Fehérgyarmat, 1913 (2. évfolyam, 2-51. szám)
1913-03-21 / 12. szám
2-ik oldal. FEHÉRGYARMAT 1913. március 21. cát észrevették, aggódva kérdezték: „Lajos, bajod van? Csak nem vagy talán beteg?“ „Nem, nem! kedveseim, csak fáradt vagyok! — Üdvözöljétek ezt az urat, azzal tisztel meg bennünket, hogy a vendégszeretetünket elfogadja.“ Sabot ur egy hálapillantást vetett a papra s azt mondottta: „Ez már túlságos jóság tisztelendő úrtól, hogyan fogom tudni e szívességet meghálálni?“ A pap karon fogta, bevezette, de inkább vontatta magát, mint ment abban a városban, amely őt régi bűnére visszaemlékeztette. Egy fogadó-terembe értek, ahol egy kissé magára hagyták a vendéget. Nem sokára egy inas lépett a terembe, a kitől mindjárt megkérdezte: „Ugyan kérem, mondja meg kinél van nekem szerencsém lenni?“ — „Chattard tisztelendő urnái“. — „Talán a szülői is itt laknak?“ „Nem! Apját párbajban ölték meg, anyja pedig mindjárt utána meghalt.“ Éppen ebben a pillanatban lépett be a pap, két testvérével. Sabot két kezével befödve arcát, térdreomlott a három szép testvér előtt. „Mit csinál Ön, az Istenért?“ — szólott mindjárt a pap. „Én vagyok az, aki az Önök édes atyját meggyilkoltam, édes anyjukat meg a sírba tettem. Az Istenre kérem, bocsássanak meg e borzasztó tettemért." „Keljen föl Uram! mi már önnek megbocsátottunk. Az első szónál mindjárt megösmertem s őszinte megbocsátásunkról biztosíthatom. Felejtse el a múltat s adjunk hálát Istennek, az ön valódi megtéréséért.“ Sabot hálás szívvel csókolta meg a három testvér kezét. Nyolc nap múlva már a karmeliták kolostorában találjuk, mint egyszerű laikus frátert. Egész vagyonát a három testvérre hagyta s élete végéig soha ki nem mozdult a kolostorból. Sokan felkeresték csendes magányában, akiknek, miután szomorú élettörténetét elbeszélte, őszinte szívből tanácsolta: „Uram, irtózzék a párbajtól 1 Kérem soha ne verekedjék senkivel párviadalban 1“ II. Amint tehát már egyszer említettem, most ismét hangsúlyozom, a párbaj jogtalan, esztelen és erkölcstelen cselekedet. Hogy miért? Mindjárt méglátjuk. A párbajt általában véve úgy fogjuk fel és értelmezik az emberek, hogy az: elégtételadás, az elkövetett sérelemért. De hát igaz-e ez csakugyan, és főképpen jogos-e ? Akkor igazán elégtétel az elégtétel, ha megfelelő arányban áll az elkövetett sérelemmel. Ez pedig a párbajnál soha, vagy csak nagyon, de nagyon ritkán fordul elő. A párbajozó ugyanis, mindenféle sérelmes ügyben, sokszor még olyanban is, amelybe csak belemagyarázzák a sértést, — csak egyféle elégtételt ismer és pedig olyan szigorút, amilyennel az állam és a törvény csak a legrettenetesebb bűntetteket szokta sújtani; mert mindenkor az ellenfél vérét szom- juhozza, a halálát vagy legalább is megsebesülését óhajtja. És még megjárná, ha csak az ellenfélnek ártana ezzel, de amint a fentebbi kis történetben is láttuk, nagyon gyakran ártatlanok is szenvednek és bűnhődnek egyikmásik durva ember kegyetlenkedése miatt. — És mindez miért van? Egy elhirtelenkedett tettért, egy odavetett szóért. Elégtétel-e hát igazán a párbaj ? ? Ha valóban fennáll a sérelem, a jog és az igazság is megengedi az elégtételt, de megkívánja a rendes törvényes eljárás betartását. Ha pedig nincs sértés, miért akkor a párbaj? Aki párbajozik, az maga akar a saját ügyében biröi jogokat gyakorolni. Nem fordított és visszás dolog-e ez is? Bátran kimondhatjuk azt, hogy a maga ügyében igaz biró senki sem lehet, mert az őnszeretet és főként a szenvedély nagyban akadályozza őt az igazságos ítéletben. Jogtalanságot követ ezért el a párbajozó az állam és a társadalommal szemben, mert a maga sérelmes ügyében önmagát tolja fel bíróvá s megvetve a törvényeket és a nyilvános hatóságokat, magának tulajdonítja a jogot a bűnös megbüntetésére. De nem csak jogtalan, hanem esztelen dolog is a párbaj és pedig első sorban azért, mert pl. a kihívó fél sohasem lehet biztos a győzelemről. Az eredményre sok mellékes körülmény is befolyással van s igy nagyon sokszor megtörténik, hogy nem a kihívó, hanem a kihívott fél lesz a győztes s igy nem a bűnös, hanem éppen az ártatlan sebesül vagy hal meg. Esztelenség tehát egy embertől az, hogy bár biztos utón is elégtételt szerezhetne magának, mégis oiyan eszközöket választ, amely egészen bizonytalan, a melyben alkalmat szolgáltat az ellenfélnek arra, hogy esetieb újabb s még talán nagyobbb fokú sérelemmel illesse, mint azelőtt. — De tegyük föl most már azt is, hogy az ártatlan győz, vagyis az, aki sértve érezte magát: vájjon az ellenfél megsebesitése, avagy megölése helyre állitja-e igazán a megsértett becsületét? Lemossa-e az a kiontott vér a becsületről a reátapadt szeny- nyet ? — Kötve hihető! — Lehetséges, hogy a becsületről helytelen véleményben levők téves felfogása szerint igen, de a józanul gondolkodó ember Ítélete szerint nem, sőt embertársának megölése után még becstelenebb lesz mint volt azelőtt, mert most már bátran a szemébe mondhatja azt is, ami már igazán megszégyenítő hogy: gyilkos! Régi, de nagyon igaz mondás az, hogy: „a vér csak bemocskol, de nem tisztit.“ A párbaj végre erkölcstelen cselekedet, mert bűn, amelyet úgy az isteni, mint az állami törvények szigorúan tiltanak. Már maga az indító ok is bűnös, a mi rendszerint: a megsértett kevélység, vagy a megbántott hiúság. A célja meg határozottan bűnös; a párbajnak tulajdonképpen célja nem más, mint az egyéni bosszú kielégítése, ami pedig, ha bármi módon történjék is, bűnös cselekedet. Vét a párbajozó önmaga ellen, mert ok nélkül veszedelemnek teszi ki az életét; vét embertársa ellen, akinek testi egészsége vagy éppen élete ellen tör; vét a társadalom, de különösen a család ellen, amelyet esetleg egy hasznos és talán nélkülözhetetlen tagjától foszt meg; végül vét Isten ellen, aki egész határazottan meg tiltja azt, hogy embertársainak életében kárt tegyünk. Az pedig, hogy egyesek, vagy mondjuk, hogy a társadalom a párbajra való kihívást és annak elfogadását sok esetben szinte megköveteli, nem lehet irányítás a józanul gondolkodó, becsületes emberre nézve. Durva, neveletlen egyének mindenütt akadnak, akik ördögi gonoszsággal támadják meg a legérdemesebb, legbecsületesebb emberek jó hírnevét és becsületét is, de az igazi nagy lélek és nemes jellem az alacsony rágalmak között is nagy marad; érdemeit s a jók tiszteletét és nagyrabecsülését a kaján irigység úgy sem kisebbítheti meg. Minden józanul gondolkodó ember elitéli a párbajt, mint olyat, amely már rég idejét múlta, amely nem korunkba való. Mert aki a gyilkosságot elitéli, az nem helyeselheti a párbajt sem: A gyilkosság mindig csak gyilkosság marad, ha mindjárt bizonyos szabályok betartása közben történik is. Ha két egymással veszekedő suhancz késsel rohan egymásnak a korcsmában és az egyik leszúrja a társát, azt mondjuk rá, hogy gyilkosság történt. Hát ha két müveit egyén ugyanazt teszi, csakhogy tanuk jelenlétében és szabályos mozgások között, — nem késsel, hanem karddal, vagy pisztollyal, vájjon ez nem gyilkosság? — Ha men- tegetésről szó lehetséges, inkább lehetne menteni azt a durva érzékű parasztot, aki a harag első hevében oltja ki társa éleiét, — mint a műveltebb egyént, aki nem mindjárt, hanem hosszabb idő múlva, tehát bizonyos megfontoltsággal akar embertársában kárt tenni. Levonom a konzekvenciákat. Ha valóban sértés követtetett el, akkor az elégtétel törvényes utón és módon is megnyerhető; ha meg nincs sértés, akkor a párbaj is esztelenség. Aki mást ok nélkül sérteget, az vagy beszámíthatlak vagy kötekedő. Ezek ellen pedig a párbajozás mellőzésével is védekezhetik az ember. (-CS.) Nemesség. Nemessé senkit nem tehet más, Mint életével önmaga. Se mélységek, se magasságok, Se földi más hatalmasságok, Vagy királyok parancsszava! Az ösöd érdeme ereklyéd, De nemessé ez nem tehet . . . Egy nemesség van a világon: Mely tetteidből kisugárzón Befényli egész éltedet! Légy egész ember s dobj a tűzre Minden pecsétes lim-lomot, S áldalak a nemességedben, Ha azt nem Írott levelekben, Saját szivedben hordozod! Szabolcska Mihály. Hits, az emberismerő. Irta: FÁBIÁN KÁROLY. Hits borbély volt. Szorgalmas, tehetséges és ambiciózus, de sorsüldözött borbély. Szorgalma nem ismert határt. Pályája kezdetén álmában is borotvált s megesett vele, hogy első szerelme tavaszán tévedésből egy urnák Ferencz József szakáit borotvált a fejére. Tehetsége is volt. Minden ujjábán egy-egy 14 karátos aranybánya rejlett. S ami fő, tehetségét nem hevertette parlagon oly napokon sem, melyeken az emberiség átlaga nem borotválkozik. Ilyenkor a hegedűnek szentelte idejét és ujjait, mit azonban, t. i. a hegedűt, nem borotvával, hanem vonóval kezelt, persze szappan és hozzáértés nélkül. Ami ambícióját illeti, az abban nyert kifejezést, hogy állandóan trainirozott a nemzetközi gyorsborotváló versenyre. E célból egy cédula fügött üzlete ajtaján e felírással: Gyorsborot- válás, másfélperc alatt, ingyen. Életveszély kizárva. — Hogy volt-e valaha csakugyan egy ilyen borbély-kongressuson, arról nem szól sem Hits ur, sem a krónika. Ebből mi, hősünk hü, hetenként kétszer, háromszor visszatérő kuncsaftjai hajlandók vagyunk következtetni, hogy ha volt is Hits ott, kivághatta ugyan a rezet, de azzal együtt egy darabot is a páciens arcából, amiért viszont őt vágták ki a kongressusról. Ezen jó tulajdonságai azonban mind nem szeliditették meg a sorsot annyira, hogy Ilitset kegyeibe vegye. Ellenkezőleg: üldözte, vagyis
