Fehérgyarmati Hírlap, 1910 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1910-05-20 / 20. szám

1910. május 20. FEHÉRGYRAMAT1 HÍRLAP 3. oldal. megtörténhetik, hogy bizony nem jut tudo­másunkra egyik vagy másik dolog, főként ha a város nagyocska, s igy az újság oly­kor valóban értékes szolgálatot tehet, más­részt minden adatot a dolog felől többnyire mégis csak onnan, a lapból, lehet megtudnunk mert világos, hogy az újságíró kénytelen il­letékes helyről beszerezni adatait, miután nagy kiilömbség, ha mond valamit az ember, vagy pedig ha azt „Írásban kell adnia.“ Fejtegetéseinket azzal az érdekes követ­keztetéssel fejezzük be, hogy miután a kettő, a vidéki és az országos hirlapirás egymás­tól elütő rendeltetést szolgálnak, bátran mondhatjuk, hogy egyiknek terméke a má­sikét nem is pótolhatja, tehát nemcsak, hogy a kis hetilap mint hírlap nem pótolhatja éle­tünkben a fővárosi nagy napilapot, hanem egészen bizonyos az is, hogy viszont a leg­előkelőbb budapesti nagy politikai napilap ép úgy nem képes pótolni nekünk kis vidé­ki hetilapunkat. Mert a dolog úgy áll, hogy a ki szomjas, annak hiába adunk ételt. Hírlap tehát a vidéki újság is, még pedig a szónak igazán tökéletes értelmében. A nyilvánosságnak a csarnoka az a mi lak­helyünkön, a melybe bepillantani, a hol kel­lő időben széttekinteni senkinek sem szabad elmulasztania, ha nem akarja életét embertár­saitól elszakítva élni s a legkülönfélébb te­rületeken elég érezhető hátramaradást szen­vedni. Krasznay Zsigmond. Kállay Szabolcs szolgabiránk afférja, A „Szamos“ czimü lap arról tesz emlitést, hogy pár héttel eze­lőtt Kállay Szabolcs — az izra elita hitsorsosok között — na­gyobb consternációí keltő kijelen­téseket tett. A magúink részéről szintén tudtunk ez esetről, azonban ama reményben, hogy ez úgy minden botrány nélkül nyerend elintézést, nem tettük szóvá a történteket, ne­hogy mérgesítsük ez által e ké­nyes természetű dolgot; ma már MÁMOR. (A „Fehérgyarmati“ Hírlap tárczája.) — Ha tetszik velem tarthat. — szólt Enrico Bottarihoz a szőke contessina Lívia de An Rocca, midőn a park kapuján kilépett hogy felszálljon az ott várakozó automobil­ra. A szikár halvány fiatal ember a con­tessina öccsének nevelője, nem tudta, mi történik vele. Szive mélyén, titkát aggódó gonddal őrizve, lázas, reménytelen szere­lemmel imádta a büszke leányt, kinek mo­solyáért grófok és herczegek verekedtek, s ki eddig tudomást sem látszott venni Botta- ri létezéséről. Zavartan, szinte szédülve a kocsiba segítette a grótnét és félénk ügyetlenség­gel melléje ült. A soffőr becsapta az ajtót és vára­kozni látszott — Amatiba ! — szólt Lívia. A kocsi, negyven lóerejü, ragyogó Mer­cedes, megindult a szelíd lejtésű, különösen gondozott országúton, mely a márcziusi vi- rágpombában álló dombot félküralakbau ö­azónban látva, hogy ez ügy a j melynek is nem szabad lett volna ily sokká elintézetlenül maradni s már a nyilvánosság is tudomást szerzett róla, ennélíogva mint he­lyi orgánum teljes kötelessé­günkké tesszük a történteknek hit képét és a Helyes elminősitését megadni. A Szamds azt Írja, hogy a zsi­dók husvótjának előestéjén mikor a zsidók egyenként szállingóztak a templomba, Kállay Szbolcs szol- gabiró, a ki a gyógyszertár ajtajá­ban több úri ember társaságában állotta következő kijelentést tette: „Ma este jó volna ököritós- dit játzsani a zsidó templomban, sok hunezut zsidó van ott, hadd égnének oda.“ Az tény, hogy Kállay Sza­bolcs eme kijelentést tette, azonban nem a patika ajtajában, hanem vidám társaságban fehér asztalnál; s tény az is, hogy az egész társa­ság nyomban megütközött eme meggondolatlan kifejezés felett. Minezekből látható, hogy a szolgabiró ur tréfálni akart; a hi­bát ott követte el, a midőn tréfá­jával sértett a annak tárgyát ily meggondolatlanul választotta meg; mert hisz, tréfás hangulatban s emelkedettebb kedélyállapotban sem engedhető meg, hogy a zsidó­ságról e kíméletlen kifejezés essék el s nem engedhető meg semmi­féle alkalomból, hogy az ököritói katasztrófa játék gyanánt emlegel­tessék. Ha pedig mindez már megtör­tént, mindenesetre nyomban jóvá kellett volna elfogadható módon tenni e könnyelmű kiszólást s ily módon elejét venni annak, hogy az ügyről bárhol is további szó vezte, s kestély és park csakhamar elma­radt mögötte. Enrice nem mert a contessinóra néz­ni, hanem kitekintett a száguldó kocsiból a domboldalra, melyen pompás villák és apró kunyhók álltak festői összevisszaságban. A kunyhók némelyikét csaknem teljesen el­borították a rájuk hajló cytésus-bokrok a- ranysárga virágfürtjei, a falakra felfuttatott glénicia ágai roskadoztak a lila virágpompa alatt. A domboldal felől máraoritó virágilla­tot hozott a szellő. A leány süni, barna fátyla alól, me­lyet a gyors robogás légáramlata hevesen lobogtatott lopva figyelte Enricot. Szemeinek azúrkékje a vörhenves fátylon át zöldes fényben ragyogott, s ajkain jókedvű, csak­nem pajkos mosoly ült. A fiatalember za­vara láthatólag mulattatta. — Enrice szólt lágyan s előre ha­jolt, úgy, hogy Bottarinak akarva, nem a- karva arczába kellett néznie. A nevelő keresztnevének hallatára el­felejtette az egész világot maga körül. Do­bogó szívvel; tágrauyilt szemekkel bámult a csodaszép leányra, aki a fátylát hátrave­tette. — Parancsol, grófnő — hebegte essék s ha már ez is elmaradt, úgy látva társadalmunk megbotránko­zását, okvetlen sietnie kellett vol­na e mulasztást pótolni. Végtelen sajnáljuk hogy az ügy ma már nemcsak helyi botrányt okozott; hanem a fővárosi lapok is foglalkoznak vele. Ha a szolgabiró ur késik mu­lasztásának helyrehozásával s meggondolatlan kiszólásának jó­vátételével, úgy mindenesetre el­várjuk felettes hatóságától hogy utasítsa őt a méltó rekfitikáczióra s kíméljék meg társadalmukat e helyi botrány nagyobb arányú zavaraitól. Megtagadott bevonulási engedély. Luby Géza képviselőjelölt fo­gadására kerületünk Luby párti szavazói összegyűltek, azonban a főszolgabíró a hivatalos fogadta­tásra az engedélyt nem adta meg, ennélíogva a Luby hivei közül csupán négy kocsival mentek és minden óváczió nélkül vonultak be, az úton szembe találkoztak Jármy Béla híveivel, akik lelke­sen megéljenezték Luby Gázát és beérkezése után többen tisztelegtek előtte és kijelentették, hogy Jár- my-tól hozzá pártolnak, sőt sokan a Jármy zászlót is összetörték és jelvényeiket összetéptók. Jelölő gyűlés. Dr. Jármy Béla f. hó 19-én tartotta programmbeszédjét a fe­hérgyarmati kaszinó udvarán kö­rülbelül mintegy 100 ember jelen­létében, akik között sokan olya­nok is voltak kik szavazati joggal — Ön bizonyára nem tudja elképzelni hogy miért hívtam magammal ? Azt azon­ban tudja, hogy szeszélyes vagyok. — Tudom, grófnő — válaszolt Enricó s arca mintha felhő árnya érte volna, pilla­natra elborult, mert a fiatal Belmonte gróf­ra kellett gondolnia, aki három héttel ez­előtt főbelőtte magét Lívia miatt. — Nos megmondom, hogy miért hív­tam — szolt hangját meghalkitva Lívia azutan hangosan odaszól a soffőrnak : — Gyorsabban ! A gépkocsi hangos bugással szelte a a levegőt, a szelíd kanyarulata utón ügye­sen kikerülve a szemközt jövő jármüveket. Lívia hevesen megragadta Enricó kezét kinek agyába tolult a vér. — Azért hívtam, — szólt hevesen, — mert szerelmes vagyok. Tekintsen körül, nézze a virágzó fákat, a berkeket, a kertek virágait . . . Érzi a virágzás mámoritó illatát ? Ezeket mind a tavasz, a szerelem mámora bódidotta el, csoda-e ha én is rab­ja lettem a mindenható érzésnek, melynél nagyobb, hatalmasabb, fenségesebb nincs a világon. Enricó szédült, karjával önkéntelenül magához szorította a grófnőt, aki azt ellen­kezés nélkül tűrte.

Next

/
Thumbnails
Contents