Fakutya, 1964 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1964 / 7. szám
6. Fakutya A BIZOTTSÁG — Mondja — szólt a doktor, mutatóujját felemelve. — Mondja, kikből áll a bűnügyi bizottság itt Moussyban? —- Hát... tulajdonképpen itt nincs bűnügyi bizottság — lehellte könyörgő tekintettel a bíró. — Nincs? — ismételte a doktor édes diadallal. Kettőt lépett s ujjahegyét a bíró fehér mellényére tette. — Van! A bűnügyi bizottság Moussyban, kedves békebíró úr, először is ön... — Én! Én!.. — És az iktató úr. önök, a rendőrség, avagy Bizouarne, a jelenlevő csősz kíséretében, S a dr. Machin, dr. Chonette, ahogy mondják, magam vagyok, ebben a minőségben. Én magam is rendelkezésére állok a bíróságnak, hogy a tényállást megállapítsam. Amivel azt akarom mondani, hogy helyszíni szemlét kell tartanunk. — Helyszíni szemlét? Csak nem képzeli? — mondta halk hangon a bíró. Kínosan kutatott emlékezetében. Próbálta meghatározni jogkörét. Ez a szellemi munka végtelen fáradságot okozott neki és ráncbaszedte magas, nyílt és buta homlokát. — Szegény barátom! Vasárnap van és rém meleg, — mondá a doktor ünnepélyesen, — de mindenek felett áll a társadalommal szemben álló kötelességünk. — Úgy van! A kötelesség! — szólt Lestrange úr. — Doktor úr, majd elmondom — kezdett rá Bizouarne. — Reggel történt. Hajnalban, azt hiszik. A Cornet búzaföldjén, amelyik a községével határos. — Helyszíni szemlét tartunk, kedves barátom — szólt a doktor s közben gombolta a mellényét. — A gyilkossággal gyanúsított az ifjabb Chemoll. Most Ban de Moussyban van. Elfogták. — A csősz láthatólag nem birt már uralkodni a lelkesedésén. — Megvan a kés is! — A kés megvan? Igen helyes, — bólintott Vendredi. — De várjon türelemmel, Bizouarne. Majd megteheti vallomását a maga idejében és a maga helyén. — Úgy, úgy! — mondta Bocquet és fölállt. — Majd megteheti a vallomását. A bíró határozott. Látva, hogy olyan nagy szellemi megerőltetés kellene ahhoz, hogy a doktornak ellentálljon, amelyre, érezte, képtelen. Még jobban félt ettől, mint egy sétától, Ban de Moussyba, akár a legnagyobb kánikulában. — Tartsunk helyszíni szemlét — mondta. — Befogassak a hintóba, doktor úr? — kérdezte a kávés, aki kocsikat adott bérbe. — Fogasson be azonnal. — Uraim, — fordult most hozzánk, miközben mi kalapunkat ragadtuk meg — megyek és hozom a műszeres kazettámat. Nem tudok egyedül boncolni s az önök orvostanhallgatói rangja megengedi, hogy működésemben segítségemre legyenek. Örömmel egyeztünk bele. Egy évi tanulás elég éretté tett bennünket ahhoz, hogy ne tudjunk semmit. Elhatároztuk, hogy Gáspárt is magunkkal visszük. Középiskolás volt és nem volt rá semmi jogcíme, hogy velünk jöjjön, de nem akartunk megválni tőle. Mikor a hintóba szálltunk, valami közbejött. Dr. Vendredi ült be elsőnek egy különös szerszámokkal teli skatulyával terhelten. Bouquet, a bíró, viharos sóhajtással húzódzkodott fel a kocsi hágcsójára, Pécbin pedig összeterelte a kísérőket. Ekkor megjelent Demaistre úr, az adószedő. Mind rendesen, botra támaszkodott egyik kezével, a másikkal meg egy székre, amit mindenhova magával cipelt. Lábait minden lépésnél jobbra-balra hányta. Idegsokkos volt, de jó cimbora. Szerették. A kocsihoz jött és tárgyalni kezdett. Megorrontotta, mi készül s azt akarta, hogy elvigyük. Mi nem találtunk ebben semmi helytelent s oda gyömöszöltük, ahogy lehetett, a kis ülésre. De mire az iktató meg a csősz js fölkászmálódott, kiderült, hogy csak egyetlen hely maradt. Gáspár, Le Biel és jómagam elhatároztuk, hogy a hőség dacára, gyalog megyünk. El is indultunk. Vagy harminc ember gyűlt össze a Péchin-kávéház előtt. Nagy zajongással búcsúztatták a kivonuló hintót. A békebíró úr mosolyogva kalapot emelt. Porfelhő szállt föl s így indult útnak az expedíció, melyről még ma is beszél az egész megye s amely oly furcsán zavarta meg az igazságszolgáltatás s a törvényszéki orvosok munkáját. ÖREGASSZONY, FÉRFICIPŐBEN Ban de Moussy magaslaton fekszik. Moussyból az ösvényeken egy jó óra alatt Bau-ba érni, de a kocsiút nagyokat kerül s emelkedőben csaknem visszakanyarodik. Otthagytuk a kocsit s a gyalogúira tértünk. A hőség, anélkül, hogy csökkent volna, megváltozott. A nap előrehaladtával viharossá vált. Nem leverőnek, inkább izgatónak találtuk, talán új beállítottságunk miatt. Az égen a nagy, lángoló felhők alig mozdultak. Egyik sem állott a nap elé, s üdülés nélküli, izzó, kétségbeejtő délutánt szereztek ezzel nekünk. Ban de Moussytól nyolcszáz méternyire, ahol lapályon, jegenyék között visz az út, találkoztunk a kocsival, amely ott megállt. Egy öregasszony, újságlappal a fején, meztelen lábán férficipőkkel kapaszkodott teljes erőből a kerék küllőibe. — Doktor úr! Megölik! Láncra verték! Szégyen, gyalázat! Istenem! Pedig nem ő, nem ő ölte meg! — Mit csinál, Chemollené tésasszony! — szólt komolyan Vendredi. — De elhigyjék, megölik! Én meg még vissza se mehetek a faluba. Úgy vertek ki. Ni, hogy beverték a fejemet! Vissza nem mernék menni semmi pénzért! — Megengedjen, tésasszony, — mondta Vendredi — megengedjen! Ha csak a lelkiismerete nyugodt! — Ami engem illet, doktor úr! Nekem már minden mindegy. Vén bőr vagyok én mái:, elalszom én a kőrakáson is. De a fiam! Leölik, mint a disznót! Megsütik abban a viskóban, mint a tyúkot. Teli marokkal tépik ki a haját. Ezt nem szabad engedni, lássák! Nagy szamár a fiam, de nem rossz! Elhigyjék, azt a mesterembert nem is ismeri! — Soká maradunk még itt? — kérdezte a kávés. — Sose törődjön vele, bíró úr! — próbálkozott a csősz. — Ez a Chemollené. Majd leveszi innét a kezét... aztán kész! —Már, minthogy én? — szólt Bocquet fölriadva. — Én? Dehogy törődöm én vele! — Gyerünk, asszonyság, gyerünk, tisztuljon innét, álljon félre az útból. Ha a fia ártatlan, nem lesz bántódása úgysem! — Elhigyjék, hogy bántották, félig már meg is ölték. — Bízzon az igazságszolgáltatásban! — kiáltott a doktor. — Előre, barátaim! Várnak! HALOTT A BÚZAFÖLDÖN A négyzetalakú búzaföld két oldalát jegenyék szegélyezték. A másik két oldalt községi rét határolta, melyet bogáncs és bojtorján vert föl. Ban de Moussy lakossága ellepte az utat, a rétet, eleven sövényt alkotott a búzaföld körül. Eleinte semmit se láttunk. Augusztus eleje volt. Az érett búza lábon állt. Érkezésünkre hirtelen csend támadt, úgyhogy hallani lehetett az érő kalászok reccsenését. Aztán újra kezdődött a tömeg mormolása, elterjedt a búzaföld körül és mindvégig nem szűnt. Vájjon a haláltól borzadtak-e, vagy nem akartak a dologba belekeveredni, vagy tisztelték-e a búzát? Senki sem hatolt be a táblába. Félig elmosódott út vezetett a közepéig. Ott a kalászok le voltak döntve, összekuszálva, mintha vihar verte volna el őket. Az egész társaság ezen a nyomon haladt és rátaláltunk a hullára, mely hanyatt feküdt. —• írja, iktató úr, — szólt a doktor — írja: a hulla a hátán fekve találtatott. — Nincs tintám — mondta savanyúan Lestrange ur. — Írja ceruzával. Hogy közeledtünk, a halott fejéről zöld legyek felhője szállt fel. —• A rovarok ellen óvintézkedéseket kellett volna foganatosítani! — kiáltott fel Vendredi. Körülvettük a hullát. Egy percig csend és tétovaság uralkodott közöttünk. Mindenki átélte az eseményt ezalatt s igyekezett benyomásai hatásától szabadulni. — Undorító! — szólt egyszerre Lestrange s egy cigarettára gyújtott. — Nem láttál még hullát? —mondta Le Biel Gáspárnak. — De, — felelt Gáspár habozva — a bátyámat. — Az ember bátyja, az már nem hulla, — jegyezte meg Le- Biel. — De mit szólsz ehhez itt? — Én... én nem tudom... És Gáspár szép, csendes mosolyával sorba ránktekintett. A bíró botjára támaszkodott. Sípoló lélegzete lerombolta a csendet. Egyszerre fuldokolni kezdett.
