Fehérgyarmati Hírlap, 1910 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1910-10-28 / 43. szám
43. szám. II. évf. Megjelenik minden pénteken Fehérgyarmat, 1910. október 28 48-as függetlenségi s pártonkivüli politikai és társadalmi, gazdasági s szépirodalmi hetilap. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 8 kor. II Negyed évre 2 kor. Fél évre . 4 kor. í Egyes szám ára 20 fii. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: Dr. Magyarádi Boross Lajos. A lapot érdeklő minden közlemény, valamint az előfizetési és hirdetési dijak dr. Magyarádi Boross Lajos ügyvéd Fehérgyarmat címére küldendők. Nyilttér soronként 30 fillér. A közigazgatási szakképzettség hiányossága. A magyar közigazgatási szakképzés terén teljes az anarchia; alapos rendszeres közigazgatási szakképzésről nálunk beszélni sem lehet. A közigazgatási minősítési törvény (1883. évi I. t.-c.) előírja ugyan a jogvégzettséget a közigazgatási hivatalokban ; de a beavatottak nagyon jól tudják, a nagyközönség pedig a köz- igazgatás jámbor, szenvedő birkája a saját kárján észleli nap-nap mellett ezt, hogy mi az a közigazgatási jogvégzettség és szakképzettség. Pedig hiszen a magyar jogász nemzet; a magyar gentry-fiu már jogásznak születik. Talán éppen innen van azután az, hogy a közigazgatási pályára készülő, illetőleg arra született gentry-ifjuság (mert hiszen a közigazgatáshoz más mint gentry-fiu alig juthat be) az alakszerű közigazgatási szakképzettség megszerzése céljából beiratkozván az egyetemre, vagy a nem tudom hányád rangú vidéki jogakadémiák valamelyikére: teljesen elegendőnek tartja a beiratkozást, de abszolút feleslegesnek véli az előadások szorgalmas látogatását vagy, (ami annál fontosabb volna) a jogi közigazgatási tudományoknak au- todidaktikus komoly munkával való elsajátítását; nem is szólva a tudományokkal való behatóbb foglalkozásról vagy épen azok irodalmi műveléséről amire különben még maguk a tudós egyetemi tanárok is csak kivételesen és nagy ritkán szánják rá magukat. Nem részletezzük ezúttal az egyetemi jogi szakképzés általánosan ismert hiányait, amelyeket nemrégiben a képviselőházban is oly élénk és találó színekkel festett le egy beavatott képviselő; csak egyszerűen megállapítják az>t, hogy a mai egyetemi tanrendszer mellett a legjobb akarattal és szorgalommal sem lehet a magyar felsőbb tanintézeteken a jogi és közigazgatási tudományokban alapos tudást, avagy csak tájékozódást is szerezni. Így kikerül aztán az egyetemekről és jogakadémiákról és lép a közigazgatási pályára. Egy jogász-nemzedék amelynek fogalma sincs a jogról, a jogi és a közigazgatási tudományokról, de még kevósbbé van fogalma a jogi és közigazgatási élet ezerféle szövevényeiről és feladatairól, amelyek csak komoly szaktudással, kötelesség- érzetü s gyakorlati érzékkel és tapintattal oldhatók meg helyesen. A magyar közigazgatási tisztviselőknek elméleti, jogi,- és közigazgatási tudása pedig (egy pár dicséretes kivételtől eltekintve) nem terjed túl a már említett államtudományi doktorátuson, még akkor sem, amikor hivatalba lépnek, később pedig még az a kevés tudás is elpárolog. Ilyen közigazgatási szakképzés mellett aztán ma abban a lehetetlen helyzetben vagyunk, hogy a közigazgatás összes fokozataiban formaszerint jogvégzett, de minden gyakorlati szaktudást nélkülöző tisztviselők ítélkeznek és döntenek. Így nevezetesen, hogy csak néhány esetet említsünk a sok közül: Ítélkeznek a belügyminisztériumban s az annak alárendelt közép és alsóbbfoku hatóságoknál, árvaszéki, — közigazgatási fegyelmi és kihágási ügyekben, bonyolult házassági- családi- és örökösödési- jogi kérdésekben, a kihágási büntető- bíráskodás terén anyagi, büntetőjogi és bűnvádi eljárási fontos — Nem tudunk róla mást, csak hogy elvált asszony és francia. De olyan is volt ő, törékeny és bájos, mint a Lajosok udvarában a kecses finom gall marquisnök. Vörösbe játszó fekete haja simán volt feltiizve szép kicsiny fejére, a nyakig zárt előkelőén egyszerű ruhája, diszkrét modora elárulták a vérbeli nőt, az igazán tisztességes úrasszonyt, a kinek nincsen szüksége cégér re, feltűnő szinekre, — kacér suhogás ra. — Omlós, puha szövetű ruhájára mindig három szál hosszuszáru la France róisa volt feltüzve, szindusak, nehéz illatuak. Különösen szerethette ezt a virágot. Valaki hozhatta neki egyszer régen, valakivel együtt lehetett kedvence, valaki, akit már ezerszer elsirathatott, de azért várt, mindig várt epedő forrósággal. Nesztelen léptekkel járt a tengerparton, lázas csillogó nagy sötét szemét a tenger azúrjába meresztve. . . . , Egy verőfényes szép napon egyedül ültem a viz fövényében s egy messzi földről jött levelet próbáltam kibetüzni. Egyszer csak úgy éreztem hogy valaki néz rám. Felpillantottam s előttem állott a fehér asszony. Hosszunyelü napernyőjére támaszkodva halkan köszönt s szelíden kérdezte, vájjon nem zavar-e, s leülhet-e mellém. Örömmel intettem igent. TALÁLKOZÁS. (A „Fehérgyarmati Hírlap“ tárczája.) Valam-slyik ősszel rám jött a találkozás láza. A vándormadarak elköltözésével mindig jelentkezik ez nálam, s ilyenkor szótlanul csomagolom össze bőröndjeimet, s megyek napfényt, meleget keresni. Akkor is igy tettem. Nekivágtam a világnak, s ösztönömre bíztam mindent, az majd csak megtalája, hogy hol lesz legjobb megtelepedni. Hosszas barangolás után végre egy kevésbé zajos, de annál szebb tengerparti falura bukkantam. Kedves, pormentes hely volt s én abban a boldog reményben, hogy itt nem fog háborgatni egy, az európai műveltség mázával bevont nagyon is ázsiai eredetű honfitársam se, kényelmesen helyezkedtem el az egyetlen, csendes de finom hotelbe. Rajtam kívül még nyolcán laktak ott modern kultur lények. Egy nagylábu, de fehérfogu üde angol leány, a tengerpartok hagyományos missje acél idegekkel, struc gyomorral s egy másik különlegesség, egy rövidruhás pózna sovány német »Überweib« a ki mindent tud, de semmit se alaposan, s kékharisnyáskodásával kétségbeejti embertársait. Volt még ott egy örökösen fecsegő- fiatal olasz asszonyka alattomosan hall^ ag urával, aztán egy öreg házaspár tiidővészes fiával, s egy fehérruhás szomorú arcú asszony. Ez volt legérdekesebb alakja a társaságnak. Karcsú, magas nő volt, idegesen vékony kezekkel, hosszú keskeny lábakkal! Mindig fehérbe járt, olyan volt mint egy liliom, tiszta, hajlodozó. Arca valamikor szép lehetett, de idő előtt hervadt volt már. Pedig látszott, hogy azon szépitőazer még soha sem volt s valami más hervasztotta el, valami, ami a szív mélyében lakik s rövid idő alatt ezüst szálakat lop a legsötétebb hajba is. Mindnyájan rajongtunk érte, a férfiak titkos érdeklődéssel néztek utána, ha mellettük elsuhant. A féltékeny olasz asszonyka erősen fekete életepárját, sőt a horpadt mellű szürke porosz fiút is, nem egyszer kaptam mohó, vágyakozó pillantásokon. Még a table d’ hotenál, a francziának nevezett, de emészthetetlenül német konyha kitűnőségei mellett fs folyton őt tárgyaltuk, őt ki nem igen érintkezett velünk s az ebédjét is a szobába vitette. Őszinte tisztelettel viseltettünk iránta s ha közzénk jött, meg volt mindnyájunkban a rejtett igyekezet, hogy kedvébe járhassunk, hogy mosolyra derítsük sápadt arcát, még a mindig Poroszország túlkapásain s az angolok kiváltságos helyzetén s kereskedelemben veszekedő, az örök nőiességet gúnyoló angol és porosz lányok is respektussal halgattak ha ó ott volt, any- nyira érezték néma felsőbbségét, csodás varázsát ennek as asszonynak.
