Fakutya, 1964 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1964 / 1. szám
Fakutya 3 A VISSZIDÁLÓ SPORTKOCSI méret után. Marxista szemmel Ede hét évvel ezelőtt hagyta, el Magyarországot, 1956 őszén, akkor, amikor oly sokan mások. Amerikába ment, de sehogy sem sikerült megalapoznia új életét. Az elhatározás meg volt benne: sok pénzt akart keresni, lehetőleg munka nélkül. Kezdetben ez reménytelennek látszott, később azonban kiderült, hogy a látszat nem csal, munka nélkül nem volt képes milliomossá lenni. Akkor elkezdte szidni Amerikát. Csupa szőrösszívű, pénzeszsákon ülő uzsorás él ezen a földrészen, mondta. Emberi érzés kiveszett mindenkiből. Mindenkinek a pénz az Istene. És mivel otthonról érkeztek a képeslapok és azokból csak úgy áradt a jólét, a nyugalom, a boldogság, az emberi érzés, Ede egy szép napon közölte velünk, hogy hazamegy. —- Emberek között akarok élni, nem pénzszekrények közt! — mondta megvetően és kiköpött a Fifth Avenue irányába. Ahogy közeledett a „visszidálás“ napja, úgy lett Ede egyre idegesebb. Hat óriási böröndöt tömött meg mindenféle holmival és megvetően fordult el, amikor vajaki, csak úgy csendesen, megkérdezte tőle, hogy miért visz haza ennyi mindenfélét abba a tej jel-mézzel-gyapjúszövettel folyó Kánaánba. Utolsó este, amikor elbúcsúzott tőlünk, akik még szóbaálltunk veie, így szólt: — Idefigyeljetek! Én tudom, hogy helyesen cselekszem és azt is tudom, hogy odahaza, most a Kádár rendszerben mindenki a legteljesebb biztonságban van, mindenki remekül él. De. . . sohasem lehet tudni, az embernek lehetnek rosszakarói. . . Egyszóval azt szeretném, ha ti tudnátok, hogy én hogyan élek. írni nem akarok, tehát megbeszélünk egy fénykép jelbeszédet. — Mi az a fénykép jelbeszéd? — kérdeztük. — Hazaérkezésem után, néhány hét múlva küldök nektek egy fényképet magamról. — mondta diadalmasan Ede. — Ha minden olyan remekül megy, ahogy az otthoni hírek mondják, akkor állni fogok a képen. Ha nem megy olyan jól, akkor majd ülni fogok egy széken. Jó? Egyikünket sem érdekelte fide további sorsa, de nem akartunk vitát, tehát beleegyeztünk a fénykép jelbeszédbe. Hat hét múlva levelet hozott Magyarországról a posta. A levélből egy fénykép hullott ki. A kép Edét ábrázolta, úgy, ahogyan megbeszéltük. Csak éppen az volt a különös, hogy a képen Ede se nem állt, se nem ült. Feküdt a földön. SAS FÉLIX BLŐD ALFRÉD nevét mindenki ismeri. Ő volt az, aki a sztálini időkben minden pártnapon az első sorban ült, mindenre bólogatott, minden tiltakozásban résztvett és szajkómódra ismételgette a Szabad Nép frázisait. Most, hogy a frázisok ugyan megmaradtak, de kevesebbet kell ismételgetni azokat, Blőd Alfréd lába alól valahogyan kicsúszott a talaj. Hiába vágja be szóról-szóra a Szabad Népből lett Népszabadság vezércikkeit, alig-alig tudja felhasználni tudását. Ez bánatossá tette. Megriadt. Bogarászni kezdett a sorok között. És egy napon, magából kikelve ment fel a Népszabadság szerkesztőjéhez. — Elvtárs, — mondta, izga lomtól elcsukló hangon, — rét tenetes dologra jöttem rá. A? egyik legutóbbi számban azt írták, hogy Lőcsújfalu új kultúrházat és új lakótelepet kapott. Odautaztam, hogy megnézzem népi demokráciánk új, nagyszerű alkotását. A kultúrház egy régi csűr, amelyet bemeszeltek, de le van zárva, mert hullik a mestergerenda. A lakótelepnek pedig csak a helye van meg, amit karókkal jelöltek ki, de más nincs belőle. Hogy magyarázza ezt? — Elvtárs marxista? — kérdezte a szerkesztő. — Igen. — Akkor menjen haza és vegye elő Marx: „Ami nélkül kommunista nem élhet“ című művének hatodik kötetét és a 496. oldalon olvassa el az első bekezdést. Ez választ ad kételyeire! Blőd Alfréd hazarohant. Leemelte a polcról a mondott kötetet, fellapozta a jelzett oldalt és a következőket olvasta: „Vagy olvasd a híreket, vagy járj utánuk magad. A kettőt kommunizmusban nem lehet összeegyeztetni.“ Az egyik újságpavillonhoz odamegy egy ember. — Kérek egy „Pártélet“ című újságot. — Pártélet nincs. — feleli az újságos. Az ember elmegy, de két perc múlva újra visszajön. — Kérek egy „Pártéletet“. — Mondtam már, hogy Pártélet nincs. — szól ki az ablakon az újságos. Az ember megköszöni, de nem telik bele öt perc, már megint ott áll. — Hányszor mondjam magának, hogy Pártélet nincs?! — kiált rá ingerülten az újságos. — Sokszor. — mondja boldog mosollyal az ember. — Olyan jó azt hallani, hogy nincs pártélet. . . AZ ÚJ HAJÓTÖRÖTT KÉRDEZ — És régóta tetszik itt élni a szigeten?
