Fakutya, 1964 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1964 / 10. szám
6. Fakutya Karinthy Frigyes: STENMENC5 MEGHAL És ezeket a fiam ejtette el Tudja, ö még egy kissé bátortalan | BENÖKE NAPLÓJÁBÓL Asszongya az apukám, hogy 25 évvel ezelőtt tört ki a második világháború és akkor én még csak egy gondolat se voltam, mert mindenkinek egyéb gondja volt, nem az, hogy gyerekeket készítsen elő. És azt is monggya az apukám, hogy jövőre lesz 20 éve annak, hogy befejezték a háborút és azóta béke van a világon. Eztet én is aláírom. Én mostan vagyok hét éves, ami aztat jelenti, hogy 1957-ben születtem, már idekint, mert a szüleijim 1956-ban, a béke mijatt kigyüttek Nyugatra, mert aztat akarták, hogy békében hagyják őket. És én már itten születtem, idegenbe szétszakadozott magyar gyerek vagyok, de azért beszélek magyarul, mert a szülejim aztat mondták, hogy idegenül úgyis megtanulok az iskolában, magyarul meg otthon. És ez fontos is nekem, mert ha nem tudnék magyarul, mint a Csipás Gyuszi, akkor mindig enne a sárga penész, amikor a szülejim magyarul beszélnek egymásközt és én nem értenék Ibelüle egy büdös szót sem. Dehát, ami eztet a békét illeti, hát tényleg béke van, amijóta én a világon vagyok, meg már előtte is, 1945 óta. Van az osztályban egy félhüje fijú, az mindig aztat mondja, hogy mindenfelé háború van, de ötét mindenki hűjének tartja, csak én tartom félhüjének, mert mink egy lovagias nemzet vagyunk. Ez a fijú mindig Ciprussal hozakodik elő, meg Indonéziával, meg Dél Vietnammal, meg Kongóval, meg más ilyen helyekkel, ahol szerinte háború van, de ez nem igaz, mert ottan béke van, csak éppen lőnek egymásra, de ez nem háború, hanem eztet hívják „békés egymás-mellettölésnek.“ Én nem hiszek ennek a félhüje fijúnak, aki aztat állítja, hogy addig fognak itt is, meg ott is békében lőni egymásra, amíg aztán egy napon mindenkit belerántanak egy nagy háborúba. Én inkább hiszek az apukámnak, aki már túlélt egy háborút és aki aztat mondja, hogy ha az Isten megengedi, hogy százhúsz évig ilyen békében élhessünk, mint amijenben mostan élünk, akkor azok az országok, ahol nincsen olyan béke, mint Ciprusban vagy Vietnamban, egészen szépen fognak élni. A félhüje fijú eztet „önző álláspontnak“ nevezi és aszongya, hogy éppen ebből lett a második világháború. És még vitázott volna erről velem, de jól belerúgtam, hogy hagyjon engem békében. Azóta messze elkerül, mert tuggya, hogy ha a békémet veszélyezteti, akkor megint jól belerúgok. Szórakozottan kotorásztam a hamuban — apró láng csapott fel, behunytam a szemem. A következő pillanatban ott állt előttem. —Pardon... mi az? — dadogtam. — Nem hallottam a kopogást. — Fölösleges — szólt nyugodtan. — Az ajtó nyitva volt és tudtam, hogy úgyis tetszik várni. — Miből gondolta? —• Hogy a hamut próbálta csiholni... Ismerem a költő urakat. Ha ők a hamuval játszanak, akkor ők a múlandóságra gondolnak. A Poe úr is erre gondolt, annál a régi versnél, amire célozni tetszett. — Hamu... múlandóság...Poe.. Nevermore... dehát kihez van szerencsém? — A főnix vagyok — mondta jelentősen. — A hamuból feltámadott! — kiáltám megdöbbenve. — Te vagy hát? Te vagy hát az én Madaram, a jelképes Holló, ki balzsamot hozol Gileádból? ... Ó mondd... vihartól üzetél be, pihenni az enyh-helyen?... Nevermore? •— Ahogy vesszük. A Gileádtársaságot nem ismerem, de lehetetlen, hogy jobb feltételei legyenek. Mindenesetre, akármilyen ajánlatot tettek, tessék meghallgatni az enyémet. Évente fizet? Nem. Havonta? Nem. Hetente? — Ne mondja folyton, hogy tente... elalszom... — Pardon. Szóval ön naponta fizet. Olyan nevetségesen kicsi összeget, hogy észre se veszi. Akkorát, amekkoráért nem hajolna !e. ha leejtené. Ön azonban ezentúl ezt az összeget nem fogja eldobálni a földre, mint egy cigarettavéget, hanem ön kap tőlünk egy ilyen hamutálcaszerű kis dobozt, és ön, mint rendes ember, ezt a kis összeget ezentúl abba dobálja be naponta egyszer. Mi ezt minden hónapban eltakarítjuk az ön lakásából, ön nem is gondol rá, és ha Stenmencs meghal, az ön családja akkora összeget kap, hogy áldani fogja az emlékét. — Beszéljen! — bíztattam átszellemülve. — Angyal, ördög, madárképben — beszélj, jós! — Na ugye? Ön erős, egészséges ember, dolgozik, cselekszik ön észre se veszi, hogy eltakaríthatjuk a lakásából azt a kis részletet, méghozzá egyre kevesebb lesz, automatikusan kisebbedik. A második év közepén akkora már csak az összeg, mint az első év felében. És tessék gondolni, ha a második év végén Stenmencs meghal, az összeg dupláját kapja meg a család. Sőt, ha Stenmencs az első évben hal meg, az összeg a befizetett részletek ötszázszorosát teszi ki. De még akkor is, ha Stenmencs a tizedik évben... — Álljon meg! — kiáltottam könnyekkel a szememben. — Álljon meg egy pillanatra! Álljon meg és közölje velem végre - ki az a Stenmencs? Ki az a jóságos nemtő, aki egy éven be lül, két éven belül, tíz éven belül, de mindenesetre meghal, feláldozza magát, csakhogy nekem és családomnak adja mindenét? Ki ez a jelképes hős, ki az én Hollóm, az én őrzőangyalom, Gileádból, kit Stenmencsnek neveznek az emberek idelent? És szóit a főnix, kissé sértődötten. — Pardon, tréfálni tetszik velem. Én, úgy tudom, elég világosan szoktam beszélni. Én azt mondtam, még tagolom is, ha tetszik, hogy ha ön, Is-íen-ments, meghal... — Vagy úgy! Ha én, Isten ments, meghalok? A könnyek végre kitörtek szememből, magamhoz öleltem a szent ügynökmadarat. — Hát ennyire... ennyire fájna önnek az én halálom? — Hogyne. Tessék aláírni. — Isten ments! — kiáltottam, eltolva az ívet. — Nem írok alá semmit! Azt akarom, hogy önzetlen legyen az ön szeretete, aggodalma, féltése — hogy önzetlenül sirasson meg egykor. — No és? — mondta gúnyosan. — Ha aztán holnap, mint afféle gutaütésre hajlamos ember, mégis felfordul, mint ahogy számítani lehet rá, azt akarja, mindenki leköpje a halóporát, hogy még a családjáról sem gondoskodott? Elhültem. — Szóval, dadogtam bátortalanul, — ha aláírom akkor fog sajnálni? — Na hallja! Azt meghiszem! Ekkora összegnél!... amit egyszerre kellene nekünk kifizetni!... Azt hiszem, a vezérigazgató úr is megsiratná önt! — Ide vele! Aláírtam. És a főnix, — miközben barna szárnya meg se rezdült, eltette az írást, — és meghajtotta magát. — Egv szavad sincs?! — kiáltám fájdalmasan. — Mondd hát... mondd a szót legalább... a reménytelenség szavát, ha mást nem adatott mondanod. És szólt a főnix: ‘Nevem Mór’.
