Fehérgyarmat, 1913 (2. évfolyam, 2-51. szám)
1913-07-20 / 28. szám
3-ik oldal. FEHÉRGYARMAT 1913. julius 20. Itt a természettel a küzdelmet felvennünk nem lehet, de általános közönnyel, bűnös nemtörődömséggel találkozunk még óit is, ahol a természet szeszélyeit, a folyóvizek kiöntéseit meggátolni módunkban állhatna s itt még sem intézkedünk, hagytuk vidékünk legszebb részeit tönkremenni csak azért, mert a Túr szabályozása sok ártéri költséget vonna maga után. Faktum, hogy a Túr szabályozása azzal az üres jelszóval lett leszavazva, ennek a szeszélyes folyó folytonos kiöntésének csak azért nem lehet gátat vetnünk, mert egyesek az érdekeltségi gyűlésen azt fejtegették, hogy ők félnek az ártéri költségektől, hogy ők eddig is megéltek a Túr szabályozása nélkül. Azt azonban nem számították, hogy ma is van ártér elég s mégis elönt a Túr s a többi folyók mindent, továbbá, hogy ma a viszonyok is mások, mint voltak ezelőtt. * Kölese, Fülesd, az egész gyarmati és még sok más határ siralmas látványt nyújt. Meg vagyunk fosztva úttól, terméstől, legelőtől s mindentől. S még sem szabályozzák a Túrt. Hiába kér, könyörög, hasztalan minden általános óhaj, hogy vessenek véget a folyton megismétlődő áradásoknak, kiöntéseknek. De reméljük, hogy a sivár mai állapot felrázza abból a lethargiából, amiben most vannak azokat, kik kishittileg a Túr szabályozása ellen működtek, s megteszik a kezdeményező lépéseket, hogy ez a hőn óhajtott eszme immár valósággá válljon. Budapesti levél. írja: BÁRSONY CRNŐ. Introductio. A heti események egykori szürke, szerény, szelíd krónikása mélyen elfő gódv a, esetlen, furcsa, félszeg mozdulattal veszi kezébe a tollat, hogy hiv barátai megkeresésére ezentúl újból elmondja nehány sorban a maga mondanivalóját, hogy e lap hasábjai közül egyet-kettőt kisajátítva magának újból kiálljon a porondra, hogy e sok mértföldes távolság dacára ismét megjelenjen Önök között, Önök előtt, kérve Önöket: fogadják jó szívvel írásaimat, amelyek lehetnek rosszak, színtelenek, mit sem érők, kiket sem érdeklők — de igaz, meleg — az Önök körében eltöltött napokért hálás, szívből jövők s kérem nagyon Önöket kedves ismerősök, ne fogadják e sorokat idegenkedve akkor, midőn félesztendei hallgatás után szétlebbentem az engem Önök elöl eltakaró függönyt, és a messzeség ködfátyolán keresztül mélyen az Önök szemébe nézve, most már egy merészebb, ön- tudatosabb nekilendüléssel, egy elszánt, széles gesztussal jelenek meg Önök előtt s (az eseményeken okulva!) halkan, lágyító szordinót erősítve toliam hegyére kezdem meg a conference-t, úgy. ahogyan következik: tisztelt Hölgyeim és Uraim . . . • Hát tisztelt Hölgyeim és Uraim, bizony ez az Élet. Ez a furcsa, szeszélyes főrendezője a Világszinpadnak, hol ide, hol oda tologatja a keze alá rendelt színészeket, erre rángatja, arra taszítja, itt nincs jó helye — hát másfelé állítja, itt nincs kellő világításban — ott talán jobban érvényesül, emitt félreismerik, — amott esetleg észre is veszi a publikum, — egyszóval a magunkfajta emberanyag sűrűn ki van téve a nagy Változatosságnak, az Élet nevű zseniális rendező akaratának. Lám én újból Pestre kerültem. Lelkem még az Önök kedves, finom környezetéből is vágyódott fel a metropolisba, a cultura, a civilisátió e megszédítő forgatagába, ahol minden, minden idegre megy, semmi más nem hiányzott, csak a zaj, ez a speciálisan szép, édes pesti lárma, a búgó automobilszirének csudás diszharmóniája, a fürge rikkancsok anap, azest harsány rikoltása, az újságok kiadóhivatalai előtt összeverődni szokott buzgó sporlsmannok ezreinek és a bulgár, rácz, török párti koczakülpolitikusok tízezreinek tanulságos eszmecseréje, lázas izgatottsága, az iveit derekú, pompás, parádés, parfümös dámák forró világa, a fényes, templomszerü kávéházak laza erkölcse, londoni vásárja, a bohém világ czigányainak közelsége, a budapesti Quartier Latin ... a café Newyork . . . hiányzott a látás, a zaj, az Élet. . . És most, mikor mindezekben közvetlen részem van, mégis, mégis nagyon gyakran el-el kalandozik képzeletem az Önök szelíd, csendes, nyu- gott kis városába, lelki szemeim előtt újból megjelennek a kaszinóban sokszor látott kedves vidéki arcok, látom Imre bácsit, amint avatott kezei között megnemesülnek a harminczkét levelű lóhere közkedvelt alakjai, látom amint betekint a kezei között levő négy kártyába, majd szemüvege alól a felgyülemlett kasszát gusztálja, mérlegeli azesélyeket, majd hirtelen mozdulattal jobb kezének mutatóujját az asztalhoz koppintja és nagy elhatározással ki— Hol tartanék ? — sóhajtott Zászlós. — Hol ? — Eladta«! magadat, jött egy nap és meggondoltad a dolgot. Mit küzdjek, koplaljak? A tömeg nem érti az én igazságomat, hát vigye el az ördög. Tudok én másképpen is. Hát festek a tömegnek. Meghamisítom magamat, sutba dobom az igazságot, pénzt akarok, jó lakást, előkelő barátokat. így történt, Miska, tudom magamról. A nyomor magánosságaiban százszor kisértett e za gondolat, talán végre is hajtottam volna, de nem voltam annyira tehetséges. A mi nem jött a szivemből, azt nem tudtam megpingálni. A tömegizlést sem lehet szolgálni tehetség nélkül. így maradtam becsületes művész és koldus. De te, az ős-tehetség, játszva vedlettől át. Egy-két sablon-kép, merengő pásztorfiu, bűnbánó Magdaléna, az elesett hős, kit Gábriel arkangyal ragad az égbe és nem tudom én, hányféle olcsó hatás és va- rázsi ízlés — és célnál voltál. — Hazudsz, takarodj! — lihogte Zászlós. A kopott a fejét rázta. — Igazam van. Tizenöt év óta, a mikor első képeddel feltűntél, tudom azt, a mit most elmondottam. A mikor azt a képet láttam, tisztában voltam vele, hogy eladtad magadat. Ha más száz akárki megteszi, nem vettem volna rossz néven tőle. Még magamtól sem. De téged, a ki kiválasztottja voltál a mi fajtánknak, a kiben bíztam, hittem, — megsirattalak. És meggyülöltelek. Mert a művészet uj útját mutattad meg nekem, te letértél róla és én nem tadtam boldogulni rajta. Megrontottál. Most Már tudod, miért mondtam el neked mindezeket. Szervusz ! Yimmer megfordult és futólépésben vonult ki a teremből. Az asszony az ura karjába öltötte a karját. — Ki volt ez a kellemetlen ember. — Egy művész — felelte Zászlós sóhajtva. — Sokat beszólt neked. Mit mondott ? — Az igazat. — Mit? — Hogy eladtam magamat. Zászlósnó megdöbbenve nézett az urára. — Igen, eladtam magamat. Pénzért, jólétért, — érted! Megrendülve, elváltozott arccal ismételte: — Érted, érted. Kaján indulatok lettek úrrá Zászlós fölött s durván ragadta meg az asszony kezét. — Emlékszel? Tizennyolc óv előtt, negyed idején lakbér nélkül álltunk, akkor készült el a Hajnalhasadás. A legjobb képem. Nem kellett senkinek, Feljött a háziúr, hogy megnézze, van-e bútorom, a miből a lakbér kifutja. A Hajnalhasadás megtetszett neki, csak azt kivánta, fessem át. Piros nap, rózsaszínű felhők, kék horizont kellett a gazembernek. Ki akartam dobni, de te sírtál, hogy fessem át. Átfestettem. — Igen, ezzel a képpel tűntél tel. — Ezzel, a melyben megtagadtam magamat, a melylyel hazudtam, csaltam. És jött utána a többi száz meg száz. Mind hazugság, mind csalás. Pénzt hoztak, a lábaidhoz raktam l Az asszony egész testében reszketett és végtelen fájdalommal mondta: — Már nem szeretsz ! — Bolond asszony, hát nem érted ? Hát mért adtam el magamat ? A háziuraknak, a bankároknak, a srófon járó ízléseknek? Mert szerettelek. Ha ellöktelek volna magamtól és egyedül koplaltam volna, — mert egyedül tudtam volna koplalni — akkor az maradtam volna, akinek indultam. — Hát kergess el most.-----Már késő. ősz fejemmel, pislogó tüzemme l mit kezdjek ? Vége 1 — És te mindig azt mondtad, én vagyok a múzsád I — Igen, a múzsám — sóhajtottam Zászlós. — A múzsám . . . Haza érkeztek elegáns, meleg otthonukba. Az asszony a sarokba tilt és csendesen sirdo- gált. Zászlós egy ideig fel s alá járt a szobában, aztán fáradtan telepedett le a felesége mellé. Megsajnálta. Kezébe vette a kezét, simogatta, aztán csókolgatta. A siró asszony vállára borult. Zászlósnak is könny szökött a szemébe, szivéhez szorította az asszony fejét és igy ültek sokáig, busán, összetörtén a selyembársony pamlagra terített szmirnán, a mely kétezer koronába került. (Vége.)
