Fakutya, 1964 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1964 / 6. szám
Fakutya 7. TANULÓVEZETŐ Aztán nehogy összevérezd a szőnyeget! Lajos. . . idenézz. . . azt hiszem valami baj van a kormánnyal! 5 ! t t jait és azt a kérését, hogy ha lehet, ne adjanak a Pistikének sok hashajtót, mert attól vérszegény lesz a lába. A Z.-nek azt az üzenetet kell átadnom, hogy Miciék mégis úgy döntöttek, hogy megveszik a telket, de erről majd még részletesen írnak. Egészen egyszerű lenne mindezt közvetlenül megírni Londonból Bécsbe, de úgylátszik még mindig van bennünk valami ősi emlékezés azokra az időkre, amikor a postakocsi hetekig döcögött és megbízhatóbb volt, ha az üzenetet saját küldönc vitte. Mindegy. így legalább gazdagodtam egy élménnyel. Reggel, megérkezésem után, felhívom X.et. „Hallo“ mondja, hamisítatlan magyar akcentussal. „Bocsánat“, mondom én, magyarul, „X.úrhoz van szerencsém?“ A vonal túlsó végén jeges csönd, aztán X. hangja, undok, visszautasító, agresszív, majdnem goromba hangsúllyal: „Tessék??“ Zavarba jövök. Makogni kezdek valamit, hogy a Bélától hozok üzenetet Londonból. Várom, hogy erre átmelegszik a hangja. De nem. A jeges csönd tovább tart. Az undok „Tessék?“ ismét felhangzik. Gyorsan elhadarom, hogy mi az üzenet. „Igen!“ mondja X.úr, mikor befejezem. Semmi több. „Hát akkor...“, mondom én, „ezzel... izé... tulajdonképpen. .. szóval ez volt, amiért... izé... felhívtam.“ „Köszönöm.“ mondja ő. „Viszontlátásra.“ Kattan a kagyló. Letette a hallgatót. Goromba fráter. Felhívom Y.-t. „A férjem nincs itthon!“ mondja egy kimért nőj hang. „Ki keresi?“ Mondom, hogy Londondonból jöttem, abban a reményben, hogy ez bizalmat kelt. Nem kelt bizalmat. „Tessék?“ mondja a női hang, ugyanolyan ridegen, mint X. Átadom az üzenetet. Némán hallgatja, majd megköszöni és megkérdi: „Meddig marad?“ Megmondom, hogy egy hétig. Jeges csönd. Utána: „Kérem, mondja meg Magdának, hogy Pistike egyáltalán nem szed hashajtót, mert teljesen rendben a széklete, mióta nálunk van.“ Ennek örülök és gyorsan elbúcsúzom. Z.-t már úgy hívom fel, hogy gyorsan közlöm vele, Londonból vagyok itt, összesen tíz percet töltök Bécsben, csak azért, hogy neki az üzenetet átadjam és már le is teszem a kagylót, mert rohannom kell és esküszöm az élő Istenre, hogy soha többé nem fogom felhívni, nem akarok találkozni vele, nem akarok kérni tőle semmit, sőt, ha akarja küldök neki Londonból egy gárdistát, teljes medvebőrsüveggel. „Ne csodálkozz ezen“ — magyarázza bécsi barátom, akinek elpanaszlom. hogy milyen kimértek, undokok voltak, akiket feltárcsáztam. „Engem naponta húszán hívnak. Ismerősök, ismeretlenek, ismerősök ismerősei és barátok ellenségei. Mindenki azzal kezdi, hogy üzenetet hozott. És mindenki vinni akar valamit. Nem üzenetet. Ha megszólal a telefonban egy magyar hang, elborul mindenki előtt a világ. Ez szomorú, de így van.“ Modern polgárháború ez, gondolom, kissé kesernyés szájízzel, amelyet a más és más országokban élő honfitársak vívnak, nem fegyverrel, hanem telefonhívással, üzenetközvetítéssel és forintkiajánlással. AKI A VIRÁGOT SZERETI... A Grabenen, egy kis átjáró oldalán nagy tábla: „VIRÁG ITT.“ így, magyarul, vesszővel az Á-n. Kis elérzékenyülés vesz rajtam erőt. Lám, van még líra, van még romantika a magyarban. Kijönnek ide a rohanó világváros ezer csábítása, nylon, őrlőn, revlon, nyavajon csodája közé, de közben nem veszett ki a költői véna, gondolnak arra, hogy kell a szépség és nyilván ezért írta ki ez a derék virágkereskedő magyarul ide, a Graben forgatagába, hogy „VIRÁG ITT“, hogy jelezze: itt kapható a magyar mezők lilioma, szegfűje, rózsája, bazsalikoma. Veszek egy tucat rózsát, gondolom és már fordulok is be a közbe, hogy megkeressem az üzletet. Néhány lépés után újra meglátom a hívogató táblát: „VIRÁG ITT“. A tábla egy kirakat oldalában van. A kirakatban nylon ingek, esőkabát, nyakkendők, töltőtoll-sorozat, tucatnyi óra, zsebrádiók, ballonkabátok. Az üzlet felett tábla: VIRÁG. A nyitott ajtón át kiszűrődik a hangos magyar beszéd: „Nézze, en megfestetek magának tíz vég ballont, fűzőidre, ha akarja, de aztán vegye át, mert ez itt eladhatatlan.“ Mire egy másik hang: „Legyen nyugodt, Virágkám, Pesten szeretik.“ Némán távozom, mint akiben összetörték a lírát. Pedig tulajdonképpen örülnöm kellene, hiszen az az otthoni látogató aki a Virágot szereti, rossz ember nem lehet. SHAW TUDJA, MIT KELL ÍRNI Bemard Shaw-nak volt egy inasa, aki kibírhatatlan fickó volt. Lopta az italt, szívta a szivarokat, rendetlen volt. Shaw végülis megunta a dolgot és felmondott neki. Szeretett volna az inasnak olyan bizonyítványt adni, amelyben meg is mondja, meg nem is mondja meg az igazat. Végül a következőket írta: „Akinek éppen ilyen inas kell, annak nagyon megfelelő.“ Gyengéd feleség
