Fehérgyarmat, 1914 (3. évfolyam, 1-32. szám)
1914-07-12 / 28. szám
2 oldal. FEHÉRGYARMAT den inteligens gazda is meg volna győződve arról, hogy a sikeres mezőgazdálkodás kiinduló pontja a növények helyes és bőséges táplálása s e kiinduló, sarkalatos szabály, terjesztésére és általánosítására mindenki megtenné azt, amit megtenni módjában van, akkor Ausztria me- zőgazdassága nem sokáig baladna mértföldes léptekkel ellőttünk Mégegyszer az ifjúsági körről. Walter Scott, a világirodalom egyik ékesszavu mesteréhez egy napon beállít egy toprongyos koldus és alázatos könyörgéssel egy fél shillinget kér. Mivel a nagy költö abban a pillanatban egy fél shillinges pénzdarabbal nem rendelkezett, s a koldus meg kérésével nem tágított, — hát közismert fösvénysége ellenére, adott neki egy egész shillinget. De nyomban oda szólt a koldusnak: — de ne felejsd el ám, hogy most már egy fél shilinggel tartozol nekem. — Óh dehogy is felejtem el, uram — köszön alázattal a koldus. Csak azt az egyet kívánom, hogy adjon az a jó Isten az urnák olyan hosszú életet — mondja furfangosan, — hogy megérje, amig tartozásomat letörleszthetem. Nos hát ón is valami ilyenféle kívánság mellett foglalkoztam s foglalkozom újból a fehérgyarmati ifjúsági kői eszméjével, mindenkinek olyan hosz- szu lejáratú kamatmentes kölcsönt kiván va, mely akkor válljon esedékessé, mikor az ifjúsági kör eszméje megvalósul. Ezzel a kívánsággal vetettem fel az eszmét ugyanennek a lapnak a hasábjain ma két hete, s most amikor foglalkozni kivánok vele újból, tulajdonképen a fehérgyarmati ifujság lelkivilágát akarom kellő megvilágításba helyezni. Itt van előttünk e y testület, amelynek legtöbb tagja unalmas közönnyel várja a hétfő után a keddet, a kedd után a szerdát, hetet hét után, egy testület, amely igy is megelégedett, amelyet tökéletesen kielégít a faluvég légből kapott kis szenzációja. Ez a testület saját maga ellenzi az egyesület megalakulását, nem tudva azt, hogy ezzel elvágja maga előtt a modern haladás útját. — Az ok kétségkívül ósdi localis természetű hibákban gyökeredzik, amelyekből ifjúságunk — talán elődeikre való tekintettel a tradíciókhoz való ragaszkodásuk miatt kiemelkedni riem tud s nem is akar. Haeckel Ernő, a németek egyik nagy gondolkodója azt mondja mély bölcselettel egyik hires művelődéstörténeti müvében, hogy az ember kulturfejlő- désének fokát minden időben a társulási, — az egyesülési vágy intenzivitása mutatja. Ő mondja, hogy „soroljátok fej egyesületeiteket, s én megmondom műveltségetek gradusát.'“ E szinigazságot magyar hazai példával illusztrálva, — nézzünk egy havasaij'i oláh falut, majd egy nem fehérgyarmati légkörrel körülvett fejlődő tiszamenti magyar, azután akár egy bánáti sváb, akár egy dunántúli német, vagy erdélyi szász községet. 0:t — (az oláh faluban), a kulturáiat- lanság primitivitása y—itt (a magyar faluban) már a fogyasztási, gazda s ifjúsági egyesületekkel jelentkező lépcsőfok; emitt pedig ( a germán intellektus körében)— a Vorschussverein, Voribildungsverein, Gemeinde-Casino, G tsangsverein, Turnverein, Lesekränzchen és a többi stb. „Verein“ magas kultur niveauiuk ékes bizonyítékai. A mi fiatalságunk e tekintetben még a havasalji polgártársak kulturvágyánál tart, hála azon tradicióteljes ősi csökönyösségnek, amelynek minden érzelmi- séget kizáró talaján nem tud áthatolni az egyesülési szükség kulturfénye. Természetes, hogy hibáknak a felsorolása nem jelenti ezúttal azoknak az eltüntet; valamint, a máskülönben jó vonásu arc tulajdonosának, ha felemlítjük pattanásait s szeplőit, az sértett hiúságában megneheztel, úgy a mifju- ságunk és csak zokon venné hibáinak felsorolását. Fehérgyarmaton erős, tökéletes ifjúság van, azt mondotta a mnlt- kor egy roppant helyi érzelmű ember, s így gondolkodik még jó néhány e tekintetben fehérgyarmati elvtársa az illetőnek. Legyen nekik az ő legjobb hitük szerint. Ha kiálltaid kell, még én is elk-iáltom, hogy „éljen a mi modern ifjúságunk“! Heti krónika. Egy környékbeli községnek a bírája, aki roppant rátarti ebbeli méltóságára, bentjárt a múltkor Fehérgyarmaton. Egy kisari zsidó fiatalember, amint megismerte, hozzáment s megszólitja úgy, hogy — hallja bácsi — üzenetet akart a biró falujába lakó nagybátyjának küldeni. A bird azonban roppant dühös lett a megbízásért s bütykös ujjaival számolva az elintézés nehézségeit, szóbeli „végzését“ igy hozta meg. — Hallja maga! először is nem vagyok magának „hallja bácsi“, mert én otthon a zsid . . . akarom mondani az izraelitáknak biró úr vagyok. Másodszor kérésével elutasítom, mert üzenethordó stajétli (értsd staféta) nem vagyok. Ezzel virgóniáját tovább szijva elment. * * * Egy másik községü nk tanítót á'.osztott. Akit szerettek volna, annak roppant nagy követelései voltak. Minthogy megegyezni nem tudtak, — dictum factum — kimondták, hogy tanítóra semmi szükség nincs. Ez a fenomenális megoldás élénken emlékeztet arra az ügyvédjelöltre, akt ügyvédi vizsgáján egy roppant bonyodalmas tételt kapott. Minthogy a megoldáson sokáig hiába rágódott, végre ráírta a tételre, hogy Jelek időközben megegyeztek.“ A cenzor ebbe belenyugodott, de határozatként odaírta, hogy akkor ügyvédre szükség nincs s ezzel a jelölt elbukott, i * * * Két jogászember beszélget egymásnak. Azt mondja az egyik: — Barátom, miféle kihágást követek el, ha téged fejbe váglak. — Az ütés minősége szerint súlyos, vagy könnyű testi sértést — felelt a kérdezett. — Nem, mert fejed tartalmára való tekintettel vizrendő- ri kihágást — válaszolt amaz. ______________________________Tövis. A letörőitek. Mikor a visszavándorlók lebeszélik a kivándorlókat. — Jelenet a szatmári állomáson. — Az állomáson két napbarnított ember szállott ki a budapesti személyvonatból. K. M. és M. A. egyik közeli község lakosai voltak, most jöttek Amerikából. A podgyászukat bevitték a harmadosztályú váróterembe, a vonat indulását várták. Letelepedtek egy padra, ahol már kél föidmives ült. Ezekkel hamarosan beszédbe elegyedtek s igy tudta meg K. M. hogy a földmisesek kivándorolni készülnek. A munkás pár percig hallgatott, azután benyúlt a zsebébe s kivett egy csomó pecsétes Írást, majd odaszólt az újvilágba indulók egyikéhez: —Figyeljen ide kend ! Látja ezeket a pak- samétákat ? Na hát,-ezek bizonyítják, hogy Amerikában voltam, 1909. év nyarán mentem ki s most jöttem haza. Ohió állam Elliria városában egy vasgyárban dolgoztam. Az első esztendőkben naponta két dollárt és tiz centet kerestem. Nem mondom, jól ment a dolgom, tellett mindenre, még haza is küldözgettem, egész 1912. évig. Akkor kezdődött ránk a rossz világ. A gyárban 450-en dolgoztunk mind magyarok. Közülünk kétszázhuszat elbocsátottak, mert nem volt munka. Én ott maradtam, dolgoztam tovább, de csak hetenként két-három napig. Most már csak aunyit kerestem, ame- nyiből valahogy megtudtam élni. Már nem tellett szalonra (korcsmára) s örültem volna, ha annyi pénzem lenne, amiből haza tudnék jönni. Másfél esztendeig gyűjtöttem és raktam félre a hajójegy áiát, valamint a vasúti költséget. Még nyolcvan krajcárom van, éppen hogy hazáig el éj lesz. —Itt van a társam. Ó mindössze öt hétig volt kint. Elindulása ellőtt pénzzé tette mindenét s ezer koronát vitt ki Amerikába. Nem kapott munkát, egy napig sem dolgozott, megette az ezet o rónáját Annyi pénze sem maradt, hogy haza jöjjön. A sógorától kapott költséget. Nincs munka, nincs kereset, a kivándorlókat ezrével küldik vissza. Az egyik öreg, a másik fiatal. Kinek a szeme hibás, ki- a hallása gyönge. A múlt hónapig 21.340 kivándorlói indi;ották útra az ó-hazába. — Én mondom kendleknek, ha nem akarják odakün elkölteni a pénzüket és nem akarnak nyomorultan elveszni, maradjanak itthon. A két föidmives összenézett, pár percig gondolkoztak, azután az idősebbik meszólalt: —Gyere, menjünk haza ! Felcihelödnek, összeszedik kevés cókmók- jukat s utaznak vissza, távozóban megszorítják a vishzavándorló kezét. — Köszönöm bátyám ! 1914. julius 12.
