Fehérgyarmati Hírlap, 1912 (4. évfolyam, 1-39. szám), Fehérgyarmat, 1912 (1. évfolyam, 1. szám)
1912-04-08 / 14. szám
14 szám. — IV. évfolyam. Megjelenik minden pénteken. Fehérgyarmat, 19l£. április 8 Társadalmi, gazdasági s szépirodami hetilap, m ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre ..........8 K. Fé l évre................4 „ Negyed évre. . .. 2 K. Egyes szám ára 20 fill Főmunhatárs: bortnyik györgy ág. ev. esperes lelkész. Felelős szerkesztő és loptulajdonos: Dr. Magyarádi BOROSS LAJOS — Nyiltér soronként 30 fillér. — A lapot érdeklő minden közlemény valamint az előfizetési és hirdetési dijak dr. Magyarádi BOROSS LAJOS ügyvéd Fehérgyarmat, címére küldendők. „Feltámadás ünnepén.“ „A télre jő tavasznak aj jutása, Az éjre — a hajnalnak hasadása, A tél s az éjjel: ez az elhalás, Hajnal s tavasz, te vagy feltáfmadás. * A hívők milliónyi seregében hangzik fel az ének s ima, a hitnek s reménynek szárnyain hála- adólag egek felé tör a tavasznak megujjutása, uj élet hajnal hasadása: a feltámadás nagy és megható ünnepén. A megváltó, a golgotái keresztyén befejezte dicsőségteljes életét . . . „elvégeztetett minden“ . . . „lehajtván fejét s kibocsátó lelkét“ . . . Ellenségei ujjongtak, tomboltak örömükben, hisz’elérték vágyukat: agyalázat fáján végeztették ki azt, „kiben bűn, hiba nem találtatott,“ a ki tökéletes ember volt“. A koporsó szájára súlyos követ hengeritettek, ne hogy ellopják a kihűlt, drága tetemeket tanítványai. És mégis ama hét nagy első reggelén „a súlyos kő elhengerittetett,,. A szent asszonyok, kik drága kénetekkel s könnyeikkel akarták öntözni azokat a kezeket, melyek annyi jót tettek, azokat a lábakat, melyek a szegény, elhagyatott nyomorgó népért annyit fáradtak, üresen találták a sirt, könybebo- rult szemekkel kérdezték egy kertésznek vélt férfiútól: hová lett a mi jó Urunk, avagy ha Uram te vitted el, add vissza nekünk, mire a válasz hangzott: mondjátok meg a tanítványoknak, hogy az „Ur feltámadott\ Felüdült lélekkel, ujjongó örömmel távoztak el a szent asz- szonyok a sírtól, folyton ezt hangoztatva: „nincs a sírban az Ur, hiszen feltámadott* Nem törődtek azzal, hogy az utcákon vízzel öntözik le őket a zsidó férfiak, (tán innen származott a húsvéti locsolódás) vitték tovább az örvendetes, felemelő hirt annyiak megnyugtatására: „az Ur feltá* madott“. E lélekemelő igék most is hangzanak a hívők lelkiiletóben, hisz’ oly szépek, oly magasztosak, hogy az Ur diadalra segítette az életet a halálon, az igazságot a zsarnokságon, a szellemet a testi érzékiségen. Van remény, mely éleszt, van hit, mely erőt ad, van szeretet, mely boldogít. Ezen hármas örök igazságon kiviil, oly rideg és kopár, tavasz és ébredés nélküli emberi életünk, boldogtalan a szent és magasztos eszmékért való küzdelmünk. Tudjuk és látjuk, hogy századok óta el van temetve magyar alkotmányunk és járjuk a Golgotát, szenved nemzetünk a megpróbáltatások nehéz tiizében. Jobbjaink végig járták a Kálváriák, szenvedések egész lépcsőit a nemzet szent ügyéért, de a Keresztfára jutottak: az igazságot megfeszítették, a szabadságot elnyomták, nehéz követ hengeritettek ama sírok zárjára, melyben a nemzetet, népeket boldogító eszméket eltemették. Látjuk lelki szemeinkkel Rákóczyt Rodostó partján könnyezni, a nagy Kossuthot Turinban népéért imádkozni. Megváltóként, a nemzet megváltóiként szenvedtek ők is. Az isteni mester meghalt a keresztfán, de úgy, hogy „ a világot nem átkozta, meghalt érte imádkozvaígy tőnek a magyar nép legjobbjai is, nem átkozták a hálátlan népet, hisz’ tudták és érezték, tavasznak, a feltámadás nagy napjának is el kell egykor következnie. Mikor jössz el nemzeti feltámadás nagy napja? Meddig járjunk még a szenvedések nagy Kálváriáját, meddig látjuk a rémes Golgotát? . . . Hosszú idő ÚTI NAPLÓMBÓL. Irta: VESZVERÉSI LÁSZLÓ. A „Fehérgyarmati Hírlap“ eredeti tárcája. (Folytatás.) Tizenegy óra volt, mikor Vágfalvára érkeztem. A nap jó melegen sütött, ami bizony rám fért, mert szürke nyári ruhám nagyon is nyári volt ott a hegyek országában. Minthogy egyházi mogbizatásom is volt, tehát legelső kötelességemnek tartottam első sorban is a lelkésznél tisztelegni. (Ennek ugyan egy kis előnye is volt, mivel ebédet ott kaptam, sőt, ha jól viseltem magam, még vacsorát és früstököt is.) A számításom itt azonban dugába dőlt. A tisztelendő úr még nőtlen ember, a tanitó űr szintén. Lakásuk kitelt két egymásba nyíló szobából, de mivel ajtó sem volt a két' szoba közt, tehát mindig együtt voltak őkelmék. Tisztességesen köszöntöttem őket és mondhatom, hogy magyar ember szívességével fogadtak, noha tót levegőt szívtak. A helyzetet nemsokára megértettem. Ebédről szó sem lehetett, mivel ők maguk is a zsidónál étkeztek. (Közbe legyen mondva, hogy becsületes zsidó-család volt, minthogy jóságukat én is tapasztaltam, t. i. ott háltam.) Bizony bajos dolog lett volna már tizenegy óra után ebédet rendelni s azért a tanitó űr egészséges politikáját kellett elfogadnom. Krivi János, a falu bírája talpig derék ember, mondotta a tanitó. Jó lesz nála kopogtam, ő segíthet a bajon. Igen ám, csakhogy tótul kell vele tudni beszélni s én meg nem [dicsekedhettem valami ékes tót povedálással. No de sebaj 1 A szükség nagy mester ! El is indultunk hát a tanítóval, hogy felkeressük bíró űr őkegyeimét. Keresnünk sem kellett, ott volt a ház előtt s erősen szipákolt. Bizonyosan észrevette, hogy vendége érkezik, mert apaszek- jét (övét) megigazgatta, zapekacskáját (pipáját) pedig öve mellé dugva, tekintélyes állásba helyezkedett. Odaértünk. Kalapunkat megemelve köszöntöttük. — Adjon isten! szólt derült arcai. Mi jót hoz tanitó úr? — Hát biz én egy jó embert hozok biró uram. — Örülök. — (Miközben fél szemmel reám tekintett.) A tanitó bemutatott s én reményteljesen néztem a biró szelid arcvonásait. — Tessék beljebb jönni. Igaz hogy a feleségem nincs itthon, épen őt várom, kiment a mezőre. De mégis mivel lehetek szolgálatjára ennek az (itt a hüvelyk ujjával rámmutatott) úrnak ? — Mindjárt megmondom, csak gyerünk beljebb, szólt a tanitó komoly ábrázattal. A bírón már látszott, hogy gyanakodni kezd. Figyelmesen vizsgált engem s hozzám nem is szólít. De mire a szobába értünk tisztességgel helyet mutatott, ő maga azonban az asztal előtt állva maradt, mintha csak Ítélkezni akarna most is. Itt azonban el kellett mondanom, hogy ki- és hovávaló vagyok. Amint ezt hallotta, arca derült lett, kérges tenyerét felém nyújtotta s megveregette válamat. Majd egyet fordult, fiaskót keresett, újra eltűnt a kamara bűvös levegőjébe s egy nagy bödönnel az ölében tért vissza. Az asztal fedelét félre tolva kenyeret vett elő, kést, tányért, sót és paprikát. — Tessék uram 1 Csak szegényesen kínálhatom meg. (Persze, hogy szegény, akinek állandóan Í0—15 kg. vaja van a kamarában, háromszor annyi túrója, tojása és igy tovább.) Közben előkerült a jó borocska is. A biró úrnak megoldódott a nyelve, én pedig vígan lakmároztam a vajas bödönből. * * * Hogy miért bántam el ilyen kurtán a lakomával, azt a következők fogják megmondani.
