Felső-Szabolcs, 1923 (4. évfolyam, 27-48. szám)
1923-10-25 / 43. szám
\ Kisvár da, 1923. legjelMli csiit őrtökön. Előfizetési árc Negyedév 3000 K Egy szám 300 K. 1P. évfolyam, 43. szám. • 923.CiKL.2 6. Csütörtök, október 25. Felelős szerkesztő: Or. KASTALV LÁSZLÓ Szerkesztőség és kiadóhivatal: KISVARDA Szt. László utcza 28, Telefon szám 55. Kéziratokat nem adunk vissza Társadalmi hetilap. A. Kisvardai Alt. ipartestiilet hivatalos lapja « 5EZ3HS tzm Levente egyesültet van alakulóban Kisvárdán. Ez az egyesület magához ölel minden 14-22 éves ifjút, s neveli lelkét magyar nemzeti irányban, s edzi testét egészséges játékkal, a sport minden nemével, ügyessé tesz, fejleszt, férfivé nevel. Van-é erre szükség ma, midőn ezer a gond, s a megélhetés oly nehéz? Van. Nagy, égető szükség! Számtalanszor halljuk az életben, társaságban, sőt politikai előkelőségek szájából a nagy nyilvánosság előtt tett nyilatkozataik alkalmával, hogy az ország helyzete sötét, kétségbeejtő, reménytelen. Ez a beszéd az ingadozók lelki állapotát végleg lesújtja, a bizakodókat pedig megingatja hitében. A társadalom, a magyar ifjúság, sőt Írógárdának egy nagy tábora elszokott a hazafias hangtól; valami szokatlan, ellenségeink agyában született lemondásban vergődik, s narkotikumot keres kártya asztalnál, tánctermek fülledt, buja légkörében, tőzsdén, büntanyákon. A katholikus nagygyűlésen a pápa követe felénk dörgi ugyan amit mi talán már el is felejtettünk, hogy nem, nem, soha. Idegen, vezető nagy államok véleménye szerint faji erényünk és egyéniségünk erős, mely az élethez feltétlenül jogot ad, s mi mégis csendes letargiában sínylődve odadobjuk magunkat sorsunknak. Hát nem halljátok már a Kormányzónak érces, férfias bizalommal teljes szavát sem, hát nem olvassátok Bethlen grófnak páratlan energiával folytatott munkásságát ? Hát miért nem bíztok legalább nagyjaitokban, ha már magatok ener- váltak vagytok? Ne várjátok az idegen segítséget. „Senki a magyart meg nem védheti, s az elpusztulástól meg nem mentheti sikeresebben, mint maga a nemzet“. „Bűnhődő nemzetet csak saját erénye válthatják meg.“' Két mondás, melyek századokkal ezeiőtt, Zrínyi Miklós ajkáról szálltak el, s ma is itt röpködnek fejünk felett. A „Levente“ egyesület tagjaira országszerte nagy, dicső, feladat vár. Egy táborban, minden elkülönítő sorompó nélkül, egybeforrni a magyar hazaszeretet szent nevében. Uj, felfrissített erényekkel, erkölcsökkel megedződött lélekkel felvenni a harcot. Helyrehozni amit ez a nemzedék elfecsérelt. Folytatni ott, hol. a sötétármány és gonosz törekvés az apák kezébői a fegyvert kiütötte. Leventék ! Magyar becsületesség, összetartás, kimélyitett nemzeti öntudat, s ezeken át összekapcsolódó fegyelem legyen zászlótokra Írva. Előre! K. Földbérletet a kisembereknek, Az utóbbi időben szomorúan tapasztaljuk, hogy a földbérletek leginkább közép, avagy nagybérlők kezébe kerülnek Megengedjük, hogy a földtulajdonos igy sokkal kényelmesebb helyzetbe jut, mert a bérösszeg elszámolását cs; k egy bérlővel kel! végezni. De kérdjük, vájjon ez a magán kényelem szeretet indokolt-e a mai nehéz megélhetési viszonyok között, össz - egyeztethető e irányával? A mai nyomoságos viszonyok és elviselhetetlen létfeltételek miatt mindig és mindenütt a vesztett háborút állítjuk oda okul. igen, magunk is azon az állásponton vagyunk, hogy a háború előidézője, közvetlen okozója a mai áldatlan időknek. A háborút 1918. évi október végén befejeztük, azóta életviszonyaink egy cseppet sem javultak, a megélhetési lehetőségek rosszabbodtak és pedig azért, mert a háború nyersessége, lelketlensége kiölte úgyszólván az embertársak szivéből a neme. sebh érzelmeket, hidegekké váltak a szivek a szegénység iránt. Íme, ily lelki és érzelmi káros átváltozásnak szimptomáit, jelenségeit véljük abban látni, hogy az eddig 3-5 holdas parcellákban bérbeadott volt birtokokat a tu(3 ^első-Szabolcs tárcája. Régen. Nehogy azt gondolja valaki, hogy ré- gente nem volt, aki a rendre felügyeljen, aki álmainkat őrizze. Régi időben más világjárásban esett meg e a kis történet. Akkor, mikor még négy bakter, 60 centiméter hosszú oldalfegyverrel, s soha einem sülő nehéz kiselejtezett puskával ment a falut kerülni. Az ehez elhangzó vezényszó ez volt: Kettő menjen jobbra, kettő menjen balra, én a Cserebogárban leszek ha valami baj vön". Abban az időben esett meg, mikor a „városi" magisztrátus halra éhezett, s ravaszul kieszelték, hogy a törvény elrendeli, miszerint hogy a piacra kerülő halnak milyen hosszúnak kell lennie, igy védvén az apró, kis halak forgalomba hozatalát. „A mértéken aluli halacskák elkobzandók“. Hát nem kellett ehez nagy ész, hanem egy centiméteres mérő szalag, meg egy fűzfa kosár teljesen megtette a szolgálatot. Ment a biztos, a szekereken lévő ha- i lakat felmérte, amelyik jóképű, kívánatos, kisebb fajta, nem szálkás hal volt, az bizony feltétlenül „mértéken alul“ volt, tehát elkobzandó. A halacskák aztán „megsemmisítés céljából* elkerültek a „Felhágóba“, ahol szakértő kezek ízletes vacsorát készítettek belőle. Csúszott erre a jó ( nyiribor, gyorsan telt a hosszú éjszaka, s a magisztrátus „ülésén“ sok pohárköszöntő hangzott ei a leleményes rendőrségre. Egy ilyen bűnjel elkobzás szülte hal vacsorára volt hivatalos Pista bácsi az első kisvárdai K«r. közjegyző. Egy egészen különös természetű, öreg bácsi. Állandóan magyar ruhában járt, fényes csizmájára mindig büszke volt. Feje a sünhöz tette hasonlóvá: arcszine rózsasz/n, orra lilás elvastagodó úgynevezett krumpli orr. Hiva, falát pontosan, de lassan töltötte be; egy név aláírás hitelesítése egy óráig tartott, a pecsét rányomása külön egy negyedóra. Jóízű kiszólásai, erős adomái, vonzalma az alkohol minden fajtájához, özvegyi ájlapota mintegy rákényszeritették, hogy kizárólag férfi társaságot kedvelje, sőt a női társaságnak egyenesen réme volt. Oda haza I azonban csinos házvezetőnő gondozta, s ellátta mindennel az öreget, amire éppen kedve szottyant. Csak természetes" dolog, hogy egy ilyen „elkobzott hal megsemmisütő vacsorán“ szívesen vett részt az öreg Pista bácsi. s bizony virradt már mikor a jól e* és feltöltéssel járó éjszaka után a fagyókás novemberi reggel haza felé tötyögött. A piac kellő közepén egyensúlyt vesztve az öreg négykéziábra állt, s ebből a helyzetből felállnia nem sikerült, dehát a magisztrátus egyik derék tagja hirtelen ott termett, hogy felsegítse mulató cimboráját; a fagyóka azonban csak síkos volt az ő csizmája alatt is, s bizony mellé telepedett Pista bátyánknak, s ott szuszogtak, tanakodtak, nevettek, mig a rendőrség (a két bakter) meg nem jelent a közel fekvő városháza kapujában, s ott látván főbiráját és Pista bácsit felfelétörekvö, de mindig csak a négykéziábra állásig jutó helyzetben — mint ahogy ők mondták „legelni“ fel - segítették őket a Reizman Imre fiákeres kocsijára. Bántotta Pista bácsit ez a „legelés", s kotpor hangulatba nyitott be a házveze- töjének hálószobájába. Sötét volt. Csak a
