Fehérgyarmati Hírlap, 1910 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1910-12-30 / 52. szám
2. oldal. FEHÉRGYARMATI HÍRLAP 1910. deczember 30. 1911. Az idő kereke nem áll. Szédületes gyorsasággal halad előre s aki nyomdokát követni nem tudja, az ott marad az ut szélen az árokban, elhagyva, elfeledve. Por belepi, utszéli sár bemocskolja s elhaladók léptei nyomán fel- zuduló szürke porfelhő még nyomait is eltünteti az utókor előtt. Haladás! Ez most a jelszó. S e jelszó hatása alatt áll minden. Még az idő is mintha meggyorsította volna tempóját, úgy elszáguldott felettünk, hogy az ó esztendőhöz hozzá sem szokhattunk, már eljött fényes ragyogásával ezernyi ezer reménységével az uj, a várakozásokkal teli, a várvavárt. Mert bizony, hiába mondja a régi jó latin közmondás : „De mortuis nil, nisi bene! A halottakról vagy jót, vagy semmit! az elmúlt esztendőről vajmi kevés jó dolgot mondhatunk de annál több rosszat, annál több kellemetlent, annál több fájdalmasat. Nem hagyott maga után siránkozó, fájdalmas bánatos sziveket. A* elmúlt esztendőt nem sirja vissza senki, eltávozása nem hagy fájdalmas nyomokat maga után, mert kevés örömet, sok bánatot, szomorúságot hagyott hátra örökségül. „Le roi est mórt, vive le rei!“ Meghalt a király, éljen a király, mondja a kevésbbé érzékeny fran- ozia közmondás s vele mi is hangoztassuk vigan, felemelt fővel, szivünkben teli reménységgel: ■Bgj^MgBüiaBHi—■■■mii ■■■■■■ ... — D e hát ő a húgom ? — kiáltoztam és kétségbeesetten, — ő csak szólt talán valamit ? . . . mond . . . védelmezte magát legalább? . , . rájuk kiáltott-e, hogy a czár, ki nekem jó barátom megbünteti őket? . . . Valamit okvetlenül mondania kellett . . . hát beszélj, beszélj! — Mit mondott volna? ... A kezeit tördelte, mint ha a Madonna képe előtt térdelne . . . mit akarsz ennél többet . . . s most sincs egyéb hátra, mint sirni . . . sírni ... sirni . . . egész életünkön át . . . Mert ő oda ment, ahonnan nem szokás visszajönni . . . Áldott legyen Isten és atyuskánk a czár! Megértettem, hogy ettől a két embertől mitsem tudok meg. Sietek tehát magam a titok kifürkészésére egyik hivatalból a másikba utasítottak; egyik rácsablaktól a másikhoz és mindenütt zárkózott arczokat, el- lakatolt lelkeket és néma ajkakat találtam. Senki mitsem tudott . . . nem akart tudni . . . nem volt szabad tudnia. Ekkor elhatároztam, hogy megyek magához a császárhoz és a lábai elé vatem magam. Néhány tiszt barátom azonban, akiknek a tanácsát kértem, a legkomolyabban lebeszélt erről. — Csitt! Ilyesmiről nem szabad beszélni .. . Felejtse el a dolgot, ha nem akar nagyobb bajba keveredni. Meghalt az ó esztendő, éljen az uj esztendő! S a hogy a jó kereskedő szokta, az év utolsó napján, csináljunk mi is leltárt lelki áruraktárunkban. Vizsgáljuk meg azt, ha egy égi biró valahogyan, egy szép napon rovancsolni akarná lelki jó és rósz tulajdonságainkat, vájjon aktiv, avagy passiv mérleget nyerne-e el eredményül?! Tekintsünk az esztendő változásakor lelkünk mélyébe s biráljuk el azt, hogy eleget tettünk egész esztendőben azoknak a kötelességeknek, melyek mindannyiunknak osztályrészül jutott. Nem hanyagoltuk el kötelességünket, nem játszottuk ki azokat a parancsokat, melyeket az erkölcs, melyeket a vallás törvényei ránk parancsolnak, ügy sáfárkodtunk a lelkiekkel, ahogyan azt mint jó embereknek, mint jó honpolgároknak, mint testvéreknek kötelessége? ! Ha a születendő esztendő első perczében mindenki pőrére vetkeztetné lelkét s belepillantani merészelne abba, hogy szemügyre vegye a bent történteket, oh akkor minő siránkozás, minő szomorú jajveszékelés hangzanak fel szerte ez országban, melyben a testvéri, a baráti, a rokoni marakodás képezi éltető lelkét, igazi elemét társadalmunknak. Nem sáfárkodtunk jól azzal, mit a magasságos hatalmak reánk biztak. Nem tettük meg kötelességünket, sem a vallás sem az erkölcs parancsai szerint. A szegényt nyomorogni, az éhezőt éhezni, a didergőt fázni, a nyomorékot nyomorogni hagytuk. Nem törődtünk És a bánatom csillapítása végett meghívtak a társaságukba estére. — Lesz pezsgő és leány, néhány pin- ezért kidobunk a restaurant ablakán . . . Derék barátok! Csak a harmadik napon jutottam végre a rendőrfőnök elé, kit eléb jól ismertem s aki meleg barátságával tisztelt meg. De alig szóltam előtte egy szót az esetről, rögtön közbe vágott. — Csitt! . . . Vannak dolgok, melyekről nem szabad beszélni ... de még gondolkozni felettük ! És hirtelen egy párizsi színésznő iránt kérdezősködött, aki néhány nap óta a színpadunkon ánekel és elbájolta őt a szépségével. Végre nyolca rettenetes nap — nyolcz évszázad — múltán díszelőadás vott a színházban. A czár magához hivatott a testőrtisztjével. Szivdobogva siettem hozzá és reméltem, hogy most végre a titokzatos eset felderül, hanem a mikor a hatalmas ember előtt állottam és ö szomorú szemeit rám szegezte, összeszorult egész bensőm és én képtelen voltam egy szót is szőllani. — Gratulálok uram, — szólt a czár, —■ ön olyan szépen játszott Guitri. És miután kezét keg/esen csókra nyuj- tetta nekem, kegyesen el voltam bocsájtva. felebarátaink szerencsétlenségével, nem kerestük fel őket még- csak vigasztaló szavunkkal sem bánatukban, nem nyújtottunk segitő kezet az elesettnek. Egész esztendőben egyedül és csupán a saját személyünk kultuszának hódoltunk s azt eléghettük ki a lehetőség szerint. Nem panaszkodni akarunk, csak a lelki mérleg egyensúlyát megállapítani. S a mikor ezt cse- lekedjük nem nyomhatjuk el feltörő panaszszavunkat. Az elmúlt esztendő nem volt a haladás jegyében működő, ne sajnáljuk tehát annak kimúlását. A letűnő nap biborsugárait elnyeli a látóhatár ezüstös tengere, mig keleten uj nap kél fényesen, aranysugarakban fürödve. A hegyek oldalai aranygloriát öltenek magukra s a reménysége ö- rökké élő fája újra kizöldel, mert ime elérkezett az uj esztendő mely a reménységek valóra válását, kívánságunk teljesülését hozhatja magával. 1911. Örömmel köszöntünk, legyél jobb, boldogabb sikerekben, eredményekben gazdagabb elődödnél! Kérjük azokat a t. ez. előfizetőinket, akiknek előfizetésük lejárt, hogy azt minél előbb megújítani szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fennakadást szenvedjen, mert lapunkat csakis előfizetőinknek küldjük. Két esztendő múlt el: a szüntelen bánat, a bizonytalan félelem nem akart csillapodni. Képzelhetik minő életem volt s minő hangulattal kellett a színpadon az élet vidá- mait játszanom. Én magam éreztem is, hogy nagyott vesztett a művészetem, noha a közönség állandóan és változatlanul tovább is tapsolt nekem. A czár akit több Ízben láttam mindig ugyanazzal a jóságos figyelemmel halmozott el s minden alkalommal kitüntetett megszólitásával. Hányszor fogadtam meg, hogy mindent koczkára vetek. Lábaf elé ve- tam magam, és kegyelemért könyörgök . . . Oh miért is nem volt soha erőm ezt megtenni ! . . . Nem tudtam tovább türtőztetni magam. Újra felkerestem a rendőrfőnököt. — Hogyan, hát még mindég gondol arra? Azt hittem, már régen elfelejtette . . . Tanácsolom kedvesem, felejtse el; még pedig teljesen . , . — Hallgasson meg uram ... én nem azért jövök, hogy kegyelmet kérjek szegény húgom számára . . . azt sem akarom már tudni, hogy mit vétett és hol van . . csak azt mondja meg, hogy él-e vagy halott? A rendőrfőnök hallgatag ült helyén. Leborultam előtte s úgy rimánkodtam, hogy adjon kérdésemre választ. Rimánkodtam.
