Felsőszabolcsi Hírlap, 1910 (23. évfolyam, 27-52. szám)
1910-08-21 / 34. szám
XXIII. évfolyam Kisvárda 1910, augusztus 21. 34. szám. ff Társadalmi és közgazdasági hetilap. Megjelenik hetei., wnt egyszer vasárnap. mi éí. A legelső, az országot a ke- 1 restséggel megismertető, a szent, ' az aposlo! magyar király halálának : évfordulóját ünnepeljük ismét. * Szerte az országban bognak a ha- 1 rangok s tömjénnel, mirrhával áldoznak halhatatlan emlékének. Ő volt az, ki a pogány ma- í gyarokat, a kalandozó, vándorló nomád keleti népet, a nyugodalmas, helyhez kötött s kultúrára alkalmas nemzetté avetta-. Mert ö vezette a magyarokat a keresztény- ' ség biztos, nyugodalmas várába, biztosítván igy népének az örök ; életet, a hatalmat, az uralmat a ; négy folyó és hármas bérc honában. A pogány valláson lévő ma I gyarok eleddig kaiandokban, apró- ; cseprő, de erejüket fogyasztó csa- < tározásokban lelték örömüket. A i biztos elmúlásnak, az időknek i előtte való kipusztulás sivár jővén- ; dőjének (ékintve elejébe. Mert hi- < ________________________ _ L »M wawwwMw mBammtaomm •mnsKaoammswaa ába való volt a múló dicsőség, a pillanatnyi sikerrel számos jelvénye és zsákmánya, a vég, a longo- bárdok, a kelták, a hunnok szomorú sorsa lett volna s a félelmetes magyar faj is épugy eltűnt volna a világ színpadáról, mint eltűntek ^mindazon hatalmas nemzetek, pillanatnyi siketekért, kalandos vágyuk kielégítéséért, feláldozták jö vőjüket s csakis a történelem lapjain találhatók meg fényes nyomaik, melyek kei a késő világoknak adták tudtára létezésüket s egyben elmúlásukat is. Nemzeti ünnepé, igazi, álérzett a*nem előirt nemzeti ünneppé avatta a magyar nemzet Szent István napját. E napon fclzarándo- kolnak az ország fővárosába, hogy megtekinthessék azt az ezer esztendő szent jobbot, melyet ünnepélyes körmenetben mutatnak ma a késő utódoknak, hogy lássák azt az erős | az idők folyamán megfeketedett, |de azért aranysugárzásu szent keI zet, mely olyan törvényeket s olyan intézkedéseket telt, melyek ez ország mind a mai napig való fen- maradását s remélhetőleg örök időkre való hatalmas fejlődését mozdították elő. Harangok zúgása, ájtatos zsolozsmák zengése, a tömjénnek hatalmas sugarakban való égfelé emelkedése jellemzi ez évfordulói, melynél szebb, melynél magasztosabb s jobban átérzetl ünnepnapja nincs is a magyarnak. Minden nemzetnek meg van a maga ünnepnapja, melyben valamelyes olyan napot tisztel meg, a mely nemzeti történetének nevezetes, sarkalatos fordulópontját alkotja, de egy nemzet sem mutathat vissza ily régi, ily fényes s jövendőjének kialakulására annyira fontos ünnepnapra, mint a minő nálunk Szent István királyunkra emlékeztető évforduló. Az évfordulók más nemzeteknél vérszagra emlékezteinek Vala- I_______________________________________ Fc lizaMcsi Hírlap eredeti tárcája. atri.-.-it LAi.m -.'Ji r-u taac:i:jja!Mp--r-——r—,r=— ,-------------------------------------------Il onka kacag. — Hahaha, hahaha ... — tör ki a hangos kacaj Ilonkából, s karcsú, szilfái termete minden izében remeg, amint üde, gyermeki hangja a legmagasabb régiókban skálázik, s előbb fortissimo, majd egy pár gyönyörű trillát hallatva, fokozatosan enyhülve, lassan-lassán pianissimo, sóhajtásszerü hangokban, pihe- gő lélegzetvételekben merül ki. Olló nevető idégeit is megcsikian- dozza a kacagás, de még idejekorán megakadályozza az akaratlanul előtörő nevetést, melyet nyelvével szájpadlásához szorít, és csak ennyit hallat: bn, hn, hn. . . — Mondja Ültó, ugy-e kiálhataílan vagyok ezzel az én örökös kacagásommal1? — Ugyan .... No, ne tagadja. Tudom, maguk azt gondolják magukban : „Istenem, de csacsi lehet ez a kis lány, hogy mindig nevet!“ — Nem, nem Ilonka. Éppen ellenkezőleg, nem is hiszi, hogy milyen roppant kedves a kacagásával. — Magából az udvariasság beszél barátom. — Ha meghallgat engem, be fogja látni, hogy nem túlzott udvariasságból beszéltem. Hisz íudja, hogy önálló véleményt alkotok magamnak mindenről, s igy a női kacagásról is. — Erre igazán kiváncsi vagyok. — Hát kérem. Ugy-e alapigazság, hogy az élet nem más, mint reménytelen, cáltaían vándorlás, melynek lesújtó vége — a halál. Az ételben minden ut a temetőhöz vezet. Szinte monhatjuk, hogy nem is annyira a halál az élet vége, mini inkább az élet a halál kezdete. És ebben a legnagyobb tragikum az, hogy meg vagyunk verve az értelemmel, melynél fogva tudjuk, tudnunk kell, hogy előbb-ulóbb meghalunk. Mennyivel jobb sorsa van e tekintetben az állatnak. Azok nem tudják, hogy el kelt pusztulniok. És lássa még senki sem látott kacagó állatot. Kacagásra csak az emberek képesek. De azok sem mind, csak a szerencsésebbek. Ezek pedig tul- nyomólag a nők. Mi férfiak nem igen kacagunk. Mi inkább belátjuk minden dolgok végét, a vég pedig — mint mondtam — oly szomorú. ... A kacágást még sem nélkülözhetjük. És ha látjuk, hogy más milyen gondtalanul tud kacagni, vagy ami ezzel egyértelmű, mennyire tud örülni az életnek, mi is felszabadulunk néhány percre a lidércnyomás alól, bennünket is elönt kis időre a boldog élet derűje. Én ha női kacagást hallok, úgy arzem magam, mint a vándor, aki fáradságtól, szomjúságtól eltikkadva, a a közelben friss hegyi forrás csevegő csobogását hallja ......... Ne kem a nő kacagása az, ami a
