Fehérgyarmati Hírlap, 1909 (1. évfolyam, 1-13. szám)
1909-10-01 / 1. szám
l \ I \ \ , TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Fehérgyarmati Hírlap. A midőn a „Fehérgyarmati Hírlap,, a nyilvánosság elé lép, kötelességünk e lap irányát és feladatát jelezni. A sajtó a nép művelődésének és anyagi izmosodásának egyik leglénye- ~'gesebb tényezője s örömmel látjuk, hogy országunkban alig van jelentősebb vidék, a hol is a'helyi , sajtó a maga jótékonyságával ne munkálkodnék. Fehérgyarmat és vidéke is teljesen érdemes arra, hogy közérdekű dolgait helyi lap képviselje; miután pedig mostanában helyi lapunk nem volt s annak szükségességét minden irányban éreznünk kellett, e hiány pótlására jelenik meg a „Lenérgyarmati Hírlap.“ Czélja a lapnak felkutatni mindazon eszközöket, a melyekkel vidékünk előhaladásán munkálkodhatunk; feladata keresni az utakat, a melyeken haladva vidékünk felvirágoztatását s népünk jólétét, — hirdetve nékik a korszerű haladást, — előbb vihetjük. Óhajtjuk ezeket tenni tudományban, művészetben, irodalomban, MAlDCAo (A „Fehérgyarmati Hírlap* tárczája.) földinivelési ipari és kereskedelmi téren s állást foglalunk a szociális átalakulások megtisztult eszmeiben is. A politikától azonban egyelőre távol tartjuk magunkat. Törekvésünk pedig egyáltalán nem irányul a jelenlegi intézmények támadására avagy épen rombolására; tervünk az alkotás s minden igyekezetünkkel és összes erőnkkel a meglevők tovább fejlesztésén és kiépítésén fogunk munkálkodni. A közdolgok tárgyalásában mindig a nemes őszinte és tisztességes hangra törekszünk, a mit ugyan a fenti program után nem is kell különösebben hangoztatnunk. Munkanknoz társakul felkérjük környékünk érdeklődő közönségét s támogatásukat a legszívesebben vesszük, e lap hasábjai mindenkoron nyitva állnak a közérdekű eszmék számára. Meggyőződésünk, hogy lapunk szükségességét senki kétségbe nem vonja s ha közönségünk érdeklődéssel kisér és támogatásban részesít, úgy vállalkozásunknak sikere is lesz. szokottak is, de a melyeknek sajátos hangulatot kölcsönöz a magány, melyben ilyenkor vagyok, melyeket aranyos világgal vesz körűi a madarak szerelmes csicsergése, — a fák . . . legn, ezeknek az óriás tanuknak bizalmas süsogása. . . ... , * * * A szinevéri hegyek Döbrő havasának oldalán szomorú fenyőktől köritett domb látszik Bujábban nő rajta a fii is, mint olyan helyeken szokott, hol régi épületek korhadó romjai jobban nevelik. E domb is fái volt valamikor, a vén Kontras háza, az öreg számadó juhászé. Mert ezelőtt régen valami pólyák grófé volt ez a rengeteg erdőség s nem ritkították fáit a kincstár — mert utóbb az vette meg — munkásainak szorgosan felhangzó fejszecsapásai. Itt élt a vén számadó özvegy sorban, egyetlen leányával, a szépséges Maricával. Olyan volt ez a leány mint azok a vörös fenyők, karcsú és szomorú. Karcsú és szomorú volt a Marica, de leginkább akkor változott azzá arcza, mely olyan volt mint a frissen leesett hó a téli nap pírjában, — ha öreg apja bojtárjának bánatos fúrúlyanótáját hozta le a iriss üde tavaszi szellő . . . Mert ügy volt a dolog, hogy a pólyák Az iskolaév kezdetén. Az országban megkezdődtek az iskolai előadások és nyomukban felhang- zanak azok a bajok, a melyek immár évek óta hangzanak, de a mely bajokat eddig nem orvosoltak. A gondos szülők sietnek gyermekeiket az iskolákban elhelyezni. Apák, anyák ilyenkor egymáson keresztülgázolva sietnek beíratni, mert tudják, hogy a létszám hamar betelik és gyermekük könnyen kintrekedhet a tudományok csarnokából. Mint minden évben, úgy ezúttal is az iskolaigazgatók arról panaszkodnak, hogy minden osztály zsúp dósig megtelt és ilyen állapotok mellett sAite emberfeletti munka lesz egy osztályban a tanulókat rendszeresen tanítani és azokat feleltetni. Még mindig a régi jelenségek tartják felszínen magukat. Minden szülő — gazdag és szegény egyaránt — iskoláztatni akarja gyermekét, hogy abból diplomás ember váljék. Hogy ez a diploma manapság semmit nem ér, hogy Szeretem a magányt. Úgy eltudok gyönyörködni a nagy természet csöndjében, ünnepélyes, komoly hangulatában; akár az alföld hullámzó kalász tengerében fürösszern tekintetem, akár a bérezek hatalmas fenyő milli- árdjainak árnyékában keressem a halálra szánt vadat. De tán a fenyvesek fenséggel teli csöndje mégis jobban lebilincseli lelkemet! Az a homályos, misztikus légkör-e az, mely magával ragadja egész énem öntudatát, avagy e helyek apró lakói-e azok, melyek olyan szépen bele illesztik szabad éltök egész romantikáját ebbe a sajátszerü világba? Ki tudná? Én nem! Nem is tűnődöm rajta! Jobban esik a titokzatosság Ha vadgalambot látok, mikor olyan csodás melegséggel turbékolja párját, kedves meséktől kezd zsongaui lelkem. . . Régi históriák rajzódnak elém, melyeket hűséges kísérőm, az erdő öreg vadőrje beszélget cl nekem csöndesen, suttogva. Hiszen vadat lestünk s ilyenkor tilos a hangos szó! Régi históriák, melyekről oly sokat hallottam már, melyek oly régiek, talán megELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre...........................................8 korona Fél évre...........................................4 „ Negyed évre . ._____. . 2 Szerkesztő és laptulajdonos: HDr. Magyarán ©©ross L®|©§ Meplenik hetsnkint csütörtökön. A lapot érdeklő minden közlemény, valamint az előfizetési és hirdetési dijak dr. Magysrádi Boross Lajos Fehérgyarmat címére küldendők. gróf juhai itt tanyáztak e havas mezőn s a vén Kontrásnak bojtárja segített az őrzésben: a Simon. Szegény Simon. Paraszti szive minden ábrándja, minden boldogsága, lelkének összes vágya a vén Kontrásnak szépséges Maricája volt. A szépséges Marica aki nem tudott szivének parancsolni. Ámbátor közmondássá Szinevéren, hogy a szivet nem lehet úgy kormányozni, mint a tutajt a vizen. A Simon belesirta minden epedését furulyájába, mintha csak üzenetet küldött volna czifrán változó dallamában a szépséges Markának. Mikor pedig eljött az alkony és leszállottak az ormokról éji pihenőre juh és pásztor együtt, a hallgatag Simon megvonult a tiszta, kis ablakos szoba asztala mellett, melyen a frissen tálalt vacsora étvágykeltőén párolgott, — ezt is Marica főzte, — oda köszönt a hazaváró leánynak: — Hogy vagy Marica? Jó estét! A Marica mély tüzű fekete szemei ilyenkor mintha azt beszélték volna: — Bátorság, Simon! Légy merészebb, a vén Kontras már úgyis nagyon öreg. Egész nap reád gondoltam, rólad beszélt a furulyád vágyakozó bánatos nótája . . . És Simon, a bátortalan, hallgatag bojtár olyan boldogító valamit érzett odabenn a szivében.
