Fehérgyarmati Hírlap, 1910 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1910-10-07 / 40. szám
2. oldal. FEHÉRGYARMATI HÍRLAP 1910. október 7. gúnyolódva, belőle csúfot űzve, a saját ■hazájában rozoga szekéren, visznek a vesztőhelyre. Nincs annyi átok, nincs annyi gyűlölet az egész világon, amennyit ez a cselekedet megérdemelne. Azért ne is átkozódjunk, ne is gyűlölködjünk! Különösen ne ma! Ez a nap nekünk nagyon szomorú, nagyon szent és nagyon nagy ünnepünk. Ihletett ajakkal, nemes és tiszta lélekkel köszöntsük inkább e napon az aradi tizenhármat. Köszöntsük őket, mint az emberi jogok önzetlen harcosait, mint a magyar nemzet alkotmányos jogaiért életüket is feláldozni kész hősöket. Köszöntsük mint nagy, emberfeletti szeretettel értünk küzdő testvéreinket. Köszöntsük őket, de csak ihletett ajkkal, tiszta lélekkel, őszintén, mert •z emlékük, az ő szellemük olyan tiszta, olyan dicső, hogy azt tisztátalan léleknek, hazug ajaknak megközelíteni nem szabad. Az ő emlékezetükben, az ő életükben egy nagy, egy hatalmas nemzeti eszme rejlik, olyan, amely millió meg millió magyart tud lángragyujtani ma is és a lelkesedés nagy szent tü- zével betölteni. Ma, ezen a szomorú és szent ünnepen, széles e hazában minden igaz magyar lélek, minden igaz magyar szív nagy szomorúsággal és az ő eszméikkel van eltelve. Minden magyar szem Arad felé fordul, minden magyar lélek Arad felé szárnyal. Millió meg millió magyar szív dobban ma össze A közjegzyőtől is kapott értesítést, mely nagynénje végrendeletének főbb ponto- zatait tartalmazta. Ezek szerint vagyonát unokaöccse és »eveit leánya, felerészben ö- röklik, de ha nevelt leánya unokaöccsét kívánná férjül, akkor ez tartozik a kívánságnak eleget tenai, j ellenkező esetben a vágyán York kisasszonyra száll. York had- nagy pedig ezer font évi apanázst kap. York hadnagy az utóbbi passzusnál keserűen felkacagott. Aztán csomagoltatott, hogy megtegye életének legkellemetlenebb útját. Késő délután volt, midőn nagynénje villájához ért. Csendes egyhangúságban feküdt előtte a régi ház, melyhez gyermekkorának legkedvesebb emlékei fűzték. A terjedelmes park utjain ropogva töredeztek lábai alatt a sárga falevelek. A lombjaiktól megfosztott fákon pedig fürge madarak ugráltak és apró fejecskéjükkel oly barátságosan integettek, mintha tudták volna, hogy e nagyon szomorú férfi a ház úrnőjének legkedvesebb rokona. A folyosón az öreg Jim cammogott eléje. — Utolsó szavával is a hadnagy urat hívta, — mondta, de tovább nem bírta folytatni, mert hangja elakadt a zokogásban. A fogadó teremben az öreg Borbálát találta. Az ö szemei is vörösre voltak sírva, de ez nem akadályozta meg, hogy nagy bőbeszédűséggel ne kezdje elmondani az utóbb történt eseményeket. Yord hadnagy azonban szavába vágott. — Jó Borbála, jelentse ms. Yorknak, az aradi emlékoszlopnál. Millió meg miiíió magyar lélek találkozik ott. Valóságos oltár ma az az emlékoszlop, amely előtt egy töredelmes lelkű, kegy eletes nemzet eget ostromló imával kéri a magyarok igazságos Istenét, hogy sok olyan nagy, sok olyan igaz és önzetlen fiat adjon a magyar nemzetnek, mint amilyenek az aradi tizenhármak voltak. Nagy városokban, kis falukban, fényes palotákban és egyszerű kis hajlékokban, ma minden magyar az aradi vértanukra gondol. Hogy mit és hogy gondol, az most nem tartozik ide, mert most nagy ünnepe van a magyarnak, ma minden igaz magyar emelkedett lélekkel ünnepel, csak a hivatalos magyarország bújik el gyáván. Talán nem tartja helyénvalónak az ünneplést? Vagy talán nem szabad neki? Ezekre a kérdésekre feleljen meg az ő lelkiismeretük. Nagy városokban, kis falukban ünnepi ruhát öltenek ma az emberek és összegyűlve, ihletett ajkkal, kegye- lefes lélekkel üdvözlik az aradi tizenhárom szellemét. Egyszersmint ökölbe szorított kézzel, összeszoritott fogakkal nagy 'és szent fogadalmakat tesznek. De vájjon megtartják-e? Erre nagyon nehéz volna határozott feleletet adni. Pedig milyen szép volna, milyen hatalmas dolog volna, ha az a sok millió magyar, aki ma ünnepel és fogadalmat tesz, meg is tartaná a fogadalmát. Milyen szép volna, ha úgy a ■éwiIwi i ■ hhihiiiii i ■ i MhaeatiiAiwninhiiiwip——w hogy York hadnagy tiszteletét óhajtja tenni. A házvezetőnő szapora léptekkel sietett a hadnagy parancsának eleget tenni. Nemsokára aztán visszatért. — Miss York — jelentette — gyengélkedik ugyan, de azért kéreti a fiatal urat a kék szalonba. York hadnagy szó nélkül sietett a jelzett szoba felé és emelt fővel, dacos tekintettel belépett. A szalon üres volty de a szomszéd szoba nyitott ajtaján keresztül különösen csengő hangon beszélni kezdett valaki. •— Kedves rokon, ne vegye rossz néven, hogy ily különös fogadtatásban részesi- tem. Én ugyanis fekvő beteg vagyok. De tekintve megbeszélésünk fontosságát és az ön idejének rövidségét, kénytelen vagyok a társalgásnak ezt a módját választani. — Ön igazán nagyon kegyes, ms. York, — felelte kissé gúnyos hangon a hadnagy. —Viszonzásul megígérem önnek, hogy ittlétemet a lehető legrövidebbre szabom. — A lehető legrövidebbre — hangzott a csodálkozó felelet. Hiszen nekünk most egy egész életre szóló kérdést kell megvitatnunk és ezt Ön csak úgy rövidesen akarja letárgyalni ? — Véleményünk ez ügyben, azt hiszem teljesen azonos s igy nein sok vitára fog alkalmat adni. — Az nem egészen bizonyos. — Hogy-hogy? — Úgy, hogy én például nagynénénk ama kívánságát, hogy ön engem nőül vegyen, igen okos gondolatnak tartom. vezető politikusok, mint a rájuk hallgató nép, egy értelemmel, egy szivvel, egy lélekkel megfogadnák, hogy amit a vértanuk cselekedtek, ők is fogják cselekedni. Vagyis: egymást támogatva, egymásért és egymás jogaiért vállvetve fognak mindaddig dolgozni és küzdeni, amig a magyar nemzet, nagy, hatalmas, önálló, gazdag és kultur nemzet nem lesz. Ha igy, ilyen fogadalommal zárná minden magyar ünneplő ezt a mai gyászünnepet, akkor nem kellene többé aggódnunk, hogy nem tudunk lépést tartani az európai nagy kulturnemae- tekkel és hogy az osztrák kapzsi zsarnokság ha kedve támad ismét belégá- zol legszentebb jogainkba s ha úgy tetszik neki, lemészárolja legjelesebb fiainkat is. Akkor okosan, korunkat megértve, egymást szeretve és támogatva, olyan erős és hatalmas nemzeti munkát végezhetnénk, amelylyel megerősödnénk gazdaságilag, előbbre haladnánk kultúrában és bármilyen orvtámadást, bármilyen cselszövést, köny- nyen, humánus, müveit emberek módjára — és nem vérengző fenevadanként— vissza tudnánk venni. Vájjon ilyenek lesznek-e azok a fogadalmak? Én hiszem és reményiem, hogy ilyenek lesznek. És ha ilyenek lesznek, akkor ne féljünk többé semmitől. Akkor ne essünk kétségbe, még ha a hivatalos, a hatalmat kezében tartó Magyarország, szokásához hiven, félre áll és elkedveleniti egy kicsit a fogadalmat tett milliók bizonyos hányadát. Sőt akkor se essünk kétségbe, ha — Miss Yort — felelte a hadnagy dühtől reszkető hangon — önnek bizonyára nincs arról tudomása, hogy az én szivem már nem szabad. — Önnek meg úgy látszik, arról nincs tudomása, hogy nagynénénk végső kívánsága szerint ön engem feleségül kell, hogy vegyen, ha én úgy akarom, mert ellenkező esetben nénónk vagyonának én leszek egyedüli örököse. York hadnagy e cinikus válaszra halálsápadt lett a haragtól, de mérsékelte magát és elég nyugodtan felelte: — Remélem, hogy ön e rendelkezést nem létezőnek tekinti. — Sőt ellenkezőleg — volt a felelet. — Hogyan? Ön akarja, hogy akaratom ellenére feleségül vegyem ?-- Ez erős akaratom. — És ha én vonakodnék ennek eleget tenni ? — Akkor nagynénénk egész vogyona reám száll. — Miss York, én úgy látom hogy ön e komoly percben tráfát üz velem. Más magyarázatot nem tudok adni annak a makacsságnak, mellyel egy teljesen ismeretlen ember személyéhez ragaszkodik. E szavak után pillanatnyi csönd keletkezett és York hadnagynak úgy tetszett, mintha könnyű selyemruha suhogását hallaná. — Még akkor sem — hangzott ismét a válasz — ha én kérem meg arra. És másik pillanatban előtte állt — ms. Éolker Anny. Simon Vilmos.
