Fehérgyarmati Hírlap, 1911 (3. évfolyam, 1-53. szám)

1911-02-03 / 5. szám

2.oldal. FEHÉRGYARMATI HÍRLAP 1911. február 3. ra hivatják, — hogy elpusztult Tolna mind e szép és jó, ha Cer­berusukká nem szegődik a sajtó! Ezért nem tudta pótolni vagy nél­külözni a sajtót a modern embe­riség s minél féktelenebből gyű­lölködnek ellene haragosai, annál hatalmasabban fejlődik. Mint gyarló emberi intézmé­nyek, fogyatkozásai vannak a saj­tinak is. Nem is kicsinyek, nem is kicíúiiyithetők. Azonban jó lé­ié, kei állíthatjuk, hogy a sajtó terén találkozunk aránylag a ke- \ :‘S".'i)b visszaéléssel. Nem azért, •' •• • újságírók külömb em­• • MMiek a többinél, hanem .könyörtelen birájuk a i<- uéu.v s egyúttal kenyér- i unk i.s Sokkal súlyosabb er- fegyelem alatt állanak hi- • -uk teljesítésében, mint bár- m ! ik közbivatalnok. Hogy mennyire igaztalanok azok, akik a sajtó ellen dühönge- nek, azt mi sem bizonyitja jobban, mint az a körülmény, hogy nem az a legkellemetlenebb ellensége­inkre nézve ha Írunk róluk, ha nem az, ha nem írunk. Megesett néhányszor a külföldön, hogy parlamenti tagok az újságírókat megsértették. Megtorlásul bojkott alá helyezték az illetőt, sőt mint tavaly Berlinben megesett, az ©- gesz parlamentet. Nem volt par­lamenti tudósítás a a képviselő urak meghaltak a világra nézve. Ekkor tűnt ki, miosoda rettentő fegyver a sajtó-bojkott s a sórte- getők kézzel-lábbal siettek bocsá­natot kérni, hogy feltámadhassa­nak, A magyar parlamentben e­— Dt u a »k«ringó< kisasszony a »keringök« királya. Ért Strausz irta, erre még a féllábu koldus is táncolhat, hát még ön, ki az élet maga. Először történt életemben, hogy testi fogyatkozásom miatt röstelkedtem és halkan, mintha bűnt követtem volna esdekeltem. — Ne kívánja ... ne kínozzon . . . nem táncolhatok .... — De én addig nem távozom, mig a tánctermet egyszer körül nem lejtjük. Aztán gondolja meg a barátaim előtt nevetségessé válnék. Ok nélkül kosorat nem fogadhatok el. Ismételve kérem! — Hát tudja meg, hogy én, én . . . . s$T\a vagyok. És megmutattam azt a lábamat, mely a szék alá volt huzva s ortopé cipőben dí­szelgett. A fiatal ember meghökkent és gyors hajlongással eltűnt barátai között. Utána néztem s meg’potránkozva láttam, amint ne­vetgélve elmondja azoknak legújabb kaland­jait, mert mindnyájan felém fordultak azzal a bizonyos csodálkozó szánalommal, mintha csak azt mondták volna. — Minek hozzák ide az ilyet? Magamba fojtottam a keserűséget és tovább néztem a táncoló párokat, szivem el- facsarodott és eszembe jutott az én szegény kis sánta verebem, ki most otthon guksol •gyedül, elhagyottan és nem tudja, hogy ur­gész serege ül a korlátoltaknak és maradiaknak, akik lépten-nyomon gyalázzák a sajtót s drákói tör­vényt követelnek ellene. Egy kis bojkott nyilván jobb meggyőző­désre terelné e legényeket is. De sajnos, a magyar újságírók sokfe­lé húznak s egyöntetű eljárásra eddig'eló még nem sikerült szer­vezni őket. Szent házasság. Az évszázados probléma a házasság isteni eredete emberi vo­natkozásában avagy ha úgy tetszik a házasság, mint emberi intéz­mény a vallás erkölcsre alapítot­tan, újra kisért. Most nem az öreg Európából iádul ki a a mozgalom, hanem az ifjú tettre kész Ameri­kából, melynek egyik államában egy uj egyesület alakult, a mely­nek az a célja, hogy a házassági törvényeknek a válásról szóló szakaszai megszorittassanak. Ismételjük, nem uj a problé­ma. Évszázados. Összeforrott a vallásfejlődéssel ütközőpontja volt minden liberális haladásnak, a szerint, a mint a házasság intéz­ménye a felfogásban, mint szer­ződéses kötelem avagy mint szent­ség kezeltetett. Dogmatikai elvont tétel állott szemközt gyakorlati szükségességgel. S kimutatható a gyakorlati szükségesség térfogla­lása, a mit az egyes modern álla­mok házassági törvényeiben a vallási okok kiterjesztettek nem a hit és erkölcs pillérének a meg­döntésére, hanem a szükség, a j nője mennyire bánja, miért nem maradt mellette? Hajnalra vetődtünk haza. Szótlanul bukdácsoltam a szoba közepén át ágyamig. Az ágy karfáján csiripelve fogadott kis verebem. Ledobtam magamról a ruhát és szürke sánta társamat kezembe véve, a párnák közé temettem magam és sírva, zokogva, csókol­gatva tollába búgtam. — Nem hagylak többé magadra. A mi helyünk csak itthon van. Milyen jó volna örökké aludni . . . soha fel nem ébredni. * * * * Nem tudtam mi lelt, de az elbeszélés őta oly nyugtalan vagyok. Akarva, nem a- karva mindig a kis lányra gondolok. És ami — legalább gondolatban túllépni a barátság, a kollegiálitás fogalmát. Eh! őrültség csak gondolni is rá. És mégis egy titkos hang azt súgja lelkemben, hogy e szerencsétlen kis lány szeret . . . nagyon szeret! Mi lesz ennek a vége? Hisz mindentől eltekintve, áthidalhatat­lan ür tátong közöttünk. Nem rendelkezem többé magammal, életem máshoz van kötve. Gyermekem van, ki még az enyém és feleségem van, ki már nem az enyém. Történjék bármi, még ma elmondom neki. Ez kötelességem s én nem születtem gazembernek. Egy este szobámban ültem. kényszer erejének igazolásaként. És hova tovább megerősödik és utat tör az a felfogás, a mely első sorban emberi intézményt ismer fel a házasságban és isteni erede­tét csak mint lelki surrogatumot tartja fönn. A minthogy igaz is. Jóhiszemüleg, tudva, elfogulatla­nul csak igy lehet a házasságról beszélni és ha akad mozgalom, a mely a vallás megnehezítésére tö­rekszik ez csak rosszhiszemű és gonosz czélzatu lehet, mert jóhi­szemüleg érvelni a mozgalom és elv mellett, lia nem is ostobaság, mindenesetre naivitás. Végeredményben pedig szem- forgatás és hypokritaság. Már tud­niillik azokat illetőleg, a kikre vonatkozik, Szemforgatás: hirdet­ni a házasság szentségét és a bűnt követni, a mint hypokritaság a felbonthatatlanság mellett érvelni és lélekben, bensőben az ellenke­zője után sóvárogni. Statisztikát és kimutatást csak a válópöröknél vezetnek azt is olyan értelemben, amint helyt ad­nak ennek és a törvény szaka­sza alapjain. De arról hivatalos irás nincs, hogy hány úgynevezett fiktiv szentházasság áll fönn, mely­ben a házasfelek között a lelki, szellemi, érzelmi egység régen elköltözött avagy meg sem volt és akik mégis hordják a szent jármot a világ előtt mert aiakoskodniok kell, vagy nincs szakasz a tör­vénykönyvben amelynek alapján elválhatnának. És ez a nagy os­tobaság; több gyalázat kárhozat együttvéve. Oka erkölcsi romlás­nak, lelki megtévelyedósnek, any­Mi az ? mintha kopogtattak ? — Szabad! — Én yagyoh szivein, a Böske ! És csakégyan előttem állt, ragyogó di­adalmas arccal, hűséges szerető tekintettel az én kis sánta verebem. — Hogy tehetett ilyet? — förmedtem rá. Ha valaki meglátta, mit gondolhat- ma­gáról ? — Törődöm is azzal, hogy mások mit gondolnak. Jobb becsületesnek lenni, mint annak csak látszani! Aztán a szivem hozott ide. Ne nevessen ki érte, ne értsen félre, de úgy érzem, magam maga mellett, mint egy igazán szerető hitves a — férje mellett. Az utóbbi időkben észrevettem, hogy maga fel­tűnően kerül. Megbántottam ? Bocsásson meg, akaratlanul történt. Különben ez képtelenség Lássa mi sánták született bátrak vagyunk, mi a szivünket a szánkon hordjuk. És most üljön mellém, nézzen a sze­membe s mondja meg nyíltan minden tar­tózkodás nélkül, miért neheztel, miért kerül, miért nem szól soha hozzám? — Mert — mert nem vagyok szabad 1 — Nős? — Az 1 Halálos csend hövetkezett erre. Meg- gyujtottam a lámpát s amint a pamlagra néztem, a szivem verése is elállt. Szegényke sápadtan, reszketve ült s kétségbeesetten, meredt arccal nézett maga

Next

/
Thumbnails
Contents