalkozás iránt biz nem is törték magokat s igy lassan oly néppé alakult, ki más foglalkozáshoz, mint a bányászat nem ért, sőt nem is szeret azzal foglalkozni. Régen s alig pár évtizeddel élőbb is még az elet terhei sokkal könynyebbek voltak. Kicsi volt az igény minden oldalon, minek természetes következménye — épp úgy, mint a túltermelésnek — az olcsóság. A bányásznép fizetése esélyeknek kitéve nem volt, az szilárdon tartotta magát mig az iparos, mezei-gazda és a többi ezekhez alkalmazkodott. Az egyszerűség annyira körül volt határolva, hogy a tizenkilenczedik század elején 2—3 bankó frtért egy pár férfi csizmát lehetett venni, 30—40 kros papirbé- lésü szörkalapot viseltek, 6—8 frtból kiállott egy szőr ruha olyan, melyet 4—6 évig is hordhattak. Zsebórának csak ritka zsebben volt helye s luxus czikkeket a nép nem ismert. A nénikék szintén mintaképei voltak a szolid egyszerűségnek. Bútorzatok egyszerű, olcsó; de Ízléses volt. Nem is szenvedtek hiányt, de nem is törekedtek akarattal vagyon szerz ésre. Megelégedtek ha a ziman- kós téli időben ablakukon kipillantva a didergő utast látván, igy kiálthattak fel: »Istenem! be jó akinek hajléka van!« Jött azután egy kór, mely a népet szerénységéből lassanként kezdette kivetköz- tetni. Nóttön-nőttek az igények. A bányásznép kezdett ambicziozus lenni, azonban az ambiczió nem a megélhetés fokozásának irányába fejlődött, hanem bizonyos urhat- námság jelleget öltött, vele sodorván a munkás bányásznép zömét is. Lassanként igényesebbek lettek. Lomtárba kerültek az ócskaságok, szaporodtak a kiadások s egyszer csak átalakult az egész társadalom. Az apró boltocskákat fényesebb üzletek, a dolgosságot uraskodás, az egyszerűséget hóbortos fennhéjázás váltotta fel, melyhez először is, másodszor is és harmadszor is pénz és pénz kellett. A Felsőbányán. Múltam sivatagján Kis zöldelő oáz! Emlékezetem száll A távolból hozzád. Mintha most is látnám A »foncza« világát; S a »verkes« mint járja Jókedvűen tánczát. »A felsői lányok Hejli beh jók!« — így mondja Példaszó s az ifjú, Kinek nincsen gondja. Munkában van a »stomp,« Csörgedez a patak, Látok csillámlani Ezüstöt s aranyat. Hejh de rég volt mindez Szemem előtt, régen! . . . Akkor tündöklő nap Ragyogott az égen. Plajnal bíborának Nem volt esti árnya; Fent, magasban repült A képzelet szárnya. Csendes víznek tükrén Szállt a sajka vígan; Lelkünk nem fuldokolt Élet gondjaiban. Zöld levél elhervadt, Vihar rázza a fát; Kopár mezőn a szem Virágot nem lát. Remény foszlányokba Burkoltan a vándor Alkonyhoz közeleg — A czéltól bár távol. — Küzdelem vihartól Tépve, megszakgadva, Vig dalt nem énekel Búsongónak ajka. Beteg testben lelkem Elborul . . . De még sem ... Legyen áldva Isten! Csüggedni ok nincsen. Gyermekimben élek, Ifjú vagyok újra; Virággal behintve Életemnek útja. Húsz évvel öregebb Vagyok ugyan már ma, S nagyon is megviselt Az életnek járma. Ám de tündöklő nap Fénylik még az égen. . . Boldog vagyok most is, Miként hajdan, régen . . . Dombi Lajos.
