Fehérgyarmati Hírlap, 1910 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1910-04-08 / 14. szám
FEHÉRGYARMATI HÍRLAP Az ököritóí katasztrófa azután beadta nékünk. Most már neiu beszélnek a veszedelmes magyar invázióról, hanem, igenis, a veszedelmes és oktalan magyar közigazgatásról, mely tétlenül szemléli s megengedi, hogy a tüzha- lálba rohanjanak azok, kik táncolni a- kartak, s elpusztuljanak a legszörnyübb halállal, kik csak most igazában akarták az életet elkezdeni. Nem az a szándékunk, hogy a külföld véleményét a miénkkel támogassuk, nem azt akarjuk mi, hogy az eső utáni köpenyeg szerepét játszszuk s kárhoztassuk azokat, kik nem láttak tovább az oruk hegyénél, hanem reá akarunk mutatni arra, hogy a magyar közigazgatás, még mindig nincsen a- zon a színvonalon, amelyen az azt képviselő tisztviselők s vezetők műveltségűk, európai tudásuk s készültségüknél fogva vannak s hogy nem csak a- zok a hibásak, akik megengedik, hanem hibásak mindazok, akik csak a rági conservativ szelleménél fogva, mely közigazgatásunkat jellemzi, semmit sem akarnak a modern, mostani világrendbe illeszkedő élet követelményeiért tenni s azt úgy szolgálni, hogy véle az országnak, az államnak s köznek hasznára lehessen. A legnagyobb magyar. Van a kinek ez a neve. De nem a keresztvízben kapta. Se nem örökölte, hanem a ki a legilletékesebb, a ki őt úgy szerette s a kit ő úgy szeretett, a nemzet ajándékozta neki ezt a szép t ! nevet. A mi magyar nemzetünk. A legnevezetesebb pedig az, hogy > ezt a dicsőséges szép nevet gróf Szé- j chenyi István megérdemelte. Hiszen a nép szava — Isten szava! Mert hogy megérdemelte-e? Széchenyi egy uj Magyarországot i alkotott. Reform-eszmékkel állott ki a i I közélet küzdőporondjára, mert nagynak, | hatalmasnak, dicsőnek és boldognak ! szerette volna látni nemzetét. Nagy dolgokat kezdeményezett ez a nagy ujitó, | s azokat hatalmas akaraterejével, láng- i eszével és önfeláldozó munkásságával i meg is valósiíotta. Csak csodálattal j nézhetünk fel Széchenyi István alakjára j s csodálattal szemlélhetjük, mennyi munkára s mennyi eredményre képes i egy emberélet, ha az — mint a Széchenyié, a hazának van szentelve. Fáradt, dolgozott, munkálkodott a ‘ hazáért egész éleiében. Mennyit járt! Hányszor járta meg Angliát s a külföld egyéb részeit, mikor ' a hidakat tanulmányozta! Hányszor járta meg saját hajójával a Dunát Pesttől Konstantinápolyig, mikor a nagy folya- | mot szabályozta, a Vaskaput áttörette, a Dunát hajózhatóvá tette a magyar kereskedelem számára! Hányszor járta be | az országot, mikor a Tiszát szabályozta, i mikor a hazai állattenyésztés emelésén j fáradozott, mikor a selyemhernyó-tenyésztés meghonosításával akarta a gaz- ! dasági helyzet fejlődését előbbre vinni! I Mintha csak a Gondviselés szerepét I kellett volna betöltenie ebben az orITMmmgmiritímr^TfíarfflTTn—irmnrr'n- -------rti—r-nmmmi folyadékkal töltötte meg a kis üveget, majd vissza tette ismét a mór ládikába és régi helyére, a kandalló párkányára állította. — Értesz már? — kérdezte azután. — ügy! tólig-meddig. — Nos holnap, — folytatta a báró a- nélkül, hogy a főhadnagy szavaira ügyelt volna, — az én kis Ellám visszatérve im- márom két hónapos távollétéből, természetesen utána néz a kis talizmánjának és a folyadékot feketének találva, még természetesebben árulónak fog gondolni. En természetesen egy szót sem szólok a ma történtekről, sőt igyekezni fogok, hogy gyanakvásában és tévhitében még meg is erősítsem. Ekkor megjelensz te és elmeséled mindazt, ami ma ebben a kis boudoirban történt. Elli pedig röstelkedni fog és pirulni. Nemde? — Alighanem, — válaszolt szárazon a főhadnagy. — Tehát számíthatok rád? — Holnap a dinerhez ? Biztosan. — Erős kézszoritással vált el egymástól a két barát. Másnap pontosan az estebéd idejére megjelent a főhadnagy. A szokásos üdvözlő szavak után odasugta neki a báró: — Még semmit sem szólt arról. — Talán még utána se nézett, — súgta vissza a főhadnagy. A báró csak a fejével intett, mert észrevette, hogy a báróné őt nézi, a diner kedélyesen és kellemesen folyt le. A fiatal asszonyka bájos volt és a lehető legédesebben mesélte el utazási élményeit, A kávé után már ném bírta ki tovább a báró. Annak ürügye alatt, hogy a lakásberendezést akarja megmutatni barátI jának, a fiatal asszonyka húzódása mellett is a boudoirba vezette a főhadnagyot. — Ah, — kiáltott fel a meglepetés i hangján, mint hogyha a kis ládika látásánál, I valami eszébe ötlött volna, mond, Elli, meg- * kérdezted-e már talizmánodat, hogy hü voltam-e ez alatt a hosszú idő alatt. . — Erre még nincs szükségem, nevetett a fiatal asszonyka, — a te irántad való bizalmam határtalan. A boldog férj tekintetével nézett a báró a hadnagyra, de a felesége felé fordulva, komoly ránezokba erőltetve arczát: — A bizonyosság jobb, mint a bizalom, győződj is meg felőle. A fiatal asszonyka mintha elpirult volna, egy kissé és zavart, szinte remegő hangon válaszolt férjének: — A mint akarod, — és elővette a kis ládikát, majd az üveget a világosság felé tartotta. De a kéz minthogyha reszke- tően megrándult volna néha. A két barát a csodálkozásnak egy rövid pillantását váltotta egymással: a kis üvegcsének tartalma fehér és tiszta volt mint a kristály. Rövid csönd állott be. A főhadnagy sietett, hogy felhasználja e pillanatnyi csendet és sürgős szolgálati teendőket emlegetve ajánlotta magát. A báró szótlanul kisérte az eloszob iitr és csak ott szólalt meg újból. — Te! tudod, eddig mindig kinevettem a babonaságot, de most igazán valóságos relytély előtt állok. szágban ennek a nagy hazafinak! Szereti isten az ezer esztendős magyar nemzetet, hogy ilyen férfiút tudott adni nekünk. Széchenyi fölrázta hatalmas szavával a nemzetet tespedéséből, abba önbizalmat tudott önteni s azt cselekvésre sarkalta. Valósággal megmentője volt a nemzetnek. G volt az, a ki azokban a nehéz időkben a nemzeti ébredésnek, nemzeti átalakulásnak magvát kitartó munkájával elhintette. Fáklyát gyújtott a nemzeti élet sötétségében. És oszladozott a sötétség, és a magyarnak szeme meglátta végre a világosságot. Ebben a világosságban járt azután és cselekedett Kossuth Lajos. Oh nagy idők, nagy emberek ! A nagy műnek, melynek Kossuth volt halhatatlan szereplője, megindítója Széchenyi volt. A két nagy kortáls — mint tudjuk — ellenfél volt. Útjaik elváltak, de volt egy, a miben megegyeztek: a hazaszeretet. Ugyanazt akarta mind a kettő, de a kivitel módjának tekintetében véleményeik eltértek egymástól. I Széchenyinek próíéta-lelke féltette a hazát a megrázkódtatástól s attól tartott, hogy egy ilyet a nemzet nem bírna ki. Ő békés utón, állhatatos munkával, szívós kitartással akarta megszerezni a nemzet részére azt, a mit Kossuth Lajos megkísérelt erőszakkal kivívni. Azért Széchenyi aggódva nézte Kossuth működését, sőt azt már jó e- leve támadta is. így született egyik hires könyve, a „Kelet Népe.“ Kossuth veszedelembe sodorta a nemzetet, veszedelembe és szenvedésbe, de ez a szenvedés dicsőséges vala és az elbukás hőshöz illő. Széchenyinek nemzetének sorsa miatt gyötrődő, roskadozó nagy lelke már alig látta a „nagyszerű halált“ és nem látta a feltámadást, mert mikor rohanni látta Kossuthot a veszedelembe és Kossuthtal «a nemzetet, hazája felett való bánkódása őt az élő halottak közé juttatta, oda, a honnan már csak egy menekvés van : a halál, — és ő ezt a szörnyű menekvést is megkereste. A másik nagy férfiú, Kossuth, szintén mártírjává lett hazaszeretetének : mint az első szabadsághős, úgy ő, a második is, önkéntes számkivetésben halt meg. Különben pedig tisztán láthatjuk ezekből azt, hogy legyen bár külöm- böző a hazafiui meggyőződés, lehet a hazának hasznára lenni egyképen. Széchenyinek nagyszerűek voltak alkotásai és nagy értékűek a nemzetre nézve. Halhatatlanná tették ezek őt, de ki tudná azokat mind egykönnyen elősorolni? Megtalálja azokat kiki a történelemben. Mégis lássunk csak azokból valamit itt is. (Folyt, köv.) Krasznay Zsigmond.
