Fakutya, 1961 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1961-02-15 / 4. szám

6. Fakutya KUTASI KOVÁCS LAJOS: Ég és föld között A dolog úgy kezdődött, hogy né­hány könyvet fenn felejtettem a ti­zennyolcadik emeleten. Amikor eszembejutott s visszamentem, a liftes már menni készült, mert munkaideje lejárt. Rám való tekin­tettel azonban átadta a liftet, men­jek fel magam. Arra hivatkoztam, hogy ilyen komplikált gépet soha életemben még nem kezeltem. Ked­ves közvetlenséggel elmagyarázta a lift kezelésének műhelytitkait. Rámutatott egy vacakra s azt mondta: „Ha azt akarja, hogy a lift felfelé menjen, jobbra húzza, ha lefelé akar menni balra, ha meg­akar valahol állni, csak rántsa kö­zépre és az alatta lévő gombot nyomja meg: akkor automatikusan kinyílik az ajtó is. Ennyi az egész“. Erősen figyeltem magyarázatára, mert nem sok érzékem van a tech­nika vívmányai iránt s egyetlen gép, melynek szerkezetét és me­chanikáját ismerem: az egykarú emelő. A liftes sietett s ott hagyott en­gem kételyeimmel. Nem haboztam sokáig. Ahhoz a vacakhoz nyúltam, amit mutatott s amit magamban „indítókarnak“ neveztem el. Tehát: ha jobbra, fel­felé, ha balra, lefelé... Megrán­tottam a fogantyút. Az ajtó nesz­telenül becsukódott, mint a filmek kisértetkastélyaiban s a lift, fel­tűnés nélkül emelkedni kezdett. Az ajtó rácsára tapadt a tekin­tetem, hogy pontosan lássam, mi­kor érek a tizennyolcadik emeletre. Magamban számoltam, mint a ka­tona, mielőtt elhajítja a kézigráná­tot: — Tizenegy... tizenkettő.. tizen, három.... tizennyolc.. most! Középrerántottam a kart. Kissé nagyot húztam — túl a kö­zépen, mert a lift hirtelen megráz­kódott s lefelé kezdett menni. Ho­lló! Azért vagyok észlény, hogy uralkodjam a lázadó anyagon! Visszarándítottam az indító kart. Most újra felfelé haladtam, egyre nagyobb sebességgel. Meg kell áll­­nom, már csak azért is, hogy tá­jékozódjam: hol vagyok? Végre sikerült középre rántanom a nyomorult vacakot és a lift meg­állt. Hogy hol? Ehhez ki kell nyit­nom az ajtót. Megnyomtam a gom­bot, de még valami mást is meg­nyomhattam, mert nemcsak az aj­tó nyílt ki, hanem a villany is ela­ludt. Felülről és alulról viszont fény szivárgott be, jelezve, hogy van szabad és külső világ valahol. A lift nyitott ajtónyilásával szem­közt viszont hideg, nyirkos fal me­redt rám. Zavarban voltam. Emberi számí­tás szerint a tizedik és a tizennyol­cadik emelet között lehettem. Tehát felfelé kell mennem. Megrántottam az indító kart s a sötétben megin­dultam felfelé. De mintha elvesztet­tem volna irányérzékemet és ural­mamat a lift felett. Mentem, men­tem — egyre feljebb és feljebb. Mi lesz velem? Ez az őrült gép kisza­kítja a ház tetejét s elragad az űrbe? Gyorsan megrántottam a kart az ellenkező irányba. Most lefelé száguldott, „Utazás a föld középpontja felé“ — rémlett fel előttem. Páni félelemmel rán­tottam ismét vissza a lift indítókar­ját. Most megint felfelé suhan­tunk, aztán ide — odanyomogat­tam mindent és erre valahol meg­álltam. Hol? Fogalmam sincs. Valahol a Naprendszerben, szükebben körül­határolva a Baktérítő alatt. Más adat nem állt rendelkezésemre s még csak a Kogutowitz-féle zsebat­lasz se volt nálam, hogy tájéko­zódjam. Megpróbáltam gondolatai­mat elrendezni. Az elsüllyedt ten­geralattjáró legénysége jutott az eszembe. Mi lesz, ha elfogy a leve­gő? Eleiemmel és vízzel se vagyok ellátva. Mennyi ideig tarthat ez az állapot? Talán megőrülök? Az örök­kévalóságban liftezek, ég és föld között, bús hazátlanul? Egy tébo­lyult Illés-szekerén... ? Borzalmas. Kivert a hideg verej­ték. Végül ismét elindultam. Vak­­tába. Fel, vagy le — már magam se tudtam. Aztán, amikor fény szűrődött be, megálltam. Végigta­pogattam a lift falát s minden ke­­zemügyébe kerülő gombot meg­nyomtam. Végre kinyílt az ajtó. A földszinten álltam, ott, ahonnan elindultam kalandos utamra. Sápadtan távoztam. Most napok óta azt hajszolom, hol lehet meg­tanulni a lift-vezetést. Mert, amig vizsgázott vezető nem leszek, addig kötélen mászok fel a ház falán, a tizennyolcadik emeletre. Végeredményben, az sem veszé­lyesebb, mintha liften megyek fel. . . egymagám. A BECSÜLETES ÓRÁS Elromlott az órám. Ezzel nem hencegni akarok, csak közlöm a száraz tényt. Az órám nem a legjobb márkák közül való, bár vadidegen ember is kínált érte húsz forintot, de nem adtam oda. Nem akartam becsapni szegényt. Ez az óra megállt. Bementem egy óráshoz: — Tessék megjavítani, bár nincs semmi komoly baja. Csak nem jár. Az órás feltette a na­gyítóját és benyomta a szemébe. Lelki füleimmel már hallottam az ismert szöveget: — Hát kérem itt a f rutty rúgó­­zás lefoszlott a hámról. A sperz­­ritty elpenészesedett és új firc­­vajka kell rá, mert a rúgó eltö­rött. Sprontyázással és blokni­­zással együtt, harminchét negy­ven, de tessék négy napig itt­hagyni, addig ellenőrizzük. Ezt vártam. E helyett az órás egy pillanat alatt csinált rajta va­lamit és átnyújtotta az órát: — Tessék kérem. Készen van. Jár. Elszédültem. Erre még nem volt példa: — Mennyivel tartozom? — Semmivel. Nem történt semmi... Azóta teljesen tönkrementem. Drága új órát vettem a becsüle­tes órástól. Barátaimmal össze­vesztem, mert nem akartak órát venni ettől a remek embertől. Pokol lett az életem. Arra gon­dolok, hol tartanék most, ha ez a kedves, becsületes, tisztességes, aranyos órás számított volna va­lamit a javításért? A. J. IRODALMI SZER KESZTŐSÉG BEN — Ezt a költeményt maga irta személyesen? — kérdi a szerkesz­tő az ifjú titántól. — Én! — hangzik az önérzetes válasz. A szerkesztő erre feláll, széttárja karját és a legnagyobb elragadta­­tottság hangján így szól: — Isten hozta a szerkesztőség­ben, drága Vörösmarty Mihály! Azt hittem, hogy ön jónéhány esz­tendeje elhunyt. .. OK A TÁVOZÁSRA — Miért hagytad ott olyan hir­telen az állásodat? —■ kérdi egyik nevelőnő a másiktól. — A tempó miatt. — hangziR a válasz. — Hogy érted ezt? — A gyerek nagyon elmaradt, a papa meg nagyon sietett. VÁGY ÉS RÖVIDLÁTÁS E HETI TALÁLÓS KÉRDÉSÜNK (Csak felnőtteknek) Kérdés: Miért félnek a budapesti csecsemők már megszületésük előtt? Felelet: Az első három hónapban azért szurkolnak, hogy hagy­ják-e őket megszületni, vagy sem. A második három hónapban azért izgulnak, hogy elveszi-e a papa a mamát, vagy sem. És a harmadik három hónapban pedig azért drukkolnak: bölcsödébe adják-e őket napközben, vagy a nagymamához... Á HUMOR VÉDELMÉBEN Aki tud, nem jut olyan messze, mint aki keres. Aki keres nem jut olyan messze, mint aki derűs. (Nbaj Mbaj néger orgonaművész és emberevő emlékirataiból)

Next

/
Thumbnails
Contents