Fehérgyarmati Hírlap, 1909 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1909-10-22 / 4. szám
FEHÉRGYARMATI HÍRLAP kövér iszapot éppenséggel nem hoz magával s gazdáink azt szokták mondani reá, hogy „éget.“ Fokozzák a lapályosabb helyek nagyobb veszedelmeit az egyes birtokosok által emelt sánczok s a valósággal körül-töltésezések, mert ez által az árvizet a sajátjokból kiszorítják s igy azt a lentebb földnek kell megsinylenie. Némely birtokos jól körül-sánczolás által nagyobb földterületet is megóv az árviz veszélyeitől s ez, mindenesetre az alj — továbbá a nem mentett földek rovására történik. A Túr árvizének állására és lefolyására lényeges kihatással van a Fehérgyarmat— Szatmárcsekei törvényhatósági köves ut is. Nevezetesen az árviz legnagyobb mértékben Istvándi s e községtől feljebb tör ki s csapódik tova s miután e kövesut útját állja, messze egész Kömörő határán át felvonul s csak nagy lassan folyik aztán le jobbadán az Istvándi-i határban levő úgynevezett Tapolnokon át, a Tapolnok hídja pedig meglehetős keskeny lévén, Istvándi, Kölese, Fülesd, Kömörő stb. szóval a következő falvak lényegesen többet szenvednek az árvíztől ma, mint e köves út létesítése előtt. Értesülésünk szerint az egyenlőtlen állapoton rövidesen segítve is lesz némileg, miután a Tapolnok hidját és e köves út csekei részén lévő hidat megszélesítik, a mi mindenesetre elő fogja segíteni az árviz gyorsabb lefutását. (Folytatjuk.) Frázisok. Azt olvastam valahol szó szerint, hogy „meddő a közélet méhe.“ És ebből az alap hangból kiindulva egy hosszú dissertációt, mely azt akarta volna bizonyítani, hogy miért meddő a közélet méhe. Elolvastam merő kíváncsiságból, mert magam is azt tartom, hogy okulásul — s csak másodsorban felkapta a gyevtyaoltót és a legutolsó gyertyát is kioltotta. Egy pillanatig mind a két leány remegve állott a sötétben. Egyszerre halk lépések nesze hallatszott. Margit odaszaladt az ajtóhoz és kinyitotta. Anna hirtelen világot gyújtott. A szoba közepén a iiatal művész állott a sötétben. — Anna kisasszony azt mondja, hogy' nagyon helytelenül tettük, hogy a találkozást megbeszéltük — suttogta Margit. ■— Tudom válaszolt a festő — és ezért rögtön el is fogok menni. Anna is közelebb lépett. Az arca sápadt volt, mint rendesen és hangja reszketett, mikor beszélői kezdett. •— Margit még csak egy tapasztalatlan gyermek, de Ön férfi és magának tudnia kellett volna, hogy ez a lépés, a melyet megkoczkáztatott, legalább is könnyelmű, ha nem ............ — Bocsásson meg kisasszony, de nem bírtam volna addig elutazni, inig az én kincsemtől el nem búcsúztam, mig legalább egyszórakozásból olvas az ember. No hát mit sem okultam a szórakozásról, hogy ne essék szó. A felvonultatott érvek, bizonyítékok, hogy miért „meddő a közélet méhe,“ nem voltak egyebek, mint szólam, szavak halmaza, frázis. A minthogy frázis volt az egész. Szavaknak mondatokba való fűzése bizonyos gyakorlottságra valló módon, olykor fej és láb nélkül összedobva, de lényeg, essencia, tartalom, vajmi kevés, mondhatnám semmi. Ilyen és hasonló frázisok azok, melyek kapcsán politikai, társadalmi kérdésekről szólunk és beszélünk. Sokszor nem is tudjuk, hogy frázis. Úgy vagyunk vele, mint az adomabeli becsületes csizmadia mester, ki cimtáblá- jára neve és foglalkozása után a „kéjgáz“ szót piUgráltatta fel. Egyszerűen azért, mert tetszett neki. Pedig van-e olyan tárgy széles e világon, a melyhez hozzá ne szólanának. Persze mindenkor az aktualitás kapcsán. Mert az is jellemző, hogy első sorban az alkalmiság körében mozog gondolat menetünk. Kikap az ember egy eseményt, témát, gondolatot, ahhoz fűzi eszmemenetét s ily módon gyártója lesz maga is a frázisoknak. Hát persze, persze. Gondolatot, eszmét teremteni kevés ember képes. Képesebb talán tüneteket, jelenségeket úgy, a hogy megfigyelni. De mivel azzal tetszeleg első sorban, nagyon természetes, saját magának, hogy eredeti legyen: aggódó féltékenységgel, valóságos majom szeretettel bubusgatja feltoluló gondolatait. Pedig valójában az ő gondolat fűzése éppen úgy, mint a mit kapisgálts tovább ad: frázis, frázis. Érthető miért van ez a helyes felismerésen alapuló megfigyelés ekként és meg is magyarázható, hogy miért nem lehet másként. Keleti expess-sebességgel halad szer nem öleltem magamhoz. Hiszen oly messzire utazom. A fiú odalépett a leányhoz és szőke fejecskéjét két kezébe fogva, hosszú, forró csókot nyomott az ajkára. A leány odaesett a fiú mellére. — Istén veled, édesem. — Isten veled! — Isten önnel kisasszony! Anna kezet szorított a festővel és tompa, színtelen hangon mondta: — Isten önnel! Még egy hosszú kézszoritás és az ajtó bezárult mögötte. Margit sírva borult Anna nyakába, az állta az ölelést hidegen, halványan. De mikor Margit átment a hálószobába, a szép leány csak oda eset a szőnyegre az előtt a pálmagrupp előtt, dús sötét haja ráborult az arcára és a karcsú, gyönyörű test ott vonaglott a földön nehéz, hangatlan zokogásban s nagy időbe telt, mig felszakadt melléből törten, fuldokolva: — Most aludt ki igazán a fény nekem. L. körülöttünk az élet s mi gyarló teremtményei az élő lények legtökéletesebbjének, belekerülünk a forgatagba. Tulajdonképen nem is élünk, hanem sodortatunk; visz, ragad magával az áradat. A testi szükségletek kielégítése után a lelkiekre ha gondolunk is, azt keressük, a mi önkényt feltoluló ger- jedelmeinket kielégíti. — Szórakozni, élvezni és pihenni vágyunk. Ez az irány visszahatásként akként nyilvánul, hogy a szórakozás élvezet hajhászattá válik, mely az idegek tulizgatásával s végső eredményként a test elgyöngülésével jár. Ha volna is ép, egészséges gondolatunk, érett és élni képes eszménk, nincs időnk a megvalósítására, nem érünk rá. S mert tudjuk ezt, lelkünk inkább azzal foglalkozik, a mi illúziókba ringatja, legenyhébben szólva, a mi illúziónkat táplálja. Az emberi nyelv pedig elég bő, szókincse elég változatos s szükségesnek felismert, de tudva meg nem valósítható eszmék, gondolatok kifejezése megterem a frázis. A frázis, a mely annyi szép, annyi nemes gondolatot ölt meg csirájában. A frázis, a mely tombolva diadalát üli közéletünk minden irányú megnyilatkozásánál. A frázis, a mely hatalmába kerít s a kigyóbüvölő fakir módjaként fogva tartja, lenyűgözi minden erőnket. Hogy tenni is kellene valamit, az világos mindenki előtt és minden téren. Éhez azonban elengedetlenül szükséges lenne, hogy akarjunk is. De éppen ez a bökkenő. Akaratunk abban merül ki, hogy profilaxisként ismét frázisokat dobunk a közvélemény forgatagába; frázisokat melyekről mi magunk tudjuk legjobban, hogy megvalósításukat nem is akarjuk. Hány társadalmi szükségletet intézünk igy el frázisokkal. Hány a társadalom, családi, egyéni élet körén belül feltoluló, megoldásra váró problémát ütünk el csak frázisokkal. Hány fel merülő önként kínálkozó esetről beszélünk szóval, Írásban s be is fejezzük egy frázissal. De akarni, komolyan akarni s ehez képest cselekedni is, nem a mi kenyerünk; inkább nem is foglalkozunk vele. Hová lyukad ki tehát az, a mit a felvetett s kezdőpontul szolgáló tétel mikénti megoldásaként az okulásra tudni szeretnénk? Rövid a felelet. Azért akarjuk első sorban, 'mert tudjuk, hogy meg is tehetjük. Lehet, azt mondják erre is, hogy ez is .....................frázis. HÍ REK. OLVASÓINKHOZ! Azon t. olvasóinkat kik lapunkból még eddig tévedésből — mutatványszámot nem kaptak s arra igényt tartanak, szíveskedjenek ez iránt kiadóhivatalunkhoz fordulni.
