Fehérgyarmat, 1913 (2. évfolyam, 2-51. szám)

1913-07-13 / 27. szám

Fehérgyarmat 1913.

II. évfolyam. 27. szám.

julius 13.

FEHEROYÄRHÄT

Társadalmi hetilap.

Előfizetési árak:

Egész évre Félévre . .

8 kor. 4 kor.

Negyedévre. ... 2 kor. Egyes szám 20 fillér.

Lelkészek és tanítóknak egész évre 6 korona.

Felelős szerkesztő:

Dr. SZŐKE SÁNDOR.

Megjelenik minden vasárnap.

Szerkesztség és kiadóhivatal: »KOSSUTHoNYOMDA, FEHÉRGYARMAT. Hirdetések díjszabás szerint és előre fizetendők. Nyilttér soronként 40 fillér.

Péter Pál után.

Péter Pál elmúlt, ősi szokás szerint az ezután következő hetekben most már a pengő kasza és a sarló dominál.

Aratás! . . . Régi regények és leírások olyan nagyszerű és szép képet tudtak rajzolni ennek még abból az időből, amikor — állítólag — tejjel-méz- zel folyó Kanaán volt az ország és nem múltak el azok a patriarchalis idők, a- melyeket úgy szokás emlegetni, mint az aranykort. Akkor az első pendülő kasza örömünnepet jelentett munkásnak és gazdának egyaránt és arató ünnepeket ültek Péler-Pálkor széles az országban mindenfelé. Fölszallagozott legények búzavirággal diszitett koszorút hoztak a földesurnak, a földesúr pedig vendégül látta az egész falut, az öregudvarház udvarán szólt a muzsika és röpködő kurtaszoknyás parasztlányok táncra perdültek a jókedvűen kurjongató parasztlegényekkel. Ur és paraszt egyformán örültek az Istenáldásának, mert az egyforma örömet és szerencsét jelentett mindkettőjüknek.

A „FENÉRdyARMAT“ TÁRCÁJA. RIPORTER-BRAVÚROK.

(Visszaemlékezések.)

Irta: Gelléri Mór.

Sokszor emlegetett „régi jó időkben,, az újságírók a nagyobb lapoknál végigszolgálták valamennyi rovatot, ami nem azt jelenti, hogy sokszor vezércikket és tárcát is kellett irni,( hanem azt, hogy semmiféle feladatot és meg. bízást sem volt szabad kicsinyelni. Kétségtelen, hogy a zsurnalisztikái modern fellendülés legerősebb nyomai éppen 30 évvel ezelőtt az Egyetértésben nyilvánultak, ezt az időszakot számos érdekes epizód teszi — legalább rám nézve — emlékezetessé.

Hogy például főúri estélyeken nekem kellett a lapot képviselnem, ennek az volt az egyedüli oka, hogy a czivill- (értsd: nem képviselő) munkatársak közül egyedül nekem volt kifogástalan frakkom. Hogy volt idő, amikor két kolumnát kellett egymagámnak megírnom és pedig riportom tárgyáról (országos iparosgyü- lés) vezércikket, tárcát, újdonság utáni cikket (1897 június 1.) és rendkívül alapos és részle tes tudósítást, ez sem tartozott a ritkaságok közé; de akkor már divatban voltak az ötleVajjon voltak-e ilyen idők egyáltalában? Ma amikor arató-ünnepek helyett egyre sűrűbben hangzik a sztrájkolok harci lármája, nehéz hinni ezeknek a szelíd kedélyű íróknak, akik olyan gyönyörűen tudták rajzolni a jó ur és jó szolga viszonyát. Valahogy az lehet az igazság, hogy az urak és a szolgák soha sem lehettek sokkal jobbak, mint mostanság, azonban a viszonyok voltak mások, úgy, hogy azoknak a nyomását kevésbé érezte meg a szegény ember. Akkor, amikor még több dal, mint káromkodás hangzott el ilyenkor, aratási időben az az istenáldás, amit az éles kasza vágott, olcsó volt és mindenki részére könnyen hozzáférhető. Akkoriban mondották azt, hogy a magyar megful a maga zsírjában, mert mindenkinek fölöse termett, arra még nem gondoltak az ekkori földesurak, hogy a terményeiket külföldre vigyék, idegen országban árulják, az idevalók számára pedig fölösen sok termett. A munkaerő nem volt drága, sőt akkoriban a jobbágyság korában, majdnem ingyenben volt. Ezért élelmi cikkekben a legnagyobb olcsóság volt az országban, csak úgy, mint a mai félkulturált országokban.

tek és bravúrok bizonyos relációkban, amelyek elől magam sem tudtam kitérni, ezek közül kívánok néhányat följegyezni, annál is inkább, mert egyiknek-másiknak egy-egymem egészen jól értesült röpke följegyzésben akadt már más gazdája is.

Ma még vannak tanúim az újságírók régi gárdájából, de mert nagyon ritkulnak a soraink, lehet hogy holnap, holnapután már nem tudnék kire hivatkozni.

A lecsukott riporter.

A székesfehérvári kiállításon, 1897. nyarán József főherceg sűrűn tett be nem jelentett látogatásokat és kevés emberből álló kíséretével alaposan megnézett mindent. Ilyenker fesztelen jókedvvel tette tősgyökeres, zamatos megjegyzéseit az egyes kiállított tárgyakról, de egyebekről is. Egy szép napon Zichy Jenő gróf, a kiállítás elnöke figyelmeztetett a főherceg suttyomban bejelentett látogatására. Engem csak az feszélyezett, hogy ugyanaz nap lent volt egy német lapnak igen ügyes riportere, aki mint ilyen, abban az időben az eiső sör élén állott. Megkértem tehát a grófot, hogy kezdjük a sétát a fenséges úrral a kocsipa- villonban. így is történt. Az én riporterkollégám feltűnő buzgósággal kezdett jegyezget- ni. De nemsokáig.Az első fordulónál ugyanMajdnem azt lehetne mondani, hogy az élelmi cikkeknek az áremelkedése lépést tart a civilizáció haladásával, a- rninek egy egyszerű és kézenfekvő magyarázatát mindjárt meg lehet adni, anélkül, hogy bemólyednénk a többi bonyolodottab magyarázatba. A civilizáció haladásával egyre több munkát kell fektetni a meződazdasági termelésbe is, hogy ezen a téren milyen óriási utat tett az emberiség, csak össze kell hasonlítani azt a módot, amivel az első primitiv ember szerezte táplálékát, a mai belterjes mezőgazdasággal, vagy okszerű kertgazdasággal.

Az a primitiv ember egyszerűen fel- másott a fára és leszedte azt a gyümölcsöt, amelylyel az éhét oltotta. A fát nem ő ültette, nem ő gondozta, most látta életében először, nem is fogja többé látni, mert vándorutján és kóborló járásában megy tovább előre. A terménye munka és fáradság nélkül még is az övé. A szükséges hustáplá- lékát megadta az erdő, melynek minden vadja az övé volt, csak meg kellett ölnie, hogy pecsenyéje legyen belőle. Ez a vadember vagy koplalt, ha olyan vidékre került, ahol ki nem eléis egy uj szerkezetű kocsihoz értünk. Én sem voltam valami nagyon szemérmes és elég közel voltam a főherceghez, amit a fenséges ur — úgy látszik — észre is vett. Valószínű, hogy leakart főzni, mikor hirtelen hozzám fordult s minden átmenet nélkül azt kérdezte:

— Hát mondja meg, mi ennek a határnak tulajdonképpeni előnye?

Én első percben meglehetősen meg voltam zavarodva, de hirtelen egész nagyságában állott előttem az eredeti tervem és ravasz fondorlattal beültettem P. riporter kollégámat a kocsiba, melynek az volt az egyetlen úgynevezett előnye, hogy az ajtókat kulccsal le lehetett zárni. Kollégám látván, hogy a főherceg szemei rá vannak függesztve, nagy gran- dezzával helyezkedett el a kupéban, mire én rázártam az ajtót, hogy a kocsi előnyét ad oculos demonstráljam. És itt jön a tragikum. A hintó kulcsa véletlenül betört a zárba. A másik oldal pedig már jó előre, kellő óvatossággal le volt zárva s igy az én kedves kollégám nem tudott a határból kimenekülni. Persze ilyenkor lakatos is nehezen akad és mire a kis P.-t kiszabadították kényelmetlen helyzetéből, addig a főherceg már befejezte körsétáját.

Még aznap nagy rendkívül érdekes, kéthasá- bos tudósításban számoltam be a főherceg Iá*