Fehérgyarmati Hírlap, 1910 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1910-11-04 / 44. szám

2. oldal.

FEHÉRGYARMATI HÍRLAP

1910. novomber 4.

Szinte hihetetlennek tetszik az ilyen kijelentés azok előtt, kik nincsenek a nép között; velük bizalmasan nem érintkeznek, de ki köztük élt vagy él, az tudja, tapasztalja, hogy a köznép az anyagiakat tekinti első sorban még akkor is, ha gyermekéről van szó.

De a köznép ezen felfogásának meg kell változni. Ezt pedig kétféleképen érhetjük el: tanítás által és a község egészségügyi törvényeinek szigorú végrehajtása által.

Tanítás által úgy, ha az iskolákban már alsó fokon tartanak előadásokat a ragályos betegségek ellen való védekezésről, mint ezt a tüdővész elleni védekezésnél tették; továbbá, ha a nép hivatott vezetői szintén megragadnak minden alkalmat, hogy a köznép ferde felfogását helyes irányba vezessék. Ezzel tartozunk annak a népnek, mely között élünk. Aki csak a szorosan vett hivatali köteleszégét teszi meg, lehet jó hivatalnok, de minden irányban kütelességét még nem teljesítette.

Orvos és falu.

Négyszáz körorvosi állás maradt üresen az idén amint az orvosok nagygyűlésének jelentéséből értesülünk. Ha most hozzávesszük, hány helyen nincs egyáltalán rendszeresített körorvosi álr lás, nagyon szomorú következtetést kell levonnunk Magyarország közegészségügyi viszonyaira vonatkozóan. Pedig egy bizonyos: az orvosi pályán éppen agy megvan a tulprodukció, mint bárhol másut. Hennét van tehát, hogy négyszáz stállum, mely megélhetést biztosit, ha nem is túlságosan

— Isten áldja! — S ezzel becsapta maga után a rácsos kaput s elment.

Az utón, mintha mögötte messze elmaradt ifjúsága szembe jött volna vele. Mélyen •lmerült gondolataiba s eszébe jutott egy emlék, egy kaland, emlékezetében már kissé sainevesztetten, .megfakulva S Hlinka bácsi szive hevesen dobogott. És hiába akart szabadulni ezektől a haszontalan hangulatoktól, nem birt, nem tudott. A Lidi néni idézte fel talán őket? Hiszen nem beszéltek semmi o- lyant, csupán arról panaszkodtak, hogy szomorú, hogy keserves az egyedüllét. Egy kicsit még járt-kelt a faluba, azután mintha mi sem történt volna vele, az erdőnek kanyarodott. Mikor beért a fák rengetegébe, eszébe jutott, hogy gombát ígért Lidi néninek. Szemeit a földre szegezte s kereste a jó gombákat, itt talált egyet, ott is, szépen kivájta a földből, kissé megtisztította s kabátja zsebébe dugta őket. A gombaszedés volt most minden gondja s örült, ha minél többet szedhetett.

Másnap örömmel állított be Lidi nénihez egy nagy csomó gombával.

— Lidi néni, ide nézzen, ez mind gomba s egy egész kis batyut tett az asztalra.

%

Az öreg asszonyka nagyon megörült, mert hiszen szegényesen voltak ők mindennel. Azután leültek egymással szemben, mint régi jó ismerősök s Hlinka bácsi is úgy érezte

elsőrangút kihasználatlanul áll és közben jön a kolera és pusztít közöttünk.

Ezt különben már megállapították az orvosgyülésen, valamint azt is, hogy minden járvány hü és hálás talajra talál nálunk, mert nincs orvos a nép között, aki elűzné. Most már önként vetődik fel a kérdée: miért nincs? Az orvosok gyűlése megállapította, hogy négyszáz körorvosi állást nem töltöttek se, mert nem volt kivel. Nem akadt egyetlen pályázó sem, holott minden apróbb kis segédjegyői állásért olyan tülekedés van, hogy még miniszterek protekcióját is igénybe veszik. A négyszáz körorvosi fizetésért és egyéb természetes javadalmakért azonban nem jelentkezett senki, aminek mindenesetre mélyenfekvő okai kell hogy legyenek. Hiszen ha okokat keresünk, találunk nem egyet, de százat, azonban végeredményben mégis csak egy oka van oz „orvoshiánynak.“

Nem ok például, hogy a körorvost gyengén fizetik, valamint nem ok, hogy a paraszt csak végső esetben bizza magát az orvos kezére. Amennyire ismerjük a dolgokat nern minden körorvos helyzete irigylésre méltó, viszont egyről sem tudunk aki éhenhalt volna. Ellenben tudunk száz és száz városi orvosról, akik nyomorognak, vagy éppen csakhogy megélnek, mégsem cserélik föl pozitiójukat a kőrorvos meglehetősen biztos jövedelmével.

Világos, hogy az orvosokat a falu riasztja vissza, a kulturátlan magyar falu. Lesznek akik ezért a kifejezésért haragudni fognak, sőt talán hazafiasságunk rovására Írják ezt az állítást. Pedig még is igy van. Ki kell mondanunk, hogy a falu nem adhatja a

magát, mintha teljes életében máshova nem is járt volna, csak ide. Kényelmesen meg- tömte a pipáját, rágyújtott s megeredt a beszélgetés. Eleinte csak lassan, vontatottan meg-megakadozva, de aztán csak rátaláltak a beszéd fonalára.

— Bizony már a lányom is harminchat esztendős, volna is már kérője sok, de nem adom. Nem akarok magamra maradni.

— Jól teszi — mondja Hlinka bácsi — Szeretném már látni, mikor jön haza? — kérdi kíváncsian.

— Ha itt marad, most már nemsokára jön, ma korán végez.

— Fiatalon vesztette el apját?

Nehéz azt elmondani erdész uram,

tán el sem vesztette, tán él is, csak nem tudjuk, hogy hol.

— Hogy-hogy, hát volt is apja, meg nem is ? —- jegyzi meg tréfálkozva Hlinka.

— Úgy van, Volt is, meg nem, — s valami bánatos árnyék suhant Lidi néni arcára.

— Mondja el hát Lidi néni, hiszen nincsen abba semmi nógatta az öreg.

— Elmondom, jó ember megérti mindennek a sorát.-- Megértem bizony.

— Nem vagyok én már fiatal, nincs mit azon röstelkedni s mintha önmagát akarta voln e szavakkal biztatni, kereken belekezdett a történetbe. Húsz esztendős lehettem ;

kultur-élvezeteknek azt a tömegét, amit a város nyújt az ő lakóinak, de a magyar falu valóságos koplalásra kényszeríti a kulturéhes lelkeket.

Azt mondják: ott a kaszinó, hát tessék felkeresni falusi klubok dohány- füstös helyiségeit. Az olvasó-teremben tényleg lézeng néhány újság, de ezzel aztán vége is a kultúrának, ellenben idáig hallatszik a ferbli terminus technikusainak harsány szava. Ez igy van a fővárosi kaszinókban is csakhogy Budapesten nem muszáj kaszinóba járni, a falun ellenben igen. És próbáljon meg valaki nem kártyázni. Ugyan megyülik a baja az intelligentiával, a- mely indexre teszi, kinézi, provokálja és végül megszökteti. Vagy pedig bekövetkezik az alkalmazkodás és a szegény ember, aki kénytelen beletörődni a falusi miliőbe: elparlagiasodik előbb kénytelenségből, de utóbb vérévé válik a parlagiasság és soha többé ki nem keveredik belőle.

Ezt tudják az orvosok is, akik városban tanultak és hosszú küzdés után városban szerezték meg létük a- iaptételét: a diplomát. És akkor azt követelik tőlük, menjenek le a vidékre — kártyázni. Vagy legyenek kedélyes, anekdotáló bácsik és ebéd után piros arccal gyújtsanak rá a csibukra és aludjanak szépeket és nagyokat, amíg csak valamelyik parasztnak eszébe nem jut haldokolni. Ugyebár biztató kilátás egy kulturembernek, akinek minden csepp vére kívánja a kultúra áldásait vagy átkait. Akinek társaság kell, akinek színház kell és könyv, meg változatosság.

Ameddig olyanok maradnak a magyar falvak amilyenek, nagyon sok

akkor is itt laktunk ebben a házban s kijártam az erdőbe nyár idején gombát szedni, ősz táján meg galyakat gyűjteni a télire. Keresztül kasul jártam az erdőt, néha eltévedtem egészen a másik határba s jó este lett akárhányszor, mire hazakerültem, mondom húsz esztendős lehettem s már úgy ősz fele járt s én jó messze bent voltam a vadonban, valami ördög vitt akkor olyan mesz- szire engem, már rám alkonyodott s én hazafelé igyekeztem. Egyszer csak szembe találkoztam magam egy szép szál legénynyel. Sohse láttam, azt se tudtam, hová való. Csak azt láttam rajta, hogy magyar ember volt. S hogy szembe kerülök vele, megszólít, hogy hová tartok, mondom: hazafelé. De ő csak nem engedett az utamra, hanem hozzám szegődött s velem jött. Azt mondta, hogy elkisér. Én féltem tőle, de aztán láttam, hogy nem veszedelmes ember, hát tréfálkoztunk. Már sötétedett és mi még mindig messze bent voltunk az erdőben. Aztán, hogy-hogy nem, valami fákkal sűrűn benőtt völgybe jutottunk s leültünk pihenni s ő hozzám simult és simogatott s észre sem vettem, egyszer csak megcsókolt s az ujjaimra akarta huzni a gyűrűjét; szép piros köves ezüstgyürü volt, de én nem akartam elvenni.

Hlinka bácsit valami nyugtalanság fogta el s közbe vágott.

Aztán azt mondta, hogy: lennél-e a feleségem ?