Felső-Szabolcs, 1924 (5. évfolyam, 2-43. szám)
1924-05-22 / 21. szám
/ FELSŐ-SZAE *0 o tu^y C? Dabroczen. ELŐFIZETÉSI ÄR: jegyed évre . . . 28.000 koron« Egyes szám . . . 2000 korona ttiujeienlk minden csütörtökön TÁRSADALMI HETILAP Felelős szerkesztő: dr. KASTALY LÁSZLÓ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIV.: Kisvárda, Szt László-utca 28 cncn Telefonszám 55 enen V. évfolyam Kisvárda :: Csütörtök, 1924 május 22 21. szám Napjainkban a bizakodókat is elfogja a kétség, hogy vájjon sikerül-e a világháború és annak következményei által eltorzított emberi lelkeket a feltámadásunkhoz szükséges áldozatkészségre, önfegyelemre és hasznos munkára szoktatni s tudjuk-e gazdasági és erkölcsi erőforrásunkat, a múltban elhanyagolt falut egészségügyének javítása, a termelés fokozása és szövetkezés által nagyobb erőkifejtésre alkalmassá tenni. Hiszen néhány biztató jelenségtől eltekintve, közönyt, széthúzást s a kultúra hanyatlását látjuk legtöbb helyen. Egyik faluban lelkes vezető buzgólkodik, de nem követi a félrevezetett lakosság, máshol haladni akarna a nép, de nincs avatott irányítója. Szerencsénkre még akadnak önzetlen emberek a falun, akik szívesen fáradnak, áldoznak környezetük emelése érdekében, de kezükből többnyire hiányzik az alkalmas vezérfonal és az iránytű, melyhez a megváltozott viszonyok között igazodnának. Mások munkásságáról mitsem tudva, azok tapasztalásaiból nem okulva, csak próbálkoznak s ha ha a községük viszonyainak meg nem felelő vállalkozás vagy módszer miatt csalódnak, végleg ott hagyják a közéleti munkát s a népet is, mely azután a leikéhez hozzáférni tudó izgatok hatalmába kerül. Elszomorító jelenségek mutatkoznak községünkben is, melyek mélyen bele világítanak a tévtanok és lelketlen izgatok által félrevezetett nép lelki világába. Milyen emberek azok, akik saját vallásuk, papjok ellen támadnak. Kétségbe kellene esnünk, ha nem tudnánk, hogy ezek a jelenségek a háború utáni idők elszigetelt maradványai, melyeket erélyes kézzel kelj csirájában elfolytani. N. S. Locsolni ! Ha Kisvárda utcáit locsolnák, még volna valami különbség Kutya-Bagos és Kisvárda között. De igy nincs: az adót ott is szedik és nem locsolnak ott sem. Megdöbbenve állunk a községháza előtt és végig nézünk a főutcán, mikor szeles időben, vagy sttrü kocsi járás idején (egyik eset mindennapi) a szennyes utcapor átláthatatlan tömegben csapódik em- v berhez, állathoz és mintha dézsából öntenék, úgy súrolja végig az ablakokat utcahosszat. És a kisvárdai ember ezzel a piszokkal a tüdövéS7 és más betegségek milliónyi bacillusát nem szívja, hanem literszámra nyeli magába ! Jaj azoknak, akiknek gyöngt tüdejük van és nem mehetnek a Tátrába nyáron és százszor jaj annak a gyermek-generációnak, amelynek zsenge szervezetével csecsemő korától kell ehhez az átmoszférához hozzá idomulnia. Van-é ezen segíteni mód? Én azt hiszem, kedves Elöljáróság, nem kellene csak két ló és egy kis invenció, akarat, energia és érzék s az a bizonyos providencia, a mi ősidőktől minden fajta elöljáróságnak kutya kötelessége — mert öntöző kocsi (3 'Jelső-Szabolcs tárcája. Vármegye. i. A főszolgabíró sajnálta a lovait. Szép kövér tarka állat volt s grófi istállóból kerültek s olyan feneketlen nagy sárban amilyen a Kerencsre vezető utón marasztalta az utast, nehezen is ment volna el. Így aztán Pipa Miska állt elő két madárhusu, világos pej lovával „forspontra“. A lóból nem sok jó látszott ki, a szekérből még kevesebb, a kukorica szárból kötött ülés bizony nem valami hívogató volt s merev voltán csupán a hajdú által a hátulsó ülésre terített huszárpokróc enyhített valamit. A szolgabiró gyorsan elhelyezkedett az ülésen s rókaszőrmés bekecsét gondosan begom- bölta, mert a novemberi köd s nedves levegő bement a legbelsőbb ruha résein is. Pipa Mihály végig húzta somfa nyelű ostorát a nyerges belső oldalán és el indultak. Rázott.a rossz kövezet, ugrált a rozoga szekér, csörgött rajta minden vasalás, de a szolgabiró már jóízűen bóbiskolt. Zergeszakállas zöld kalapjának hegyével hol egyenes, hol görbe vonalakat rajzolt bele az őszi homályba. Pipa Mihály csakhamar letért az útról s neki egyenesen torony irányt a célnek: Kerencsre jegyzőt akasztani. Nagy bűne volt a jegyzőnek, nem küldte be határidőre a IV, oszt. adókivetést, nem küldte be negyedikéig az orvosnak a kimutatást, sőt a statisztikai hivatalhoz két nappal később ment fel a tüz- kárjelentés no meg a kerencsi utón sem lehetett járni. A főbíró szigorú ember nem ismert tréfát. „A I erencsi jegyzőt függeszd fel irgalom nélkül“ ennyi utasítást kapott a szekéren haladó szolgabiró. Pipa Mihály nagy ügyessége folytán azonban a réten, szántáson, csutkaföldön, csatornán, határárkon úgy eljutó!!ak Kerencsre, hogy jóformán sarat sem láttak, sőt az ő ügyessége folytán a „zsombékos“-hoz jutván az óvatosan felébresztett szolgabiró hirtelen kapással egy rókát is ártalmatlanná tett a kerülőház szárnyas lira nézve. Jókedve támadt s úgy magála dudorázta, ha nem is a hangján, a nótáját: „Écaka font nappal mosott, jaj de keservesen tartott.“ Nem is vette észre mikor egy a földekre járó kerten át egyszeriben a faluháza udvarán termett. Vagy két gj érmék játszott az udvaron, a legidősebb sem volt 12 éven felül; az ablakból egy sápadt asszony vigyázott rájuk, a jegyzőné. A vizsgálat eredménye elvolt döntve, a jegyző dorgálást kapott. Mikor este beszámolt a főbírónak a referens, kikapott. — Megmondtam, hogy függeszd fel. Megkövetelem, hogy rendelkezésem mindenki tartsa be. A szolgabiró ismerte már főnökét, nem szólt semmit, csak gondolt. Midőn hazafelé tnci.tek a hivatalból behívja egy teára. Aztán összeverődött a szokásos kis társaság: a kórházi főorvos, a vizsgálóbíró, Bandi bácsi és mások. A kedélyes tarokkparti, a „hárslevelü“-bora, a friss kolbász illata csakhamar megvette a sziveket. Mikor aztán a szép szőke szolga- biróné a zongorán eljátszotta szépen, simán, érzéssel mindenkinek a nótáját, a hangulat végleg „kialakult“. A szív ellágyul ilyenkor . . . — Te Pista, kérdezte minden előzmény nélkül a főbiró a szolgabiráját, hát csakugyan olyan sok gyermeke van annak a jegyzőnek ? — Biz annyi. Hej nehéz dolog lehet azt eltartani. Aztán az a beteges asszony, hálni jár bele a lélek, olyan mint a . . . — Na ne lamentálj. Holnap majd átnézem az iratokat. — Ha parancsolod éppen — véletlenül — nálam vannak s már oda is nyújtotta a jó előre elkészített dorgáló véghatározatot s főnöke háta megett állva, balkezével feje jobb oldalát vakargatva, leste a történendőket. Denikve, dörmögve bár, de a dorgáló határozat aláíratott . . . S a jegyző gyermekek álmodhattak uj cipőről, uj ruháról . . , A szolgabiró szobáján pedig e pillanatban átsuhant valami csend, amit nem értett meg más, csak a szigorú főbiró, meg a csupasziv szolgabiró. Aztán csendült a pohár, szépen, halkan szállt a nóta. Árok árok de mély árok .. . Régen volt. Az egyiket a szigorú főbírót rég magához rendelte az ur, a jószivü szolgabiró alispán valahol és nem egyszer érzi sok szegény ember szivének melegét .... Antik,
