Fehérgyarmati Hírlap, 1910 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1910-02-18 / 7. szám
FEHÉRGYARMATI HÍRLAP nek, s ha szánkó nem csilingel, korcsolya nem iringói a tó vizén, mindez nem birt volna minket arra, hogy mind e költőieseti szép dolgokról e helyen beszéljünk. Sokkal fontosabb az az ok, melyért mi mindezekkel, máskor versben megirt dolgokkal foglalkozunk. A vetések, a termés az, mely minket az abnormális időjárás következtében aggaszt, ez nyomja kezünkbe a tollothogy a veszélyre előre figyelmeztessük embertársainkat, hogy készülhessenek, hogy védekezhessenek ellene. A hóréteg már régen leolvadt a tarlott mezőkről, a folytonos enyhe időjárás megpuhitotta a talajt s az állandó esőzések megrothasztják mindazt a magot, mit a szorgalmas ember kéz belé vetett. Veszélyben a termés. Ha az enyhe időjárást hirtelen fagy váltja fel, akkor kárba veszett minden munka s élőiről kezdheti a gazdaember mindazt, mit ősszel oly sok gonddal, annyi körültekintéssel elvégezni kelletett s azután a természet jótékonyságát, meíylyel még minden esztendőben felkarolta, várta, várta, hogy munkája gyümölcsét ez majd megvédelmezi. De a természet jószívűsége ez esetben könyörtelenségnek bizonyul, Mert inig egyrészt az enyhe időjárás, a szegény didergők kínjait csökkentette, másrészt a termés veszélyeztetésével ezer és ezer munkás szájából veheti ki a falatot. S igy a tavasz a télben minket nem visz költői gondolatokra. Szemeink előtt nem nyílnak illatos ibolyák, s a hóvirág ártatlan fehér színe nem ragad eszményi gondolatokra, a sötét gond, a jövőtől való rettegés fojtogatja torkunkat. Minden felfordult, minden másképen van, mint a hogyan lennie kellene. Az asztronomusok az üstökös járásának tudja be mindezt a különczségét a természetnek. A régi időkben az üstökös láttára a nép háborútól rettegett, ma napság csak éhség, drágaság, pusztulás jár a nyomába. Ilyen a helyzet napjainkban. Hajszálon függ a jövendőnk s az, vájjon a jövő esztendőre lesz a magyarnak kenyere s hogy munkától kérges kezének jutalmát nem a pusztulás, a végrehajtó dobpergése kiséri, Örömtele vig aratás helyett, nem az ugar föld szomorú látványa sajtolja ki a könnyet szeméből. ' így van az minden földmivelő államnál Ahol a természet a legnagyobb ur, ott a biztos előrehaladás, a gazdagodás, a munkát jutalmazó jóllét, mindig problematikus lesz. Ott hiába szórja arcza kínos verejtékét munkájára, annak gyümölcsét nem okvetlenül élvezi s ezer és egy oka lesz mindenkor rettegni a természet mostohaságá- tól, mely minden törekvését, minden igyekezetét kudarczczal jutalmazza. Az iparos, kereskedő államokban csak nagy természeti katasztrófák hathatnak olyan elementáris erővel, mint a minő hatást gyakorolhat ez az abnormális időjárás hazánkban. A poetikus tavasz a télben i- gen sok magyar ember könnyét, bubánatát, keservét kívánhatja meg. A magyarok istene ezer esztendeig őrködött hazánk felett, hisszük és reméljük, hogy ezt a keserű poharat is eltolja, szeretett nemzetétől. HÍREK. A múlt évi hátralékok befizetését és az előfizetések megújítását tisztelettel kéri a kiadóhivatal. — Most már sétálunk egyet. Alig akartam hinni a fülemnek; de fólszemmel rásanditva nemes szabású arcélére ; megértettem. Arcának rendes halványsága gyöngéd rózsasxinnel volt bezománcozva; az aszkéta hideg temperamentumát forrongásba hozta a Veuve Cliquot, a mai Mumm öreganyja. Az Akadémia felé tartottunk. Az Akadémia persze még akkor egyedül búslakodott, ö volt az egyetlen épület axon a téren, ahol, mint Csengcry mondta, húsz évvel ezelőtt vadkacsára jártak vadászni a pesti vasárnapi kocavadászok. De a rakodópart már ki volt építve s a Margithidig, azaz dehogy a Mar- githidig, hiszen az akkor még papíron se volt meg, hanem a tájékáig kényelmesen lehetett sétálni, ha nem is aszfalton, csak homokon, de a mi minden gyalogjárónál jobb, mert ruganyos. Eleinte szótlanul ballagtunk. Csengery hallgatott, én pedig köteles kíméletből nem mertem zavarni. Azután beszélni kezdett s végül, bizonyára a mai társalgás hatása alatt, rátért Deák tréfáira. — Igaz, most jut eszembe, — szólt egyszerre, hogy mit akartam én neked mesélni. De Ígérd meg, hogy mig a szereplők élnsk — bár senkit nem kompromitálna — nem hozod nyilvánosságra. Megígértem. — Hát azt már tudod, hogy az öreg urnák — igy kezdte Csengery beszédét — legnagyobb passziója az embereket megtréfálni. Nem felültetni, mint most mondják, sem lóvá tenni, mint apáink mondták: hanem úgy egy kissé megjártatni velük az áprilist. A- zokon aztán jókat mosolyog magában lelógö bajusza alatt. Hát képzeld csak, hogy mivel lepte meg most karácsonykor a minisztereket? Erre én is csak véletlenségböl jöttem rá, mert nekem se szóllott róla. A minap Keménynél vagyok s beszéd közben meglátok egy uj könyvet az asztalán. Kérdem micsoda? Azt mondja: bizonyosan valami szamárság. — Hát nem néztél bele? — Nem én. Fölveszem. A borítékon — szokás ellenére — nagy betűkkel ez van: Legújabb vívmányok a spekulatív filozófiai téren. Föl- nyitonr,. Kihűlök. A belső címlapon ez díszeleg : Brillant Savarin szakácskönyve. (Brillant Savarin volt a leghíresebb párisi szakácsmü- vész.) Gondolhatod, hogy milyen jóizüt nevettem. A kópé — már aki küldte — nagyon jól ismerte Zsigó gyöngéjét. Kemény rám néz Bámul. De mikor a kezébe adom, maga is elneveti magát. — Csak legalább tudnám, ki küldte ? — mondta végre. Elmondom az öreg urnák. Mosolyogva kérdezte, hogy nevettünk-e? — Mondtam, hogy igen. — Zsigó is? kérdezte újra. — Az is. Csak azt szeretné tudi, ki küldte? Én küldtem — szólt Deák Feiencz. Azután elmondta, hogy kiket lepett meg kriszkindlivel. Mikónak (közlekedési mindiszter volt), aki olyan keményre pödörte a bajuszát, hogy úgy állt, mint a szög, egy skatulya bajuszpedrőt küldött. Hires Rojkó félét, amit ő készíttetett, még mindig olyan mixtum com- positumból, hogy Mikó egy hétig nem bírta lemosni aszúját; az átkozott kenőcs úgy széjjel húzta, hogy akaratlanul is folyton mosolygott. El is nevezték hamarosan „Nevető ember“-nek. Akkor jelent meg Victor Hugónak ily cimü regénye. Gorovénak (kereskedelmi miniszter) aki roppant hiú ember volt s olyan széles arca, mint a bölénynek, olyan tükrött köldött, a- mely képtelenül szélesre fintorította a száját Andrássynak, aki mindig fekete gehrokk-ban járt (most Ferenc József kabát a neve) s ami a puritán táblabirö szemében deniskedós volt: az angol dendik fejedelmét, Brougham lordot küldte amint lovát ficángoltatja, mert Andrássy is szeretett lovagolni. Eötvös pedig a vallásminisztert, a boldogtalan nemzetiségi törvény szerzőjét megrajzoltatta Klicscsel, a Borszem Jankó hires torzrajzolójával, amint az említett törvénnyel kezükben az oláh, a tót, a rác, a horvát a német, szász és a rutlién ütik. Zsedényi-nek, a Deák-párt pénzügyi kapacitásának, aki hnsz évig járt egy pantallóban, egy font szappant küldött ezzel fölirással : Világhírű posztóruhamosó szappan. Mikor Zsedényi elkezdte vele mosni a nadrágját, rémületére azt kellett tapasztalnia, hogy a keze közt szétmálik. A szappan tiszta lúg volt.( Nem érdektelen talán tudni, hogy ez a megtestesült Harpagon két milliót hagyott jótékony célra. Bizony meg nem állhattam, hogy én is nevessek az ötleteken. — Hát mond aztán — folytatá Csengery beszédét — hogy nem ennivaló egy öreg ember az, a ki hetven év terhévél a vállán ilyen kópéságokun töri a fejét? Ilyen őseredeti humor csak magyar emberben lakozhat, az is csak dunántúliban. Mikor elváltunk Csengery mosolyogva azt mondta: — Aztán ne feledd .megnézni Brillant Savarint I Dehogy felejtettem.
