Fehérgyarmati Hírlap, 1912 (4. évfolyam, 1-39. szám), Fehérgyarmat, 1912 (1. évfolyam, 1. szám)
1912-06-28 / 26. szám
—-------H Társadalmi, gazdasági s szépirodalmi hetilap, m JX______ EL ŐFIZETÉSI ARAK: Egész évre..........8 K. 1 Negyed évre .... 2 K. Fé l évre...............4, ( Egyes szám ára 20 fill FŐ muniiOtárs: BORTNYIK GYÖRGY-r\.— .. . ág. ev. esperes lelkész. Felelős szerkesztő és iaptulajdonos: Dr. Magyarádi BOROSS LAJOS — Nyilttér soronként 30 fillér. — A lapot érdeklő minden közlemény valamint az előfizetési és hirdetési dijak dr. Magyarádi BOROSS LAJOS ügyvéd Fehérgyarmat, címére küldendők. A jövő nemzedéke. Közhelylyé vált nálunk az ifjúság testi és szellemi neveléséről beszélni. Annyi heteí-havat hordtak már össze pedagógusok, társadalom bölcselők, hogy egy könyvtár megtelne azzal, a mit a tárgyról elmondottak. De egy másik könyvtár minden bizonyára kitelne abból, a mi még megírásra vár. De alkalomszerű mindenkor. Nemcsak a nemi élet felvilágosítása néven ismeretes irányzat, az együttnevelés négy kérdése, még kevésbbé talán a feminizmus mozgalma hozza szőnyegre ezt a kérdést, hanem a mindennapi élet kényszerűsége, az egyén, a családi körülményei, mint a melyek önkényt adódnak, léteznek, vannak és igy róluk beszélni kell. Csakhogy más a mit beszélnek és más a hogyan cselekednek. Itt elvek, vezéreszmék, princípiumok érvényesülnek, ott tények, letagadhatatlan valóságok. Összegezése, eredménye egy anj^nyiszor felhangzó sopánkodás: nem igy neveltem a gyermekemet s mégis az eredmény 'kétségbeejtő. Hát szó, a mi szó: nagy, igen nagy kardinális hiba van az ifjúság mai nevelésében. Rendszertelenségnek inkább lehetne nevezni, mint tervszerűségnek, következetes eljárásnak és igy rendszernek. A főhiba abban van, hogy mindenre széles e nagy világon, csak az életre nem nevelik a mai fiatalságot. Hogyan? —vetheti ellene bárki. Micsoda képtelen állítás ez? Hiszen nem azért iskoláztatjuk, zenében, művészetben képezzük gyermekeinket, hogy az életre neveljük, megélhetést, kenyeret biztosítsunk a számukra? Pedig való igaz, hogy nem neveljük az életnek. Mert mi az élet, mint összefoglalta az erkölcsi, egyéni és alkalmazkodási felfogásoknak és nem külön, kiszakítva egyik vegy másik. És vájjon hol tanulná meg inkább és jobban ezeket a szükségeseket, mint abban a körben, mely zsenge, fejlődő lelkét a sze- retetét, a bizalom, az őszinteség melegével védte a külvilággal szemben ? A családi kör az egyedüli. Le kell törni az ártó indulatokat, megzabolázni a gerjedő szenvedélyeket, önismeretre vezetve a gyermek lelkületét, felismerni embertársai hajlamát és ehhez alkalmazkodni. A puritán egyszerűségű szobák falaira kiakasztott „házi áldás“ szövege helyett ezeknek a tételeknek kellene kerülni, kibővítve, kiegészítve még azzal, hogy tudjon a gyermek lemondani vágyairól, megnyugodnia kényszerű valóságban s feltoluló zúgolódásai között ne mindig fel, — hanem lefelé is tekinteni, a hol több küzdést és ennek dacára több lemondást és még több nélkülözést lát. A „kedves“ szülők majom- szeretete azonban mindezeket egyáltalán nem, vagy alig látja. Elfoglaltsága, kényelemszeretete, sokszor könnyelműsége is, nem juttatnak időt foglalkozni gyermekeivel. Az iskolákra, nevelőkre, a társaságra bizzák a gyermek nevelését, avagy majomszeretetük- kel agyonszoritják a fejlődő gyer- meklólek érzés, kedély, és lelki tízéves találkozó. A „Fehérgyarmati Hírlap“ tárcája. Tizesztendö. Az idő hogy eljárt! Bezzeg elszáguldott felettünk a mindig fürge, bár nem fiatal idő. A múltban bizony a napokat percekké szerettük volna varázsolni; most meg a pillanatokat heteknek, hónapoknak óhajtanék megtenni. Hja, akkor tanulni kellett, hogy tudjunk valamit, nem is annyira hogy tudjunk, hanem, hogy meg ne bukjunk. Most pedig, midőn kinn vagyunk az élet iskolájában, megállítanék a perceket, nehogy megbotránkoztató gyorsasággal tova rohanjanak, mert minden pere már közelebb visz bennünket a megöregedés felé. Inkább szeretnénk újból ifjak lenni, örökre fiatalok. Tíz esztendő múltán valóban szépnek tűnik fel a múlt. Nem látjuk oly mogorváknak, szigorúaknak a professorok ábrázatát ; nem találjuk oly rettenetesnek a „büfiázást", a „drukkolást". Sőt minden szépnek, elbájolónak tetszik. Valóban szép is volt a diákélet és ezt annál is inkább el kell ismerni, mert most tiz év után, meg- állapodottabb fejjel gondoljuk el. És összekerültünk egy évtized után a volt iskolatársak, kik az ország, talán a világ egyes részeibe elszéledtek annak idején. Az arcvonások jórészt nem változtak, csak némileg komolyabb kifejezést öltöttek. Azonban az ajkak fölött néminemű elváltozások észlelhetők: a gyerekek megbajuszo- sodtak, sőt némelyek megszakálosodtak. És sajátságos. A köröttünk ülő tanárok, az igazgatóval élükön, mintha megfiatalodtak volna a tizesztendö alatt, ők, az öregek, megfiatalodtak, mi, a fiatalok elöregszünk. Pláne sokan már másodmagukkal is eljönnek. Elhozzák hitvestársukat, amely körülmény még inkább vénségünk mellett bizonykodik. Jól csinálták bizony a fiuk a dolgot. Mintegy harmadrészük sietett megházasodni, azt tartván, „hogy jobb előbb, mint soha“. Aztán az „agglegények“ restelkednek, hogy nekik erre még idejük sem volt, sőt nem is gondoltak eddig ilyesmire. Sokan azonban megígérik, hogy a legközelebbi találkozókor — öt év múltán — lehetőleg ők is párosával vesznek részt az örömlakomán. Addig a régi házasemberek már több rendbeli családtagjaikkal felszerelve mennek el a találkozóra. így azután egyre népesebb és tarkább lesz a találkozó. A létfentartásért folyó nehéz küzdelemben még csak az emlékezésre sem marad ideje az embernek. De ilyenkor, tizesztendö után, egy pillanatra megállhatunk és meggyujthatjuk agyunkban az emlékezés mécsesét. Emlékezzünk régiekről. Emlékezzünk a letűnt szép időkre, melyek már csak fiainknál, unokáinknál térnek vissza. Amikor édes volt az, a mi tiltva volt. Amidőn ketten egy cigarettát (drbja 2 fillér) szittunk, testvériesen megfelezve, de vidáman pöfékelve, mert jól esett és mert főleg tiltva volt. Aztán délután billiárdoztunk, természetesen azért, hogy testünk edződjék. Ez is tiltva volt. De hát, édes Istenem, mi nem volt tiltva a diákoknál? Éppen a tanulás. És ezért a legszívesebben nem tettük. De azért mégis emberek lettünk. Amit az iskolában elmulasztottunk, arra akarva, nem akarva megtanított az élet, ez a legkitűnőbb tanintézet. Meg volt jelölve a találkozó hely: egy hatalmas kerti helyiség. A volt iskolatársak egyenként szállingóztak; többen, mint már jeleztük — másodmagukkal. Volt öröm. Szervusz! Hogy vagy! Égy szemernyit sem változtál. Szervusz I Hozott Isten
