Felső-Szabolcs, 1920 (1. évfolyam, 1-11. szám)

1920-05-06 / 1. szám

T. évfolyam, 1. szám. Csütörtök, május 6 Megjelenik: csütörtökön és vasárnap. Előfizetési ár: Negyedévre 36 K, Egyes szám 1 K 50 f. Szépirodalmi, társadalmi és közgazdasági hetilap. Felelős szerkesztő: BORBÁS GÉZA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: KISVÁRDA, Somogyi-utca 1. Mi a célunk? Hogy erre a kérdésre feleletet adhas­sunk, előbb e három szempontot kell szem- ügyre vennünk: mi a mai helyzet, mi okozta azt és hogyan lehetne rajta segíteni? Mi a mai helyzet? Lesújtó jelen, két­ségbeejtő jövő, szégyenletes múlt. Országun­kat szétdarabolták, elrabolták erdeinket, bá­nyáinkat, gyárainkat, hogy minden ipari se­gédeszköz nélkül szűkölködve egyedül csak a földet turjuk mindennapi kenyerünkért. Földhöz ragadt koldusokká tettek s talán alig lesz rá módunk, hogy erőre kapva va­laha visszaszerezzük. Nemhogy fegyverünk nem lesz, de vasunk, szenünk, fánk híján még ásónkat, kapánkat is, amellyel majd elföldelnek, gyűlölt ellenségeinktől kell be­szereznünk s érte odaadnunk véres verejték­kel forgatott földünk arany kalászát cserébe azoknak, akik a Wilsoni-elvekkel arcpirulás nélkül hivalkodva hazánkat rablóhordák or­szágijává tették. Talán még a koporsónak való deszkát is tőlük kell vásárolni, hogy a leiki és testi gyötrődéstől halálra csigázott porhüvelyünket illendően eltemethessék. Az elszunnyadt, de még inkább erő­szakkal elfojtott nemzeti erő titáni energiá­val nyilatkozik meg mostani kormányzatunk és annak támogatója, vitéz nemzeti hadse­regünk minden tényén. Bocskai legendás kurucainak seregétől népesedett be hazánk földje, vaskézzel tartják kezükben az igaz­ságosztó pallost, mely a magyarok Istenének változhatatlan akaratából még Hadúr kard­jává is változik. Vajon lesz-e ez a kard olyan varázs-erejű, mint ezer év előtt?Vajon lesz-e acélos magyar kar, amely felemelje s szent, végső elszántságában halálos csapást mér­jen örökünket bitorló elleneinkre ? Országunk'megmaradt egyharmadrészén, e talpalatnyi földön élők is veszekednek egymással, mert máskép nem volnánk hűek nemzeti hagyományainkhoz. Ezenkívül közé­letünk tisztaságába annyira beleette magát a hosszas háborúban felburjanzotí métely, a pénzszerzés, hogy a mostani, nemzet szel­lemtől áthatott, vaskezü kormányzatunk is csak alig-alig tud neki gátat vetni. Mindenki lopott, csalt, zsarolt, hivatali hatalmával visszaélt, csempészett, árdrágitott, láncolt, aki nincs még eddig láncon. Arcátlanul ad- tak-vettek mindent, a női szeméremtől a férfi becsületig, az örökségkép kapott káposztás­kerttől édes hazánk vértől ázott területéig, en gros et en detail. Kiveszett a polgárok­ból a tisztességérzet, a kapzsiságig beléjük fojtotta becsületet. Nem volt előttük semmi szent, csak a pénz, ez a rettentő mammon; ennek imádásában mit bántak az ország züllését, esetleg teljes pusztulását! S minden néposztály a másikat okolva a romlásért, most farkasszemet néz egymás­sal. A lángban álló épületet nemhogy közös erővel oltanák, hanem azon veszekednek, ki vetett rá csóvát, sőt egyik-másik uj lángra gerjeszti a már elszunnyadó üszköket. Kétségbeejtő jövőnek alapja e sivár jelen, s ezt megelőzi előidézője, a szégyen­letes múlt. A világháború zivaratában nemzetünk hősiesen megállotta helyét, babérral koszo- ruzta a magyart fegyvert, hirvirággal övezte a magyar nevet, mostani ellenségeink a ma­gyar honvéd puszta nevének hallatára is fogvacogva bújtak meg. De hajh, mi volt a folytatása? Rendbontó, állampusztitó tévta- nqk bűnös apostolainak felültek még fegyel­mükről hires katonáink is, megkergiiltek a bolzsevizmus maszlágatól. Te hqs katona, te félisten, ki az ison- zói csaták pokoli égiháborujában rettenhet- len szívvel állottái helyeden, hozzád emelem sz svain! Hazaáruló szélhámosok, pénzzel hizlalt entente-bérencek maszlagos szavának hitelt adtál, eldobtad fegyveredet, később még talán tennenvéred ellen fordítottad. Nem ötlött-e eszedbe, mikor az elbizako- dástól pöffeszkedő „hódítódnak kalaplevétel­lel kellett hajbókolnod, mikor szeretett fe­leségedre, viruló hajadon leányodra mérte a huszonötöt a keletről pirkadő kultúra, mi­kor véres verejtékeddel szerzett vagyonkád­tól fosztott meg a ma ját „testvéredének csúfoló rablóhoiJa, mikor a bocskcros ár­mádia fegyvertelenekkel szemben vitézlő tag­jai elették ételedet, elitíák italodat, mikor saját hazádban dolgos két kezeddel emelt házadban megtűrt koldusként, nem, kivert kutyaként kelletett meglapulnod, — ismétlem, nem ötlöt-e ilyenkor eszedbe, hogy elbo- londitottak? Ide jutottál hát, te büszke ma­gyar honvéd! Jól megvédted honodat, az már igaz! Hát sohasem jutott eszedbe ilyenkor szégyelleni magyar voltadat ? Nem rettensz-e meg, ha fejedre olva­som, hogy e gyalázaton felül három millió derék magyarember átka ostromolja az eget, akiket te megtevélyedéseddel, később meg pártoskodásoddal cserben hagytál és kiszol­gáltattál ellenségeink kénye-kedvének. Nem érzel-e lelkifordulást, ha Kassát, Kolozsvárt, Pozsonyt vagy más nevet hallasz? Beismerem készséggel, hogy félreve­zetett lelkeddel csak eszköze voltál mások­nak, akiket bizonnyára ma már jobban is­mersz. de azért arcképüket bemutatom előt­ted, hátha uj vonásokat fedezel fel pénz­vágytól eltorzult ábrázatukon. A háború folyama alatt, mig te véred* hullásával védted hazádat, egyesek sokka1 hasznosabbnak találták életük kockáztatása helyett a más vagyonát tiltott utón megsze­rezni. Bűnt követtek el, mikor kivonták magukat a katonáskodás alól, nem védték azt a földet, amely nekik is kenyeret adott. Bűnt követtek el, mikor az addig becsüle­tes embereket a pénz csábjával megtántori- tották, hogy őket a katonáskodás alól fel­mentsék. Bűnt követtek el, mikor aztán itt­hon rávetették magukat a piszkos pénzszer­zésre, árdrág íottak, láncoltak, szédületes magasra felhajtották az árakat, nem törődve azzal, hogy mások éhesek, fáznak és ron­gyosak, csak nekik meglegyen a roppant drágaság mellett is anyagi eszközük a jó­élés biztosítására. S hozzá elég arcátlanok voltak kinevetni a szemükben jámbor halan­dót, akit magasabb célok is lelkesítettek, aki kész volt hazájának becsületét, nemze­tének fenmaradását nemcsak vérével, hanem lassú éhenhalással is munkálni. De még itt nincs vége a bünlajstrom- nak. A háború megszűnt, busás keresetüktől elestek, a drágaság maradt a régi. Valami újabb pénzszerzési forrás után kellett nézniök. Meg­csinálták a kommunizmust. Bankótól hízott zsebük újabb tömésén kívül el akarták te- rélni a figyelmet vele arról, hogy éhező né­pünk verejtékével, rongyos katonáink véré­vel öntözött vetés áldását kapzsi két ma­rokkal ők takarították be. Tartottak egy ki­csit a megtorlástól : hátha népünk ráeszmél az igazságra. A világháborúban elcsigázott testű és lelkű nemzetünk köztudatába bele­dobtak néhány bolonditó csalmatagot, a ke­zükön lévő sajtó verte hozzá a nagydobot, — s a tömeg fásultságában hitelt adott ne­kik. Lett felfordulás s újra garázdálkodhat­tak. Hozzájuk csatlakozott az éhező mun­kásság, meg az intellektuellek gyengébb lelkierejű része, hogy az általános rahlásban melynek kommunizmus nevet adtak, ők is kivegyék a maguk osztályát. De nem egyedül ezek az okok kész­tették őket a kommunizmus megcsinálására. Felvették annak judáspénzét országunk tes­tére áhítozó ellenségeinktől is. így kellett ennek lennie; a kommu­nizmus előtt Bratianu román miniszterelnök nem panaszkodott volna egyébként keser­vesen, hogy „kárpátokon-tuli testvéreinknek csak nagyon kis részét egyesitette az en­tente a régi királysággal; területgyarapo­dásra csak akkor számíthatunk, ha az en­tente Magyarország ellen valami akcióval megbíz.* Jól emlékszünk ezekre a szavakra mi erdélyiek, hisz kívülről megtanultuk, egymásnak suttogtuk, ezek alapján bizakodva a reményteljes jövőben. A francia ravaszság sugalta és az oláh aiattomosság gurította arany megindult Magyarország felé, hogy egyengessék az útját valami olyan felfordu­lásnak, amelyet az entente veszedelmesnek tart és amely a román akciót megokolttá teszi. Akadtak hazaáruló gazok, akik elvet­ték a bért, a busásan díjazott munkát vál­lalták és végre is hajtották, megcsinálták a kommunizmust. Végigrabolták erre ők az országunkat, azután meg a romá­nok, akik ebben faji rátermettségüknél és évszázados gyakorlatuknál fogva utólér- hetetlen tökéletességgel rendelkeznek. így azután a nagyétvágyú Románia az addig kapott négy egész és két fél vármegye he­lyett most már a.Tiszáig terjedő egész részt követelhette. Hogy ez a beállítás és leltevés feltét­lenül helyes, még az is mutatja, hogy a ro­mánok a kommunizmus letörésének cégére alatt jöttek s ezeknek az embereknek kellett

Next

/
Thumbnails
Contents