Fehérgyarmati Hírlap, 1910 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1910-02-11 / 6. szám
FEHÉRGYARMATI HÍRLAP Figyelmeztetni, oktatni, tanita- ni kell azokat a hiszékenyeket akik ezeknek a mendemondáknak, tudományos színbe burkolt babonáknak hitelt adnak s ily irányban cselekszenek. Fel kell világosítani őket, hogy a világ vége még mindig nem érkezett el, noha viselkedéseikkel s az emberek egymás iránti gyűlöletüknél fogva régen megérdemelték volna azt. Mindenki dolgozzék, mindenki éljen hivatásának, úgy mint ennek előtte. A világ elpusztítását, vagy fentar- tását bizzák arra a fensőbb hatalomra, mely majd tudni fogja azt az időt, mikor látja szükségesnek azt, hogy ez a föld, vagy a rajta levő élőlénynek végérvényesen el töröltessenek a valóság világából. Részletre. (Folytatás.) Óh de minő nagyot csalódhatott az, kinek czélja volt a szegény hiszékeny népnek segítségül sietni a nálánál ravaszabb, kítanultabb ügynükök- kel szemben. Most már láthatják, hogy az a pillanatnyi ijjedelem, melyet az uj törvény ezekben a kereskedőkben keltett hamarosan véget ért s ime, most már rá sem hederitve épen úgy folytatják kisded játékaikat, mint a múltban, semmi sem gátolja őket abban, hogy könnyelmű hitelezéseikkel bajba ne rántsák azt a fogyasztó közönséget, A nagy kádak már tavaly is ott hevertek minden pince torkolatában érintetlenül. Szomorúan ballagtak föl az emberek a domb* ra, szüretelésre elég volt a puttón is. — Bejh a muzsika húrjai elpattantak őrökre! Megszűnt a táncz, ősszel olyan a szölőföldek tája mint egy siralmas temető. A kiszedett megölt tőkékből minden esztendőben hatalmas tüzeket raktak. Száll száll az áldozati füst az ég felé. Azután arról megy a szóbeszéd, hogy valamikor a drága musttal locsolgatták a szilvafa gyökereit. Nem volt becsülete a bornak. Meg is bűnhődtünk érte keservesen. Minden év meghozza a szőlő uj veszedel mét Örökös reménység, örökös aggodalom. Lesz-e még vig szüret? A jó ég tudja! ügy ebéd után futó tavaszi vihar tá* madt. Zúgott az eső, paskolta a földet. Tan- dariék a vityilóba menekültek. Az asszony kitárta az apró kis viskó ablakát és friss, üde illatott hordott be a kóbor szellő. Hosszú lócza az ablak alatt. Egymás mellé ültek. Az ember sokáig nézte . . . az asszonyt. Az lesütötte szemét. Néha találkozóit a tekintetük és szó nélkül összemosolyogtak. Aztán az ember kezébe vette az asszony kezét és simogatni kezdte. Sokáig ültek igy. Csöndesség volt Egyszer csak fölsikoltott az asszony. — Jaj! Véresre harapod a számat 1 — Nem sajnálsz? — No csak mégegyszer! — Te . . . te . . . megfojtasz. <— Együtt halunk meg. amelynek sem azokra az irodalmi termékekre, melyeket részletekre árusítanak, sem azokra a fényképező gépekre, lőfegyverekre s egyéb felesleges holmira szükségük nincsen, amelylyel a részletkereskedők az ország lakosságát oly túlontúl elárasztják. Az uj törvény tehát mit sem változtatott a régi helyzeten. Nem változtatott pedig azért, mert a gyakorlat nem foganatosítja a törvényt abban az intenczióban, amelyben az alapitójuk megalkották. Nem védi a kisembert, azaz nem jobban, mint annak előtte, épen, hogy a fizetéssel birók letiltha- tatlan részét emelte kétszeresére. De azt amit gondoltak, hogy a kétszobás s alatta állók bútorzatát ne lehessen bántani, vagyis, hogy a családok exis- tentiáját ne lehessen a végrehajtások s azok foganatosításával feldúlni, ezt az uj törvény éppen alkalmazásának módjában nem tudta behozni s igy a a kisember érdeke e téren védelemben tovább sem részesül. Részletre ! Hangzik fel újból amár eltemetetnek hitt jelszó, a részletre vevők keserves könnyei áztatják továbbra is a hazai talajt, az uj törvény alkotóinak legnagyobb keservére. HÍREK. A múlt évi hátralékok befizetését és az előfizetések megújítását tisztelettel kéri a kiadóhivatal. Az asszony egy fürge szökkenéssel kilopva magát az ura karjai közül. — Hát nem szeretsz ? — Nem. Pajzán kacagással mondta ezt az asz- szony, még a féjét is megrázta hozzá. A koromfekete haja szétkuszáltan hullott az arcába. Sóvárgós, iugerkedő fény villant meg a szemében. Tandari mégis elkomorodott. Valami árny futott végig arcán s a nyitott ablakon át kibámult. Nemsokára csupán fojtott hangon kérdezte: — Hát igazán nem szeretsz? — Ugyan de bolondos kelméd I — Azt mondtad az előob, — Tréfáltam. Durcásan, de mégis valami különös bájjal vetette föl ajkát az asszony s a kis ablak felé fordult, nézett ki a zuhogó esőbe. Az ember még inkább bosszankodott Nagyokat hallgattak. A lelkök tudja Isten hol járt! Az asszony sirt A szemét törülgette. Az meghökkent. Persze persze, megbántotta a szegény asszonyt. Azok a csókok, azok a csókok. — Tini A síró asszony megremegett. — Tini, édes Tini ne sirj. Az asszony felemelte büszke fejét. Mosolygás villant át könnyázott arcán. — Ugy-e goromba voltam? Ne haragudj rám. És kérges tenyerével szelíden simogatta meg az asszony kuszáit haját. Az asszony mosolygott. — Nem nem! Én voltam a goromba Bálint. Haladás. Tiszakóród község belterületén villanyvilágítást létesít. Valóban meglepő e kis község modern érzéke. Nem igy van ez a mt városunkban. Saj nos mi minden újítás elöl elzárkózunk s mindenben elmaradunk. Ami az utczai világítást illeti jó távolságokban pislognak néha-néha az utczai lámpák, de ezsk Is oly unpraktikusan s oly simetrice vannak elhelyezve, mintha csak azt keresték Volna, hogyan lehessen elkerülni, hagy valamikép a telkes gazda udvarára be ne világítson a kis mécs. Értesülésünk szerint Frank Herman helybeli malomtulajdonos úgy rendezte be malmát, hogy gépje segélyével aránylag igen olcsón elláthatná városunkat villanyvilágítással. Valóban érdemes volna ez eszmével komolyan foglalkozni és szimitist tenni. Mindenesetre elvárjuk a képviselő-testülettől, hogy ez irányban tájékozódjék s áttanulmányozás és alapos megfontolás tárgyává tegye ez ügyet. / KUlönös eset. Árvaváraljáról Írja tudósítónk, hogy a napokban egy ottani szegény özv. asszony a szomszédos Alsó-Rubinból tért haza, honnan magával vitte as egyik pénzintézettől kivett 1000 korona kis betétjét, az ó Összes vagyonát. Útközben egy bokor alatt egy alvó s mint mondja, félig megfagyott mezei nyulat látott, amelyet is nyomban megfogott s a nála lévő kendőbe kötötte, melynek egyik csücskéjébe az 1000 kor. volt bekötve, útközben a nyúl feléledt és a kezéből kiugorva magával vitte a rákötött kendőt a pénzzel együtt. A szegény asszony kergette mindenütt a drága nyulat, de utói érni nem tudta a azóta la többen keresték és vadásztak a nyulacskára, de az ma is odavan a szegény asszony vagyonával. Tandari szólni akart, de as asssony rányomta kezeit a szájára. — Csitt. Egy szót ael Az ember körülölelte az asszonyt és összecsókolta kezét, mindenét. Úgy magáhos szorította, mintha sohse akarná elbocsátani. Az asszony lehunyhta a szemeit és boldogan tűrte a csókot, ölelést. A csók tüze égette. — Jaj, Bálint elég volt! — Drágám. — Véresre haraptál. Nem sajnálsz? — De. Csak még egyszer . . . — Jaj Istenom! — Csak mégegyszer, tízszer, ezerszer. — Jaj . . . No . . megfojtasz. — Együtt halunk meg. — Még nem akarok meghalni. — Hát nem szeretsz? — Nem, No erre aztán mind a ketten édes hamiskásan hosszan kacagtak. Odakünn elállt a termékenyítő eső. A nap bukkant a felhők mögül s kékes párába csókolta föl az ég könnyét, aztán lassan lehanyatlott a nyugati határon. Tandariék kipirult, nevetős arccal in* dúltak hazafelé. Az utcán apró gyerekek zsivajoztak. Egy szőke nagyszemü apróság pende- rült Tandariné felé. Lehajolt és megcsókolta a gyermeket, aztán as urára nésett és pajkosan összenevettek. Irta: Tuba Károly
