Fehérgyarmat, 1913 (2. évfolyam, 2-51. szám)
1913-11-09 / 44. szám
2-ik oldal. FEHÉRGYARMAT 1913. november 9. kaszinójában ismét százezres differenciákkal játszott két ur egymással, mi úgy látjuk, hogy ez kezd akut és kellemetlen jelenséggé válni. Az Országos kaszinóban a múlt héten valaki százezer koronát vesztett, következéskép azok, akik nyertek, százezer koronát nyertek. Mikor az egész ügy személyes részét tárgyaljuk, akkor szomorúan konstatálhatjuk, hogy az a furcsa helyzet áll elő, hogy azokat, akik a szerencsés nyerők, sajnálni kell, mivel az összeg nagy és ennélfogva a kártyapartiból szenzáció lett, annyira, Äogy a vesztes és főnyertes ki is lépnek a kaszinóból, mint ha valami nagy bűnt követtek volna el. Pedig, pedig, ha egy kaszinóban lehet hazardírozni, akkor már igazán mindegy, hogy százezer fillért veszítenek, vagy százezer koronát. Sőt! Az ezerkoronás veszteségek súlyosabbak, mert állandóak és ezekben az apróbb tételekben, amelyeken senki sem akad fenn, több vagyon úszik el, több krízis pattan ki, mint a sporadikus nagy veszteségeknél. Ez a szenzáció — magában véve — merőben igaztalan és kár ebből konzekvenciákat vonni le. Ha valamely kaszinó nem tiltja be egyáltalán a hazárdjátékot, akkor ne akadjon fenn ilyen monstruozus kivételeken. Mi nem is a kivételeken akadunk fen. Nem is azon, hogy ismét szenzációs kártyaparti momentumai adnak nekünk tiz percre izgató olvasmányt. Hanem épen azon, hogy ilyen nagy mérvű kártyázás folyik még ma ezekben a szomorú időkben is Magyarország sanyargatott földjén. Mert sem a hegyek, sem a hatalmas fák nem szoktak úgy teljesen egyedül kinőni a főidből. A hegyet dombok és a fát bokrok veszik körül. Talaj kell hozzá, kedvező körülmények kellenek hozzá, hogy egy fa vagy egy hegy kibújjon és az ég felé hatoljon. Ez a százezres kártyaparti sem szűz talajból termett, ezt is körülvették apróbb, ezres és tízezres kártyapartik, a melyeket senki sem vett észre, senki sem törődöítt velük, de amelyek rontották a levegőt, megkönnyetbitették a talajt annak, hogy egy ilyen hatalmas terebélyes százezer levelű fa nőjjön ki, És ez a szomorú ! Hogy az ország egyik legéletképesebb osztálya a gentry, ma, amikor annyi feladat, annyi munka vár az ország érdekében, sőt tovább megyünk, épen a maga érdekében, hogy akkor, amikor a gentry megint elérhetné a régi fényes pozíciót és anyagi helyzetet, akkor még tovább folytatja a hadakozást, az eredménytelen és haszontalan küzdelmet a zöld asztal mellett. Felfoghatatlan és érthetetlen mi előttünk, akik azt hisszük magunkról, hogy józanul gondolkozunk ennek az országnak jövője felől, hogy mi szüksége van egy embernek a mai időkben a kártya izgalmaira. Hiszen az élet annyi izgalmat nyújt úgy is. Nem kell ide kártya! Mert ez a kártyaparti nem ötletszerű dolog. És erre bizonyítékunk is van. Szubjektív bizonyíték, az igaz, de mégis bizonyíték. Az összeg nagysága mellett egy olyan momentumot tudtunk meg a szenzációs partiról, amelynél valóban össze lehet csapni a kezünket. Ez a parti tartott szombattól hétfőig. Az időrekord pedig ugylátszik nem oly horribilis kivétel, mint a százezer korona. Ez a mi bizonyítékunk. Hogy ezen senki sem akad fen. Tehát még manapság is vannak Magyarországon urak, akik folyton tudnak kártyázni. Nem mindennap, hanem egész nap, nem egész éjszakán, hanem minden éjszakán át. Ez már ijesztő vonás, ez nem klubbeli, hanem életbeli adalék, ehhez már hozzászólhat a szociológus és az az ismeretlen tudomány, amely belekémlel az idegzetbe s kisüti, hogy mért vonzó az olyan sorvasztó tortúra, amilyen a kártyázás, miért tudnak az emberek a favágásnál is nehezebb munkát kibírni a kártyaasztalnál, holott ugyanazok az emberek beleroskadnak sokkal kisebb megterhelésbe is, ha annak a neve: hasznos munka. rekedtség és hurut ellen nincs jobb a Réthy- pemetefű cukorkáknál Millió émber szereti a világhírű RÉTHI cukorkát mert rendkívül kellemes izü, a gyomrot, étvágvat nem rontja. Meghűlés, hurut, köhögés ellen biztosan és gyorsan használ. Vásárlásnál vigyázzunk és határozottan RÉTHY-félét kérjünk, mivel sok haszontalan utánzata van. Az eredetinek minden egyes darabján rajta van a „RÉTHY“ név. 1 doboz ára 60 fillér, kapható mindenütt. Postán küld 5 dobozt frankó 3 koronáért: RÉTHY BÉLA gyógyszerész Békéscsaba. Barátom a festő. Irta: F. B. Trencséntepliczon nyaraltam. Olt ismerkedtem meg Rokolya Mihály úrral, aki ugyanabban a nyaralóban lakott, ahol én és az étkezésnél is szomszédom volt. A fürdőhelyek egyhangúságában szívesen barátkozik az ember és igy soksor voltam együtt a furcsa kis emberkével. Rövid, vézna lábszárai alig birták a pocakos felsőtestet. Előszeretettel öltözködött nagy kockás ruhákba és gomblyukából sohase hiányzott a kábító illatú tubarózsa. Egy reggelen, amikor kellemes távolságban hallgattuk a fürdői zenekar produkációt, hirte- lenül izgatottan ugrott fel helyéről és egy mellettünk elhaladó férfi után bámult. Nem értettem, mi hozhatta ki ennyire a nyugalmából ezt a különben békeszerető embert. — Látta kérem — kérdezte akadozva — hogyan fordult felém ez a bitang és utána — egy nagyot köpött ? — Igazán nem láttam. Mi történt? Rokolya kissé lecsillapodott. — Ez csak a régiségek miatt történt, én ugyanis rajongok a régiségekért. Mikor még nem voltam beteg és tőkepénzes, nagyon csinosan tudtam festeni ... a festők ellenben szeretik a régiségeket. — Ab, Rokolya ur, maga festő ? kérdeztem meglepetten. — Ezt nem is sejtettem I . . . Tájkép, genre vagy arcképfestfl ? — Egyik is, másik is — mondta szerényen. — Nem voltam ugyan Rubens, de azért elég csinosan, de főleg hatásosan tudtam festeni. A husszint kérem, azt meglepő természetességgel festettem . . . . fődolog kérem a természetesség a művészetben! Én helyeslöleg bólintottam és Rokolya ur szaporán folytatta: — Barta János Szakolczán tőlem kapott egy pompás cégtáblát. A szalonna és a sonka úgy volt megfestve rajta, hogy valamennyi hentes esküdt ellenségem lett a konkurrensnek szállított gyönyörű cégtábla miatt. Legszebb festményeim azonban a lövölde ablakai és a nagy szálló külső befestése volt, az utóbbiban annak idején a király Ő felsége lakott. Pompás rózsaszínűre festettem, azóta se tudtam olyan szép szint keverni. Általános nagy feltűnést keltett. Alig hogy a felség megérkezett, egy adjutáns jelent meg nálam és kijelentette, hogy Ő felsége látni kíván. Nagyon féltem, eszembe jutott, hogy a fejedelmek nem nagyon szeretik a piros szint. Frakkba vágtam magam és rohantam a felség elé. A szálló nagytermében a polgármester vezetésével már együtt voltak a város notabilitásai. A bejárattal szemben lévő ajtóban megjelent az adjutáns és jelentette: — Jöu a felség! Mi nagyon mélyen meghajoltunk, azután mereven állottunk helyünkön. —: Jó napot uraim! mondta a király. í— Jó napot, felség! — feleltünk alázattal. Utána olyan ünnepélyes csend lett, hogy még a légy zümmögés is hallatszott. A polgármester Szép beszédet mondott és igy végezte: — Ő felsége kegyes engedelmével bemutatom az itt megjelent urakat. A király kegyesen bólintott és a polgármester folytatta: — Palya Endre királyi tanácsos ur — ő felsége a király; Tardos Iván gőzmalomtulajdonos — ő felsége a király; Ivósy Emil sörgyáros ur — ő felsége a király; Rokolya Mihály festő ur — ő felsége a király .... A felség mosolyogva vetett véget a bemutatásnak. — Jól van no, ne bántsa, — mondotta, — remélem, mindannyian hűséges alattvalóim. Fogadják elismerésemet a város Ízléses díszítéséért, jól esett királyi szivemnek a szakolczaiak alattvalói szereteie. Azután mindegyikünket kitüntetett a megszólításával. Hozzám ezeket mondotta: — Rokolya ur, Önnek külön elismerés jár ki a szálló szép külső színezéséért. . . nagyon meg vagyok elégedve, nekem kedvencem a rózsaszín . . . — Felség, — dadogtam könnyes szemekkel, — alásan köszönöm a nagy kegyet, ezentúl minden házat rózsaszínűre festek Szakolczán ! . . . Helyes, — mondta mosolyogva a felség és megveregette a vállamat. — de csak rózsaszínűre. Ezzel elbocsátott bennünket, de előbb kezet fogott mindegyikünkkel Később megkaptuk az arany érdemkeresztet, éu még külön az „udvari festő“ címet és méltóságot. Ez volt kérem életem legszebb, legboldogabb napja, (Folytatjuk.)
