Fehérgyarmati Hírlap, 1909 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1909-10-14 / 3. szám
Melléklet. _____________ Re gény csarnok. ÉJSZAKA. Irta: FODOR REZSŐ. PRAELUDIUM. Vigan pattogott a tűz a kandalóban. A kívülről süvitő szél a kürtőbe menekült, s vadul keresztül táncolva rajta, valami különös vad nótát csattogtat nyelvével a rőzsék között. És a tiiz meleget áraszt a picziny barátságos szobában. Kint sürü pelyhekben hull alá a hó. Karácsojny este van. Fehér, apró csillagokkal hímzett köntöst vett magára a természet. Az emberek bundájukba bújva egykedvűen igyekeznek valamerre. Mintha misem volna. Vagy talán elpártoltak az emberek istenüktől, hogy meghód'Oljanak önmaguknak? Mert az idő mérhetetlen sebességgel száguld és útjában megváltoztat mindent: földet, embert és istent! Mert az ember haladni akar. De ki mondaná, hogy ma Karácsony •szent ünnepe vagyon ? Hiszen itt minden olyannak látszik minő tegnap volt. Mit változtatott meg e napra az idő, hogy láthassuk Karácsony szent ünnepét? Ma született meg Jézus! A szeretett egyetlen hirdetője! Ha megértettétek volna Krisztust, úgy másképpen ünnepelnétek léha Emberek! A tiiz meleget áraszt szét a kis szobácskábán. FEHÉRGYARMATI HÍRLAP Az asztalon egy kis karácsonyfa áll, melynek ágacskáin apró gyertyaszálak merednek felfelé. A meggyujtott szinesgyertyák érdekes fényt vetnek egy leány arczára, a ki ujjacskáival az ágakra fügesztett bolondságokat babrálgatja. A kandaló előtt ülő kedvese csak egykedvűen bámul a tüzbe. Mintha földöntúli testetlen szellemek vihogó kaczagását hallaná ki onnét. A leány apró lábacskáival oda topog az ifjú mögé, nyaka körül kulcsolva gömbiilyü karjait. Nevetve súgja az ifjúnak. — Esküdj meg Dodi most, a midőn áthallod a templom harangjának csingelését, keblemen esküdj, hogy sohesem leszel hü- telen hozzám. Esküdj! — Esküszöm! . . . Hiába cseng, hiába zeng Szivünk szerelmi dalt Ha egyszer testünk sírba száll Hiába dalol a kis madár Szerelmünk is kihalt! Szerelmünk is kihalt .... — Hallgas el Gitta, gyűlölöm a dalodat — szólt az ifjú — miközben kitépte karjai közül hangszerét, melyen a dalt kisérte a leány, Margit felállt. Sápadt arcza szomorú volt, ajkai mégis mosolyogtak. Széttépte a gitár húrjait és a megcsonkított hangszert oda vetette a sarokba. — Nem fogom többé soha f . . . Dodi nem felelt semmit. A leány türelmetlenül bámult kedvesére. Felelj már Dodi, beszélj már valamit, mert ezt rettenetes nézni. Ma oly kedvetlen vagy. No mosolyog reám egy kissé — így! Öledbe hajtom fejemet, aztán mesélj. Mesélj úgy, mintha egy picziny leánykának regélnél. Tündérekről, ördögökről. A tündérkirályfiról! — — No mesélj! — Tündérország egy pompás, hatalmas palotájában élt egyszer egy tündérkirályfi. A tündérkirályfi nagyon szomorkodott. Nem szerette a fényes palotát,, az előtte térden álló szolgahad alázatos hódolatát, nem szerette a trónt, dicsőséget. Hanem a magányt szerette. Az erdőt, melynek lombos fái közt napestig elbolyongott, a napsugaras mezőt a hol a kis madarak dalolnak. A dalt szerette! A tiindérfi titkon elosont sokszor palotájából és egy kis erdei lakba ment, a hol várt reá egy koldus leányka. És a koldusleány megsajnálta a tündérkirályfit . . . Ölébe vette az ifjú fejét és ujjacskáival simogatta, cirógatta szőke fürtjeit. Vigasztalta szegényt és vigasztalásul szomorú dalokkal vidította fel őt, melyeket nagyon szeretett. Soká, nagyon soká tartott ez így. Egy egész napon át . . . A mikor megismerték egymást fényes nappal volt. Az erdő fürdőit a napsugár hevében. Boldogsággal volt tele minden. És a boldogság a szegény kis leány* szivébe is belopódzott. — Eljött azonban az éjszaka- . . . Csillagok ragyogtak ki az égbolton. A hold bágyadt képe megjelent a hosszú úttól összerongyolódott ruháju fellegek között és szomorúsággal szórta tele a világot. Az esti szellő körül tánczolta az erdőt. A dalos madárkák fészkükbe menekültek, csak az éji vadak keltek ki odújukból, hogy valami préda után lássanak. Eljött az éjszaka . . . A koldusleányka ajkain is elnémul a
