Fehérgyarmati Hírlap, 1912 (4. évfolyam, 1-39. szám), Fehérgyarmat, 1912 (1. évfolyam, 1. szám)
1912-03-08 / 10. szám
2 oldal. FEHÉRGYARMATI HÍRLAP 1912. március 8. nem a segítő kézre való támaszkodás, a szeretet nemessége, a mely által igaz útra tér az elté- velyedett. Ebben a működésben részt kell venni mindenkinek. Nemcsak egyéni hajlamosságtól függ ez, hanem azon a nagy általános igazságon alapszik, hogy minden embernek kötelességei vannak a nagy társadalommal szemben. A görög kathólikus magyar püspökség. Ha látom a magyar nemzet térfoglalását, művelődésben, jólléte emelkedésében : az öröm édes érzete hatja át szivemet, de mikor még az előbbiek tetézéseképen a magyar nyelv is ott van a maga hóditó erejével, a mint a magas Kárpátoktól Adriáig, a kis Kárpátoktól a Gutinig s le Romániáig egymás után ejti édes foglyául hangzatos szép magyar nyelvünkkel a nemzetiségi elemek százezreit: örömömben lelkem is éled s egy szép jövőt festek lelki szemeimmel édes magyar hazámnak. Annyival fájóbban hat reám, ha nyelvünket annak jogos használatát vallás cégére*alatt ki akarják szorítani az isteni szentélyekből. Hosszas küzdelemnek volt eredménye, hogy 200 000 magyar gör. kath. hívőnek kérését meghallgatta kormányunk utján a római pápa s megengedte, (vagy talán még csak kilátásba helyezte,) hogy a magyar gör. katolikusok az isteni tiszteletnél ima s prédikátióban a magyar nyelvet használják, illetve ezen az anyanyelvükön hallgassák Istennek szent igéit. Az isteni tisztelet többi lythurgikus része azonban az ó görög nyelv lenne. Jóllehet több mint másfélszáz éves gyakorlat ez, de mégis jól eső örömmel fogadták e hirt az illetékes gör. kathó- likusok, mivel szokásjogukat a fegfel- sőbb fórumon is elismerik és szentesítik. E haza minden hü fia örült e kedves hírnek. A magyar vidék legszebb részéből szakittatnék ki az első gör. kath. egyházmegye, Hajdú vidék lenne a központja. Szép vidék ez, az egykori vitéz, szabad hajdúk hazája, nem ruthén lakosok laktak itt, kik idővel elmagyarosodtak, hanem ős magyarok, hangzatos szép magyar ősi nevekkel, sokan régi magyar nemességgel dicsekszenek. Tekintsük meg Hajdú, Szabolcs és Szatmár vármegyékben élő gör. katolikusokat, nézzünk jól a szemük közzé s társalogjunk csak egy kicsit velük s mindjárt látjuk, hogy nemzetségük régi magyar fajta. Legközelebb a rozsályi Kunok ősfészkét Rozsályt keresem fel, hány derék magyar gör. kath. lakik itt a régi büszke várkastély tövében. Merem azt az állítást megkockáztatni, hogy ezek és a többi 3 vármegyében lakó gör. kath. hívők a magyarországi első keletről Konstantinápolyból jött hittérítők által megkeresztelt magyar keresztyének ivadákai. Nem tartoztak tehát ők nyelvileg soha a szláv fajhoz, legkevésbbé a románhoz. És most mégis mi történik, az elnyomott (szerintük igy van s ezzel egész világot bekongózzák) oláhok keblükre akarják ölelni gör. kath magyar testvéreinket s annyira lelkükön viselik sorsukat, hogy egy ,Balázsfalvi Radu Demeter püspök által vezetett vegyes oláh gyűlésben tiltakoznak a gör. kath. magyarok elszakadása s magyar nyelvi használati joga ellen. Ezen tiltakozást személyesen vitte meg nevezett fő-fő oláh pópa a magyar kultusminiszter- nek és a miniszterelnöknek. Hát biz’ ez édes hazám fiai nagy merészség, mutatja mennyi sokat enged meg magának az elnyomattatásról jajgató oláhsereg, nem elég, hogy folyton izgat a magyarság ellen, úgy az országban, mint az ország határain kívül, hanem még azt is szeretné megtiltani, hogy ne használjuk anyanyelvűnket, mihez isteni jogunk van. Merész dolog, a mit müveinek oláhjaink! Gondoljátok, hogy mindenre van itt jogotok? ! Ne higyjétek. Nem 1848/9-ben élünk, mikor irtó háborút viseltetek Erdélyben magyar testvéreink ellen s a hol magyart találtatok, még a csecsemőt is legyilkoltátok, a magyar kúriákat felperzseltétek, mindent a mi előttetek állt megsemmisitettetek, de akkor pópáitok azt hirdették, hogy alszik az Isten, de most, higyjétek meg nem alszik a magyarok Istene. Tudjátok azt ti is s élvezitek a jó magyar földet, püspökeitek hercegi módon élnek a magyar állam kegyéből, papjaitoknak alig adtok 60—80 koronát, a többit 1600 koronáig, de feljebb is kipótolja az a jó magyar állam abból a congruából, melyből ti oláhok többet felszívtok egymagatok, mini a magyarországi többi összes felekezet lelkészei. Hálátlanság visszaélni a nyújtott jótéteményekkel, de ti nem csak visszaéltek, hanem beleavatkoztok legszentebb vallási ügyeinkbe s merészkedtek újra memorandumot szerkeszteni, mint 20 évvel ezelőtt. Beh’ kár, hogy most is úgy nem jártatok, mint akkor, midőn a Burg kapui bezárultak előttetek. Hiszük, hogy ha a magyar ministerek ajtajai megnyíltak is előttetek, de jó apostoli királyunk apostoli jogánál fogva, bölcsen intézi el a magyar gör. kath. hívők legszentebb lelki óhaját. Te pedig várjál csak Mikulás?! . . . Bortnyik György. hírek. Eljegyzés. Bakó Béla a beregszászi takarékpénztár ügyvezető-főkönyvelője, eljegyezte Barsch Margit úrleányt, Barsch Béla kisvárdai kir. közjegyző leányát. Egyházi táncvigalom. A helybeli ref. egyház elöljárósága, 1912 évi március hó 15-én, helyben a Fehérgyarmat és Vidéki Kaszinó helyiségében, közszükségeinek fedezésére jótékonycélu, zártkörű táncvigalmat rendez. Belépti-dij: Személyenkint 1 K 50 fill. Kezdete este 8 órakor. Felülfizetések hálás köszönettel fogadtatnak és hirlapilag nyugtáztatnak. Meghivó. A „Kölesei dalkör“ a szabadság napjának 64-ik évfordulóján Kölesén 1912 murcius 15-én d. e. 10 órától az ev. iskola udvarán, (kedvezőtlen idő esetén az iskolában) hazafias ünnepélyt rendez, melyre minden igaz hazafit tisztelettel hiv meg a Rendezőség. Az ünnepély műsora: 1., Hymnus. Kölesei F.-től, énekli: a „Kölesei dalkör“ Polomszky László karmester vezetése mellett. 2., Ünnepi megnyitó-beszéd, mondja: Bortnyik György, a „Kölesei dalkör“ elnöke. 3., „Nemzeti dal.“ Irta: Petőfi S. szavalja: Polomszky László. 4., „Kossuth hymnus“ Pap Zoltántól. 5., „A hazáról,“ Irta: Petőfi Sándor, szavalja: Harbula Károly. 6., „Szózat.“ Irta: Vörösmarthy Mihály, énekli; a Dalkör. 7., „Sóhajtás.“ Irta: Bajza József, szav: Balku István. 8., „Kossuth Lajos azt üzente ...............“ én ekli: a Dalkör. 9., „Emlékbeszéd,“ Irta és felolvassa; Tölgyesi Lajos gör. kath. tanító. 10., „A gólyához.“ Irta: Tompa Mihály, szavalja: Máté Bálint. 11., „Rákóczi induló,“ énekli: a „Kölesei dalkör.“ tovább, érzi a közelgő halált . . . Ez be is következett nemsokára. Az öregnek víziói voltak, mindig párbajt és ravatalt látott s az örökös rettegés felemésztette életerejét. Engem nagyon megrendített ez a tragédia. Az uniformist szivem egész hevével meggyülöltem s mikor nehány hó elteltével leánykám megszületett, felfogadtam, hogy óvni fogom őt a katonáktól és hadfihoz semmiesetre sem adom nőül. így történt aztán, hogy mikor férjem három év előtt meghalt, városi házunkat eladtam s falura költöztem csak azért, hogy lányomtól a katonákat távol tartsam. Itt vettem birtokot, hogy férjem emlékének és leányomnak éljek. A magány és szépen fejlődő leányom már- már feledtették velem a múltat, midőn egy napon levelet kaptam régi udvarlómtól, melyben értesit, hogy neje egy éve meghalt, kitől egyetlen fia maradt, aki már szintén hadnagy, mint ő volt húsz éves korában. Még mindig szeret, s ha megbocsátom a múltat, eljön és meglátogat. Óh mennyire felháborított e levél . . . Ekkor jött nagynéném meghívása, hogy látogassam meg őt; hogy izgalmam csillapuljon, engedtem a meghívásnak. Nagynéném örömében zsurt adott tiszteletünkre ... ; Akkor rettentem meg igazán, mikor a cifra egyenruhát megpillantottam a zsüron. Őrködni igyekeztem leányom felett s hogy milyen sikerrel, bizonyság rá az ön ittléte, főhadnagy úr . . . A hadnagy oldalán megcsörren a kard. Fészkelődik. Tekintetével keresi a lány szemét, de az most is félig csukva van. A mesélő önkéntelen összerázkódik a csörömpölésre, aztán siet elbeszélését befejezni. A zsur után futottam magányomba. Itt ismét meglepetés várt reám. Az őrnagy feltétlen látogatását jelezte levélben. A mesélő elhallgat. Keble zihál az izgalomtól. Idegesen morzsolja kicsiny ujjait, aztán kézimunkáját ismét felveszi, jelezve, hogy befejezte mondani valóját. Olt egyet-kettőt s a vendég felé fordulva megszólal : — És most. uram, képzelje az én fonák helyzetemet. Amitől irtózom, amit fogadásom tilt: az uniformis, itt áll utamba . . . Ma ön, holnap talán a másik . . . Óh, hogy a nő mind védtelen, mind gyönge! Ki ment meg bennünket az ő látogatásától ? Hiszen határozottan megírta, hogy jön és nekem nincs módom megakadályozni őt. (Folytatása következik.)
